Egy apró, foszladozó szélű takaró, egy selymes fülű, de már kissé kopottas plüssnyuszi vagy egy puha textilpelenka, amely nélkül elképzelhetetlen az elalvás. Szinte minden családban felbukkan ez a különös, mély érzelmekkel átitatott ragaszkodás, amely olykor fejtörést, máskor meghatottságot okoz a szülőknek. Ez a kiválasztott tárgy nem csupán egy játék a sok közül, hanem a kisgyermek belső világának egyik legmeghatározóbb eleme, amely átsegíti őt a fejlődés rögös útjain. A szakirodalomban átmeneti tárgyként emlegetett kedvenc szerepe messze túlmutat a puszta birtokláson; valódi érzelmi horgonyként szolgál a bizonytalanság tengerén, segítve az önállósodás első, bátor lépéseit.
Az érzelmi biztonság láthatatlan szálai
Amikor egy csecsemő megszületik, a világa még egységet alkot az édesanyjával. Ebben a korai szakaszban nem létezik külön én és másik, csak a szükségletek azonnali kielégítése és a teljes biztonság állapota. Ahogy azonban telnek a hónapok, a baba lassan kezdi felismerni, hogy ő és az édesanyja két különálló lény. Ez a felismerés, bár a fejlődés természetes velejárója, hatalmas szorongással töltheti el a kicsit. Itt lép be a képbe az átmeneti tárgy, amely segít áthidalni ezt az űrt, és biztonságos kapaszkodót nyújt a szülő távollétében is.
A gyermek számára ez a tárgy az első olyan dolog, amely felett teljes kontrollt gyakorolhat. Ő döntheti el, mikor öleli magához, mikor dobja el, és mikor rágcsálja meg a sarkát. Ez a kontrollérzet alapvető a szorongás oldásában, hiszen a külvilág eseményei – mint a sötétség, a hangos zajok vagy az idegen arcok – gyakran tőle függetlenül történnek. A plüssmackó vagy a takaró viszont mindig ott van, állandó és kiszámítható, így teremtve meg a belső béke szigetét a változó körülmények között.
Érdemes megfigyelni, hogy a gyermek nem csupán szereti ezeket a tárgyakat, hanem olykor meglehetősen nyersen is bánik velük. Ez a kettősség a kötődés fejlődésének része. A tárgy kibírja a szeretetet és az indulatokat is, nem sértődik meg, és nem hagyja el a gyermeket. Ez a stabilitás tanítja meg a kicsinek, hogy az érzelmei biztonságos keretek között megélhetőek. A kedvenc tárgy jelenléte lehetővé teszi, hogy a gyermek egyedül is képes legyen megnyugtatni magát, ami az önszabályozás kialakulásának egyik legelső mérföldköve.
Donald Winnicott és az átmeneti tér elmélete
A gyermekpszichológia történetében Donald Winnicott brit gyermekorvos és pszichoanalitikus volt az, aki először leírta és tudományosan megalapozta az átmeneti tárgy fogalmát. Megfigyelései szerint létezik egy köztes terület a belső valóság és a külső világ között, amelyet ő átmeneti térnek nevezett. Ebben a térben kap helyet a játék, az alkotás és a kedvenc plüss is. Ez a zóna teszi lehetővé, hogy a gyermek feldolgozza a szülőtől való elszakadást, és elkezdje felfedezni a tőle független realitást.
Az átmeneti tárgy nem csupán egy pótlék, hanem a gyermek első alkotása, amellyel saját belső biztonságát vetíti ki a külvilágba.
Winnicott hangsúlyozta, hogy a szülőnek soha nem szabad megkérdőjeleznie a tárgy eredetét vagy fontosságát. Nem szabad megkérdezni: „Te hoztad létre ezt, vagy kaptad?”. A válasz ugyanis mindkettő és egyik sem. A tárgy ott volt a külvilágban, de a gyermek ruházta fel azzal a mágikus erővel, amely őt megnyugtatja. Ez a folyamat a kreativitás gyökere is egyben, hiszen a kicsi valami újat hoz létre: egy élettelen dologból élő érzelmi szövetségest varázsol.
Ez a különleges státusz magyarázza, miért ragaszkodnak a gyerekek olyannyira az eredeti darabhoz. Hiába veszünk egy pontosan ugyanúgy kinéző, tiszta és új plüsst, ha az eredeti elveszett, a gyermek azonnal megérzi a különbséget. Az új tárgynak nincs „története”, nincs meg benne az a sokszorosan átélt vigasztalás, amely az eredetit felruházta erejével. Az átmeneti tárgy tehát nem helyettesíthető, mert az emlékek és az érzelmi tapasztalatok sűrítménye.
Az illatok és textúrák birodalma
Sok szülő számára érthetetlen, miért pont egy koszosnak tűnő, agyonmosott rongyhoz ragaszkodik a gyermeke, miközben a polcon tucatnyi gyönyörű, drága játék sorakozik. A válasz az érzékszervi tapasztalásban rejlik. A kisgyermekek számára a tapintás és a szaglás sokkal hangsúlyosabb csatorna a biztonságérzet eléréséhez, mint a látvány. A kedvenc tárgy jellegzetes illata – amelyben keveredik az otthon, az anya és a gyermek saját illata – biokémiai szinten is nyugtatólag hat.
A puha textúra, a selymes anyagok vagy akár a recés felületek ingerlik az idegrendszert, és segítik az oxitocin, azaz a kötődési hormon felszabadulását. Amikor a gyermek az arcához szorítja a takaróját, vagy az ujjai között morzsolgatja a plüss fülét, egyfajta meditatív állapotba kerül. Ez az ismétlődő, rituális mozdulatsor segít lecsendesíteni az idegrendszert egy inger dús nap után, vagy éppen egy ijesztő orvosi vizsgálat előtt.
A tárgy illata a folytonosságot jelképezi: az otthon biztonságát hordozza magában bárhol, ahová a gyermek megy.
Gyakran tapasztalható, hogy a gyermekek bizonyos rituálékat kötnek a tárgyhoz. Például csak akkor tudnak elaludni, ha a plüss orra hozzáér az arcukhoz, vagy ha a takaró csücskét a szájukhoz vehetik. Ezek a szenzoros igények teljesen természetesek, és nem szabad gátolni őket. A gyermek így tanulja meg kontrollálni a saját testét és az érzelmi reakcióit a környezeti ingerekre.
Amikor a világ tágulni kezd: az elválás nehézségei
A fél év körüli kortól kezdve a csecsemőknél megjelenik az úgynevezett szeparációs szorongás. Ez az az időszak, amikor a kicsi rájön, hogy ha anya kimegy a szobából, ő tényleg nincs ott. Az átmeneti tárgy ekkor válik valódi „túlélőkészletté”. Segít elviselni a hiányt, és fenntartja az anya belső reprezentációját a gyermek elméjében. A tárgy egyfajta láthatatlan köldökzsinór, amely összeköti a kicsit a biztonság forrásával.
Ahogy a gyermek növekszik, és elkezdi felfedezni a lakáson kívüli világot, a kedvenc plüss vagy takaró szerepe még inkább felértékelődik. Egy idegen környezetben, például vendégségben vagy a játszótéren, a tárgy jelenléte bátorságot ad a felfedezéshez. Tudva, hogy a „biztonság” ott van a babakocsiban vagy a hátizsákban, a gyermek merészebben távolodik el a szülőtől, hogy interakcióba lépjen másokkal vagy kipróbáljon új játékokat.
Ez a folyamat a függetlenedés alapköve. Paradox módon a tárgyhoz való erős ragaszkodás nem a gyengeség jele, hanem éppen ellenkezőleg: a magabiztosság kialakulását szolgálja. Az a gyermek, aki megkapja a lehetőséget, hogy egy tárgyon keresztül vigasztalódjon, hamarabb válik képessé arra, hogy később belső erőforrásaiból is merítsen a nehéz helyzetekben.
Az alvás rituáléja és az éjszakai magány
Az éjszaka minden kisgyermek számára kritikus időszak. A sötétség, a csend és az egyedüllét érzése felerősíti a félelmeket. Ebben a helyzetben az átmeneti tárgy az éjszaka őrzőjévé válik. Segít az átmenetben az ébrenlét és az alvás között, ami valójában az éntudat átmeneti „elvesztését” is jelenti a gyermek számára. A tárgyat ölelve az elalvás nem egy ijesztő zuhanás az ismeretlenbe, hanem egy biztonságos pihenés.
Sok szülő számol be arról, hogy gyermeke éjszaka, ha felébred, nem azonnal sírni kezd, hanem megkeresi a takaróját vagy a plüssét, magához öleli, és pár perc múlva visszaalszik. Ez a képesség az önmegnyugtatásra aranyat ér a család nyugodt pihenése szempontjából. A tárgy egyfajta állandó jelenlétet biztosít, ami pótolja a szülő fizikai ottlétét az éjszaka folyamán.
Fontos azonban tudatosítani, hogy a tárgy nem helyettesítheti a szülői közelséget, ha a gyermek valóban bajban van vagy beteg. Az átmeneti tárgy egy eszköz, amely kiegészíti a gondoskodást, de nem válik annak kizárólagos forrásává. Az esti rutinnak része lehet a plüss „megágyazása” vagy jó éjt puszija is, ami segít a gyermeknek strukturálni az elalvás előtti eseményeket.
Bölcsődei és óvodai beszoktatás a „segítőtárssal”
Az egyik legnagyobb kihívás a kisgyermek életében az intézményi közösségbe való beilleszkedés. Az otthon melegéből a zajos, szabályokkal teli bölcsődébe vagy óvodába kerülni hatalmas stresszforrás. Itt az átmeneti tárgy szerepe szinte felbecsülhetetlen. Sok óvoda kifejezetten kéri is, hogy a gyerekek hozzanak magukkal egy „alvókát”, amely segít nekik a déli pihenő alatt otthon érezniük magukat.
A kedvenc tárgy a közösségben az identitás része is lesz. Segít a gyermeknek megőrizni az integritását egy olyan helyzetben, ahol sok minden ismeretlen és szabályozott. Ha a csoportszobában ott pihen a polcon a megszokott mackó, a gyermek tudja, hogy van egy darabka az otthonából, ami megvárja őt, és amihez bármikor fordulhat, ha elönti a honvágy vagy az elkeseredés.
Gyakran látni, hogy a gyerekek a beszoktatás első heteiben elválaszthatatlanok a tárgyuktól, majd ahogy egyre magabiztosabbá válnak, a plüss egyre több időt tölt a zsákban vagy az ágyon. Ez a folyamat a sikeres adaptáció legjobb mérője. A tárgy jelenléte lehetővé teszi a fokozatosságot: először vele együtt fedezzük fel az új világot, majd amikor már biztonságban érezzük magunkat, a tárgy „visszavonulhat” a háttérbe.
A mosás nagy dilemmája: higiénia versus érzelmi érték
A szülők számára örökös küzdelmet jelent a kedvenc tárgy tisztán tartása. Mivel a gyerekek mindenhová magukkal viszik – a homokozótól az orvosi rendelőig –, a plüssök és takarók hamar elszíneződnek és beszennyeződnek. Azonban egy alapos, illatos öblítővel végzett mosás tragédiát okozhat a gyermek szemében. A mosással ugyanis eltűnik a „lelke” a tárgynak: az az ismerős illat és textúra, amely a biztonságot jelentette.
Szakértők azt javasolják, hogy a mosást mindig a gyermekkel egyetértésben (vagy legalábbis az ő tudtával) végezzük el, ha már elég idős hozzá. Magyarázzuk el, hogy a plüssnek is szüksége van egy „fürdőre”, hogy felfrissüljön. Érdemes kerülni az erős illatú vegyszereket, és törekedni arra, hogy a tárgy minél hamarabb visszakerüljön a kis tulajdonosához. Vannak szülők, akiknek bevált a „két darabos stratégia”: két teljesen egyforma plüss beszerzése, amelyeket váltogatva lehet mosni. Ez azonban kockázatos, mert a gyerekek gyakran felfedezik a cselt, és az egyiket előnyben részesítik a másikkal szemben.
A higiéniai szempontok fontosak, de az érzelmi stabilitás prioritást élvez. Ha a tárgy nem jelent közvetlen egészségügyi kockázatot, olykor érdemes eltekinteni a tökéletes tisztaságtól a gyermek lelki nyugalma érdekében. A foltok és a kopások a tárgy történetének részei, amelyekről a gyermek pontosan tudja, melyik mikor keletkezett.
Mi történik, ha elveszik a „minden”?
A kedvenc tárgy elvesztése a kisgyermekes lét egyik legdrámaibb eseménye. Nem túlzás azt állítani, hogy a gyermek ilyenkor gyászt él meg. Egy darabka veszik el a saját biztonságérzetéből, egy olyan barát, aki mindig ott volt mellette. A szülők számára ez pánikhelyzet, hiszen tudják, hogy az elkövetkező éjszakák és napok rendkívül nehezek lesznek.
Ilyenkor a legfontosabb az empátia. Ne intézzük el azzal, hogy „csak egy rongy volt, veszünk másikat”. Ismerjük el a gyermek fájdalmát, és segítsünk neki a búcsúban. Ha van rá esély, keressük meg közösen, de ha végleg elveszett, adjunk időt az új választásához. Fontos, hogy ne mi erőltessünk rá egy új tárgyat, hagyjuk, hogy ő találja meg azt, amihez kötődni tud.
A megelőzés érdekében érdemes a tárgyat ellátni egy elérhetőséggel (például a címkére írt telefonszámmal), vagy ha megoldható, tartsunk belőle egy tartalék példányt otthon, amelyet időnként „bejáratunk”, hogy az illata és a fogása hasonló legyen az eredetihez. Ha bekövetkezik a baj, a türelem és a fokozott szülői közelség segíthet átvészelni a krízist, amíg a gyermek ki nem választja az új „társát”.
A leggyakoribb átmeneti tárgyak típusai
| Tárgy típusa | Főbb jellemzői | Miért szeretik a gyerekek? |
|---|---|---|
| Plüssfigura | Puha, ölelhető, „arca” és személyisége van. | Társasági érzetet nyújt, lehet vele beszélgetni, szerepjátékokat játszani. |
| Takaró vagy rongyi | Változatos textúra, könnyen hordozható, arcra húzható. | Szenzoros megnyugtatást ad, az otthon illatát tartósan megőrzi. |
| Párna | Stabil támasz, puhaság, fizikai biztonságérzet. | Az ágy és a pihenés biztonságát szimbolizálja mindenhol. |
| Textilpelenka | Vékony, könnyen gyűrhető, jellegzetes fogású. | Gyakran a szoptatáshoz vagy etetéshez kötődik az emléke. |
Bármelyik típust is választja a gyermek, a közös bennük az érzelmi többlet, amivel felruházza őket. Nincs „jobb” vagy „rosszabb” átmeneti tárgy, a választás mindig a gyermek egyéni temperamentumától és igényeitől függ. Van, aki a keményebb műanyag játékokat részesíti előnyben, mert azok állandósága ad neki biztonságot, míg más a legpuhább selyemszalagot morzsolgatja.
Meddig tart ez az időszak?
Sok szülő aggódik, ha gyermeke még óvodás kora végén, vagy akár az iskolakezdés idején is ragaszkodik a kedvenc tárgyához. Felmerül a kérdés: nem gátolja-e ez a fejlődést vagy az önállóságot? A válasz határozott nem. A legtöbb gyermek természetes módon, fokozatosan hagyja el az átmeneti tárgyat, ahogy belső biztonságérzete és megküzdési mechanizmusai fejlődnek.
Általában 3 és 6 éves kor között csökken a ragaszkodás intenzitása. A tárgy már nem kell, hogy egész nap kéznél legyen, elég, ha ott várja az ágyon az esti alvásnál. Később már csak utazásokkor, betegség idején vagy nagy érzelmi megpróbáltatásoknál kerül elő. Ez nem visszalépés, hanem egy egészséges öngyógyító mechanizmus. Még felnőttként is sokan őrizgetjük az egykori kedvencünket, vagy találunk vigaszt egy-egy emléktárgyban – a különbség csak az intenzitásban és a megnyilvánulás formájában van.
Kényszeríteni a tárgy elhagyását tilos és káros. Ha erőszakkal vesszük el tőle, azzal pont azt a biztonságot romboljuk le, amelyet a tárgy épített fel. A gyermek akkor fogja letenni a plüssét, amikor már nincs szüksége erre a külső mankóra. Ha az iskolás korba érve is nagyon erősen ragaszkodik hozzá, érdemes megvizsgálni, nem érte-e valamilyen nagyobb trauma vagy stressz a gyermeket, de magát a ragaszkodást soha ne büntessük.
Társadalmi előítéletek és a szülői támogatás
Sajnos még ma is találkozhatunk olyan véleményekkel, amelyek szerint a „rongyozás” vagy a plüssfüggőség a gyengeség vagy a rossz nevelés jele. Különösen a kisfiúk esetében éri kritika a szülőket, mondván, hogy ez „lányos” dolog vagy „túlzott puhányság”. Ezek a nézetek tudományosan megalapozatlanok és károsak. Az érzelmi biztonság iránti igény nem nemfüggő, és a szorongás feldolgozásának képessége minden gyermek számára alapvető életfeladat.
A szülő feladata, hogy megvédje ezt a különleges kapcsolatot a külvilág ítélkezésétől. Ha a nagymama vagy egy ismerős megjegyzést tesz a kopott mackóra, álljunk ki gyermekünk mellett. Magyarázzuk el (vagy csak nyugtázzuk magunkban), hogy ez a tárgy segít a gyermeknek a világban való eligazodásban. A mi elfogadásunkkal megerősítjük a gyermekben azt az érzést, hogy az érzelmei és a megnyugvási módszerei érvényesek és elfogadhatóak.
A szülői támogatás abban is megnyilvánulhat, hogy tiszteletben tartjuk a tárgy „személyiségét”. Ne dobáljuk, ne beszéljünk róla lekicsinylően. Ez a tisztelet valójában a gyermek belső világa felé irányul. Ha látja, hogy mi is értékeljük a társát, azzal az ő érzelmi biztonságát növeljük.
Amikor a tárgy többé válik: a fantázia világa
Az átmeneti tárgy gyakran az első szereplője a gyermek fantáziajátékainak. Már nem csak egy passzív vigasztaló, hanem aktív résztvevője a mindennapoknak. A mackó is „eszik”, „alszik”, „fáj a pocakja”, vagy éppen ő a „rosszcsont”, aki miatt kiborult a tej. Ezek a játékok segítenek a gyermeknek feldolgozni a nap eseményeit és az átélt konfliktusokat.
A projekció révén a gyermek olyan érzéseket tulajdoníthat a tárgynak, amelyeket ő maga még nem mer vagy nem tud kimondani. „A nyuszi fél a sötétben” – mondja a kicsi, és ezzel lehetőséget ad a szülőnek, hogy anélkül beszéljenek a félelemről, hogy a gyermeket ez közvetlenül feszélyezné. A tárgy tehát egyfajta kommunikációs csatorna is lehet a szülő és a gyermek között, segítve az érzelmi intelligencia fejlődését.
Érdemes bevonni a kedvencet a nehéz helyzetek megoldásába is. Ha a gyermek nem akar fogat mosni, talán a mackónak szívesebben megmutatja, hogyan kell. Ha fél az orvostól, a mackót is megvizsgálhatja a doktor néni először. Ez a fajta játékos közvetítés oldja a feszültséget és segít a gyermeknek visszanyerni a kontrollérzetét a helyzetek felett.
Az átmeneti tárgy és a modern világ kihívásai
A mai digitális világban felmerül a kérdés: átvehetik-e a technikai eszközök – például egy tablet vagy egy zenélő-világító kütyü – az átmeneti tárgy szerepét? Bár ezek az eszközök lekötik a figyelmet, ritkán töltenek be valódi átmeneti tárgy funkciót. Hiányzik belőlük az a taktilis puhaság, az az egyedi illat és az a „tűrőképesség”, ami egy plüss sajátja. A képernyő passzív befogadásra késztet, míg az átmeneti tárgy aktív érzelmi munkát igényel a gyermektől.
Sőt, a túlzott képernyőhasználat éppen növelheti a belső feszültséget, amelyet aztán a gyermek a valódi átmeneti tárgyához bújva próbál levezetni. Fontos, hogy megőrizzük a hagyományos, fizikai érintésen alapuló vigasztaló tárgyak prioritását. Ezek azok, amelyek valódi kapcsolatban állnak a gyermek testi és lelki szükségleteivel, nem pedig egy szoftver által generált ingersorozatok.
A szülők felelőssége, hogy teret és lehetőséget biztosítsanak a valódi, „analóg” kötődések kialakulásához. Egy egyszerű, pamutból készült rongybaba sokkal több lehetőséget ad a fantáziának és az érzelmi kivetítésnek, mint a legokosabb interaktív játék. A kevesebb ebben az esetben is több: minél egyszerűbb a tárgy, annál többet adhat hozzá a gyermek saját belső világa.
A fejlődés íve: a tárgytól a belső biztonságig
A végső cél az, hogy a gyermek az átmeneti tárgyon keresztül eljusson a belső biztonságig. Ez az út hosszú és egyéni tempóban halad. Amikor a gyermek már képes arra, hogy magában felidézze az otthon melegét és a szülei szeretetét anélkül, hogy ehhez egy fizikai tárgyat kellene szorongatnia, akkor a tárgy betöltötte hivatását.
Ez a belsővé válási folyamat az alapja minden későbbi egészséges kapcsolatnak és a magabiztos felnőttlétnek. Az átmeneti tárgy tehát nem egy visszahúzó erő, hanem egy ugródeszka, amelyről elrugaszkodva a gyermek felfedezheti az önállóság szabadságát. Ha szülőként ezt megértjük és támogatjuk, a legnagyobb ajándékot adjuk gyermekünknek: az érzelmi stabilitás képességét.
Ne siettessük a búcsút, és ne tekintsünk rá problémaként. Inkább örüljünk annak, hogy gyermekünk talált egy módszert, amellyel képes gondoskodni önmagáról a mi távollétünkben is. Ez a kis kopott plüss vagy foszladozó takaró a szeretetünk és a biztonságunk hordozója a gyermek kezében, egy láthatatlan híd, amelyen bátran sétálhat át a nagyvilágba.
Gyakran ismételt kérdések a kedvenc tárgyakról
Miért nincs minden gyereknek átmeneti tárgya? 🧸
Nem minden gyermek igényel fizikai tárgyat a szorongás oldásához. Van, aki az ujját szopja, a haját csavargatja, vagy egyszerűen belsőleg, rituálék segítségével dolgozza fel a feszültséget. Ez nem jelent érzelmi hiányt, csupán másfajta megküzdési stratégiát.
Baj-e, ha túl sok tárgyhoz ragaszkodik egyszerre? 🐰🐶
Előfordulhat, hogy a gyermek egy egész „stábot” igényel az elalváshoz. Ez általában egy átmeneti időszak, amikor fokozott biztonságigénye van. Idővel a kör szűkülni fog, és kialakul az elsődleges kedvenc, vagy a ragaszkodás megoszlik közöttük.
Hogyan kezeljük, ha a gyermek az óvodában is folyton a kezében akarja tartani? 🏫
A beszoktatás alatt ez természetes. Később érdemes bevezetni a „pihenőhely” szabályt: a mackó megvár az ágyon vagy az óvodai jel alatt, és csak alváskor vagy szomorúság esetén jön elő. Így segítjük a gyermeket a külvilágra való fókuszálásban, miközben a biztonság is elérhető marad.
Miért rágja vagy szopizza a tárgy szélét? 🦷
Az orális stimuláció az egyik legerősebb nyugtató technika a kisgyermekek számára. A rágás és a szopizás segít a feszültség levezetésében. Ha a tárgy anyaga biztonságos, ne akadályozzuk meg, inkább ügyeljünk a gyakori (de kíméletes) tisztításra.
Mikor tekinthető kórosnak a ragaszkodás? 🛑
Kóros ragaszkodásról ritkán beszélhetünk. Akkor érdemes szakemberhez fordulni, ha a gyermek a tárgy nélkül teljesen képtelen funkcionálni, nem lép interakcióba másokkal, vagy ha a ragaszkodás akadályozza a mindennapi életvitelt és a szociális fejlődést hosszabb távon.
Létezik-e ideális kor a tárgy elhagyására? ✂️
Nincs kőbe vésett időpont. A legtöbb gyerek 6-7 éves korára „kinövi” a folyamatos igényt, de sokan még kamaszkorban is szívesen látják a kedvencüket az ágyuk végében. Amíg ez nem gátolja a társas kapcsolatait, addig nincs ok az aggodalomra.
Hogyan mossuk ki a „szent” tárgyat, ha a gyerek nem engedi? 🧼
Próbáljuk meg akkor kimosni, amikor a gyermek mélyen alszik vagy nincs otthon, és gondoskodjunk a gyors szárításról. Egy másik módszer, ha „fürdőnapnak” nevezzük ki a mosást, és a gyermekkel együtt, játékosan tesszük be a gépbe a plüsst, várva, hogy „felfrissülve” jöjjön ki.
Leave a Comment