Kismamaként, szülőként mindannyian vágyunk a pihentető éjszakákra. Amikor a fáradtság már elviselhetetlen, könnyű elcsábulni azoktól a módszerektől, amelyek gyors megoldást ígérnek a csecsemőkori ébredésekre és a hosszú sírásrohamokra. Az egyik legvitatottabb, generációkon átívelő tanács a „sírni hagyás” (Cry It Out, CIO) protokollja, amely azt sugallja, hogy a gyermeknek meg kell tanulnia magát megnyugtatni, és a szülői beavatkozás csak hátráltatja ezt a folyamatot. De vajon valóban ez a megoldás? A modern idegtudomány, a pszichológia és a kötődéselmélet az elmúlt évtizedekben rendkívül sokat fejlődött. Ideje, hogy a tudomány tükrében vizsgáljuk meg: milyen hosszú távú árat fizethetünk a gyors csendért?
A sírni hagyás módszertana: a mítoszok és a valóság
A „sírni hagyás” kifejezés valójában több, egymástól eltérő alvásmódszert takar, de közös bennük az a meggyőződés, hogy a gyermeknek önállóan kell eljutnia az alváshoz, minimális vagy zéró szülői beavatkozással. A legismertebb variációk, mint például a Ferber-módszer (kontrollált sírás) vagy az abszolút CIO (ahol egyáltalán nem tér vissza a szülő), azon az elven alapulnak, hogy a sírás a viselkedés kioltásához vezet, és a gyermek rájön, hogy a sírás nem hoz eredményt.
A módszer hívei gyakran hivatkoznak arra, hogy a gyors eredmények (néhány éjszaka alatt elért önálló elalvás) igazolják a technikát, és hangsúlyozzák, hogy a gyermeknek meg kell tanulnia a frusztráció kezelését. Ez a nézőpont azonban figyelmen kívül hagyja a csecsemő idegrendszerének éretlenségét. Egy újszülött vagy néhány hónapos baba sírása nem manipuláció; ez az egyetlen rendelkezésére álló kommunikációs eszköz, amivel jelzi, hogy alapvető szükséglete van: éhség, fájdalom, vagy ami a legfontosabb, a közelség és biztonság iránti igény.
A csecsemőkori sírás nem egy rossz szokás, amit ki kell küszöbölni. Ez egy biológiai jelzés, amely a túlélést szolgálja, és a szülői gondoskodásra szólít fel.
A tudományos alapok: mi történik a baba agyában sírás közben?
Amikor egy csecsemő elkezdi a distressz-sírást, és nem érkezik válasz, az agyban azonnal beindul a stresszreakciók láncolata. Ez nem csupán érzelmi megpróbáltatás, hanem egy intenzív fiziológiai folyamat, amely potenciálisan befolyásolja az agy fejlődő struktúráit. A sírás aktiválja a hipotalamusz-hipofízis-mellékvese (HPA) tengelyt, ami a szervezet stresszválaszának központi rendszere.
A kortizol áradat és az idegrendszeri fejlődés
A HPA tengely aktiválásának eredménye a kortizol, a fő stresszhormon szintjének drámai emelkedése. Tudományos vizsgálatok kimutatták, hogy ha a csecsemőt hosszabb ideig hagyják vigasztalás nélkül sírni, a kortizolszintje megemelkedik és tartósan magas marad. Bár az alvásmódszerekkel foglalkozó rövid távú vizsgálatok néha azt mutatják, hogy a baba végül elalszik, a kortizolszint mérése gyakran felfedi a paradoxont: a baba elhallgat, de a stresszhormon szintje még órákkal később is magas maradhat. Ez azt jelenti, hogy viselkedésileg elnémult, de fiziológiailag továbbra is stressz alatt áll.
A csecsemő agya rendkívül plasztikus, azaz formálható, különösen az első ezer napban. A folyamatosan magas kortizolszint károsíthatja a hippocampusban lévő neuronokat. A hippocampus kulcsszerepet játszik a memória, a tanulás és, ami létfontosságú, az érzelmi reguláció folyamatában. Ha a csecsemő azt tanulja meg, hogy a distressz-állapotra nem érkezik megbízható válasz, az a stresszkezelő rendszer tartós, maladaptív beállítódásához vezethet.
Az önnyugtatás mítosza
A sírni hagyás módszerének támogatói gyakran hivatkoznak arra, hogy a csecsemő megtanulja az önnyugtatást. A valóságban azonban az önnyugtatás egy összetett, felnőttkorig tartó folyamat, amelynek alapjait a szülő-gyermek interakciók során rakják le. A csecsemőnek először szüksége van a külső regulációra (a szülő megnyugtató jelenlétére, érintésére) ahhoz, hogy később képes legyen a belső, önálló regulációra. Amikor a csecsemő elhallgat a vigasztalás hiányában, az nem az önnyugtatás jele, hanem inkább a tanult tehetetlenségé, vagy az úgynevezett „kikapcsolási” (shutdown) mechanizmusé, amely a túlzott stresszre adott védekezési reakció.
A kötődés elmélete és a sírni hagyás: a biztonság alapjai
John Bowlby és Mary Ainsworth úttörő munkássága óta tudjuk, hogy a csecsemő és az elsődleges gondozó közötti kötődés minősége alapvetően meghatározza a gyermek későbbi érzelmi és szociális fejlődését. A biztonságos kötődés kialakulásához a gyermeknek meg kell tapasztalnia, hogy a szülő elérhető, érzékeny és következetesen reagál a szükségleteire.
A válaszkész szülőség jelentősége
A kötődéselmélet szerint a sírásra adott gyors és adekvát válasz nem elkényeztetés, hanem az alapvető bizalom kiépítésének eszköze. A gyermek azt tanulja meg: „A világ biztonságos, a szükségleteim fontosak, és ha baj van, van kihez fordulnom.” Ez a belső biztonságérzet teszi lehetővé, hogy később magabiztosan fedezze fel a világot, és hatékonyan kezelje a stresszt.
Amikor a sírni hagyás technikáját alkalmazzuk, pont azt a mintát törjük meg, amely a biztonságos kötődés alapja. A csecsemő a szülői válasz hiányában bizonytalanságot tapasztal, ami a kötődési mintázat elmozdulásához vezethet a bizonytalan-elkerülő irányba. Ezek a gyermekek felnőve gyakran nehezen fejezik ki érzelmeiket, és elutasítónak tűnhetnek a közelség iránt, mivel korán megtanulták, hogy a szükségleteik kifejezése nem hoz segítséget.
A biztonságos kötődés nem az alvásról szól. Arról szól, hogy a gyermek megtanulja: a szülő a biztonsági háló, amely mindig ott van, amikor a világ túl nagy és ijesztő lesz.
Hosszú távú következmények a pszichológiai fejlődésben
Bár a rövid távú vizsgálatok gyakran nem mutatnak szignifikáns különbséget a kötődési minőségben a sírni hagyott és a válaszkész módon nevelt gyermekek között (ezek a vizsgálatok általában a gyermek 1 éves koráig tartanak), a hosszabb távú, mélyebb pszichológiai vizsgálatok más képet festenek, különösen az érzelmi reguláció és a mentális egészség terén.
Érzelmi reguláció és megküzdési stratégiák
Az érzelmi reguláció képessége az egyik legfontosabb prediktor a felnőttkori mentális egészség szempontjából. A sírni hagyás során a gyermek nem tanulja meg, hogyan kezelje a nagy, elsöprő érzelmeket; csak azt tanulja meg, hogy el kell fojtania azokat. Ha a distresszre adott válasz a szülő részéről elmarad, az a gyermek belsővé teszi azt a mintát, hogy az erős negatív érzelmek veszélyesek, és azokat egyedül kell kezelnie.
Később, óvodás- és iskoláskorban ez megnyilvánulhat a stresszel szembeni csökkent tűrőképességben, a szorongásos tünetek fokozott megjelenésében, vagy éppen az érzelmek elnyomásában, ami pszichoszomatikus tünetekhez vezethet. A kutatások azt sugallják, hogy azok a felnőttek, akik csecsemőkorukban következetesen elutasító gondozást kaptak a sírásra, hajlamosabbak lehetnek a felnőttkori szorongásra és az elkerülő viselkedésre a párkapcsolatokban.
Empátia és szociális készségek
Az empátia képessége szorosan összefügg azzal, hogy a gyermek hogyan tapasztalta meg a saját érzelmeire adott válaszokat. Ha a szülő válaszkész, a gyermek megtanulja, hogy az érzelmi szükségletek léteznek, és azokra reagálni kell. A sírni hagyás során a gyermek azt tapasztalja, hogy az ő distressze irreleváns, ami csökkentheti az empátia iránti fogékonyságot mások szenvedésével szemben. Bár ez nem jelenti azt, hogy ezek a gyerekek antiszociálisak lesznek, de az érzelmi intimitás és a mély, empatikus kapcsolatok kialakítása nehezebbé válhat számukra.
A stresszrendszer tartós változásai: az allosztatikus terhelés
Az elmúlt években a kutatók fókuszába került az „allosztatikus terhelés” fogalma. Ez a kifejezés azt írja le, hogy a krónikus vagy ismétlődő stressz hatására a test és az agy alkalmazkodó rendszerei (különösen a HPA tengely) túlterhelődnek, és ez tartós kopáshoz és elhasználódáshoz vezet a szervezetben.
A csecsemőknél a sírni hagyás ismétlődő stresszt okoz. Bár a gyermek látszólag adaptálódik (elhallgat), a belső biokémiai rendszerek folyamatosan próbálnak megbirkózni a magányos distresszel. Ez a krónikus túlterhelés befolyásolhatja:
- Az immunrendszer működését: A krónikus stressz gyulladásos folyamatokhoz vezethet, hosszú távon növelve az autoimmun betegségek kockázatát.
- A neuroendokrin rendszert: A kortizol receptorok érzékenysége megváltozhat, ami megnehezíti a stresszválasz hatékony leállítását felnőttkorban.
- Az alvás architektúráját: Bár a gyermek elalszik, a stresszes állapot befolyásolhatja az alvási ciklusok minőségét, csökkentve a mély, helyreállító alvás fázisait.
Összességében a tudomány azt sugallja, hogy a sírni hagyás nem csak egy „kellemetlen tanulási szakasz”, hanem egy olyan beavatkozás, amely biológiai nyomot hagy a gyermek stresszkezelő rendszerében, ami felnőttkorban jelentkezhet csökkent rezilienciaként.
Az alvásminőség paradoxona: csend vagy nyugalom?
Az egyik leggyakoribb érv a sírni hagyás mellett az, hogy javítja a gyermek és a szülő alvásminőségét. Tény, hogy a módszer alkalmazása után a gyermek gyorsabban elalszik és kevesebbet ébred fel. De a tudósok különbséget tesznek a viselkedésbeli csend és a fiziológiai nyugalom között.
Ha a gyermek azért alszik, mert feladta a reményt, hogy megvigasztalják, az nem jelenti azt, hogy belsőleg nyugodt. Ahogy korábban említettük, a kortizolszint még a sírás megszűnése után is magas maradhat. A gyermek megtanulja, hogy az éjszakai ébredésekre nincs válasz, ezért nem szólít fel segítségért. Ez a „sikeres” alvási eredmény a szülő számára pihentető lehet, de a gyermek számára egyedül megélt distressz-állapotot jelent.
Egy 2012-es ausztrál kutatás, amely a Ferber-módszer hatásait vizsgálta, kimutatta, hogy bár a gyermekek gyorsabban elaludtak, a szülők által jelentett stresszszint csökkent, de a csecsemők kortizolszintje nem csökkent arányosan a viselkedésbeli javulással. Ez a diszkrepancia a legfőbb bizonyítéka annak, hogy a sírni hagyás nem a belső nyugalom elérését segíti elő, hanem a külső viselkedés elfojtását.
| Aspektus | Rövid távú eredmény (1-3 hét) | Hosszú távú tudományos megfigyelések |
|---|---|---|
| Alvás hossza | Gyakran javul, gyorsabb elalvás. | A csend nem feltétlenül jelent jobb minőségű, helyreállító alvást. |
| Stresszválasz | A sírás megszűnik, szülői stressz csökken. | Magasabb kortizolszint maradhat fenn, befolyásolva a HPA tengelyt. |
| Kötődés | Nincs azonnali, mérhető károsodás (1 éves korig). | Növelheti a bizonytalan-elkerülő kötődés esélyét, befolyásolja az intimitást. |
| Érzelmi Reguláció | Viselkedés kioltása. | Csökkent stressztűrő képesség, szorongásra való hajlam felnőttkorban. |
A szülői stressz és a döntés hatása a családra
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a sírni hagyás rendkívül megterhelő a szülő számára. Bár a cél a pihenés, a módszer alkalmazása gyakran hatalmas bűntudattal és szorongással jár. A szülő biológiailag be van programozva arra, hogy reagáljon a gyermeke sírására. Amikor ezt a biológiai késztetést elfojtja, az komoly pszichés terhet ró rá.
A szülő-gyermek összhang megőrzése
A válaszkész szülőség alapja a szülő-gyermek összhang (attunement) fenntartása. Ez azt jelenti, hogy a szülő képes pontosan dekódolni és reagálni a gyermek jelzéseire. A sírni hagyás rontja ezt az összhangot, mert a szülő tudatosan figyelmen kívül hagyja a gyermek legfontosabb jelzését. Ez hosszú távon megnehezítheti a szülő számára is a gyermek finomabb jelzéseinek (pl. csendesebb feszültség, apró mozdulatok) észlelését.
Fontos hangsúlyozni, hogy a szülői kimerültség valós probléma, és a szülőknek szükségük van segítségre. Azonban a megoldás nem az lehet, hogy a gyermek érzelmi szükségleteit áldozzuk fel a gyors csendért. A valódi, hosszú távú megoldás a támogató környezet, a megfelelő nappali alvásritmus kialakítása és a gyengéd, válaszkész alvási stratégiák megtanulása.
Alternatív megközelítések: gyengéd alvássegítés és válaszkész szülői magatartás
Szerencsére a tudomány nem csak a CIO módszer lehetséges kockázatait tárja fel, hanem számos, a kötődés elméletével összhangban lévő alternatívát is kínál. Ezek a módszerek azt célozzák, hogy a gyermek megtanuljon önállóan elaludni, de a szülői jelenlét és a megnyugtatás folyamatos biztosítása mellett. Ezeket hívjuk összefoglalóan válaszkész alvássegítésnek.
Fading (fokozatos elhalványítás)
A fading technikák során a szülő fokozatosan csökkenti a beavatkozás mértékét, de sosem hagyja magára a síró gyermeket. Például, ha a gyermek az ölelés közben alszik el, a következő lépés lehet a kézrátétel, majd a kiságy melletti ülés, végül a szoba elhagyása. Ez a módszer lehetővé teszi a gyermek számára, hogy saját tempójában építse ki az önálló elalvás képességét, miközben folyamatosan érzi a szülő közelségét és biztonságát.
Pick-up/Put-down (felvétel-letétel)
Tracy Hogg módszere, vagy a Dr. Sears által támogatott gyengéd megközelítések mind azt hangsúlyozzák, hogy a sírásra reagálni kell. Ha a gyermek sír, fel kell venni, meg kell nyugtatni, majd amint lenyugodott, le kell tenni – még ha ez többször is ismétlődik. Ez a technika biztosítja a gyermek számára, hogy a szülő elérhető, de fokozatosan megtanítja neki, hogy az elalvás a kiságyban történik. Ez a módszer sokkal jobban támogatja a biztonságos kötődést, mivel a gyermek distressz-jeleire következetes válasz érkezik.
A válaszkész szülőség azt jelenti, hogy a szülő elfogadja: a csecsemő alvása nem egy lineáris fejlődési folyamat. Vannak regressziós időszakok, növekedési ugrások, fogzás, betegségek, amelyek mind megzavarhatják az alvást. Ahelyett, hogy egy merev protokollhoz ragaszkodnánk, a rugalmasság és az empátia az, ami hosszú távon megalapozza a gyermek mentális egészségét és a családi harmóniát.
A cél nem az, hogy a gyermek ne sírjon, hanem az, hogy a sírásra adott válaszaink építsék a bizalmat és támogassák az idegrendszer egészséges fejlődését.
A kutatási eredmények kritikus áttekintése: a hosszú távú adatok hiánya
Amikor a sírni hagyás hosszú távú következményeit vizsgáljuk, az egyik legnagyobb kihívás a kutatási adatok jellege. A legtöbb, a CIO hatékonyságát vizsgáló tanulmány rövid távú (néhány héttől egy évig terjedő) eredményeket mér, elsősorban az alvás időtartamát és a szülői stressz szintjét. Ezek a vizsgálatok gyakran nem találnak jelentős különbséget a kötődési mintázatban 1 éves korban.
A longitudinális vizsgálatok nehézségei
Az igazán releváns adatok, amelyek a pszichológiai és szociális következményeket vizsgálnák kamaszkorban vagy felnőttkorban, rendkívül nehezen gyűjthetők. Először is, nehéz pontosan rekonstruálni, milyen alvási módszereket alkalmaztak a szülők évtizedekkel korábban. Másodszor, a gyermek fejlődését rengeteg egyéb tényező befolyásolja (szocioökonómiai státusz, genetika, szülői mentális egészség), ami megnehezíti a kizárólag a csecsemőkori alvási stratégiák hatásának izolálását.
Ennek ellenére a fejlődéspszichológia elméleti kerete, amelyet a neurobiológiai kutatások alátámasztanak, egyértelműen a válaszkész gondozás felé mutat. Ha egy módszer potenciálisan károsítja a stresszkezelő rendszert, akkor a tudományos etika megköveteli az óvatosságot. A tudományos közösség jelentős része (különösen a kötődéselmélettel foglalkozó szakemberek) a elővigyázatosság elvét alkalmazza: ha egy módszer hosszú távú kockázatai nem zárhatók ki, és vannak gyengéd, hatékony alternatívák, akkor az utóbbiakat kell előnyben részesíteni.
A „sikeres” CIO-s babák újragondolása
A rövid távú sikert felmutató tanulmányok kritikája gyakran arra fókuszál, hogy a megfigyelt „javulás” valójában nem a tanulás, hanem a behaviorális kioltás eredménye. Amikor egy kutatócsoport azt méri, hogy a gyermek hányszor ébred fel és sír, és ez a szám csökken, a módszert sikeresnek könyvelik el. Azonban az agyi aktivitás és a biokémiai markerek (kortizol) mérése nélkül ez a siker csak felületes. Egy csecsemő, aki abbahagyja a segélykiáltást, mert megtanulta, hogy úgysem érkezik segítség, nem „megtanult” aludni, hanem a túlélési mechanizmusok aktiválódtak benne.
Ez a különbségtétel kulcsfontosságú a szülők számára: a cél nem az, hogy a gyermek ne sírjon, hanem az, hogy megbízzon a szülői reakcióban, és belsőleg nyugodt állapotban aludjon el. A válaszkész szülőség a gyermek érzelmi biztonságát helyezi előtérbe, biztosítva a stabil alapokat a későbbi élethez, még akkor is, ha ez néhány hónappal tovább tart a pihentető éjszakák eléréséig.
A kulturális kontextus és a szülői elvárások nyomása
Fontos megérteni, hogy a sírni hagyás módszere kulturálisan beágyazott, különösen a nyugati társadalmakban, ahol nagy hangsúlyt fektetnek a függetlenség korai elérésére és a szülői hatékonyság gyors bizonyítására. A társadalmi nyomás, amely azt diktálja, hogy a „jó baba” átalussza az éjszakát, hatalmas terhet ró a szülőkre. Ez a nyomás gyakran felülírja a szülői ösztönöket, amelyek a csecsemő megnyugtatására szólítanak fel.
A szülői önbizalom erősítése
A tapasztalt kismama magazin szerkesztőjeként tudjuk, hogy az egyik legnagyobb kihívás a szülői önbizalom megőrzése a rengeteg ellentmondásos tanács közepette. A tudomány üzenete nem az, hogy tökéletesnek kell lennünk, hanem az, hogy válaszkészek és következetesek legyünk a gyermek igényeire. A gyermeknek nem tökéletes szülőre van szüksége, hanem egy „elég jó” szülőre, aki képes a hibák kijavítására és a kapcsolat helyreállítására.
A kutatások egyértelműen támogatják azt a nézetet, hogy a csecsemőkori stressz és a válaszkészség hiánya hosszú távú pszichológiai kockázatokat hordozhat magában, különösen a stresszrendszer beállításában. Amikor a szülők a sírni hagyás mellett döntenek, gyakran a kimerültség és a kétségbeesés vezérli őket. A szülői támogatásnak és a szakmai tanácsadásnak nem a gyermek elhallgattatására kell fókuszálnia, hanem a család egészségesebb alvási környezetének megteremtésére, amely tiszteletben tartja a csecsemő biológiai és érzelmi szükségleteit.
A gyengéd alvássegítő technikák megkövetelik a szülőtől a türelmet és az időt, de a befektetés megtérül a gyermek stabil érzelmi fejlődésén keresztül. A biztonságos kötődés és a reziliens stresszkezelő rendszer olyan ajándékok, amelyek elkísérik a gyermeket egész életében, és messze meghaladják a néhány éjszaka alatt elért gyors csend értékét. A tudomány egyértelmű: a válaszkészség a hosszú távú jólét alapja.
Gyakran ismételt kérdések a sírni hagyás hosszú távú hatásairól
1. Tényleg károsítja a sírni hagyás a csecsemő agyát? 🧠
A közvetlen, tartós fizikai károsodás bizonyítása nehéz, de a tudomány azt mutatja, hogy a vigasztalás nélküli sírás során megemelkedett kortizolszint (stresszhormon) befolyásolhatja a stresszre reagáló agyi régiók, például a hippocampus fejlődését. Ez a folyamat nem feltétlenül okoz látható, azonnali károsodást, de hosszú távon megváltoztathatja a gyermek stressztűrő képességét és érzelmi szabályozását (allosztatikus terhelés).
2. Mi a különbség az önnyugtatás és a tanult tehetetlenség között? 🤔
Az önnyugtatás egy aktív, belső folyamat, amelyet a gyermek a szülői külső segítség mintájára tanul meg, és amely a belső nyugalom elérésére irányul. A tanult tehetetlenség ezzel szemben egy passzív állapot, amikor a gyermek felhagy a sírással, mert megtanulta, hogy a segélykiáltásra nem érkezik válasz. Ekkor a gyermek viselkedésileg elnémul, de fiziológiailag továbbra is stressz alatt áll (magas kortizolszinttel).
3. A sírni hagyás tönkreteheti a biztonságos kötődést? 🤝
A kötődéselmélet szerint a sírni hagyás növeli a bizonytalan-elkerülő kötődési mintázat kockázatát. A biztonságos kötődés alapja a szülői válaszkészség és következetesség. Ha a gyermek következetesen azt tapasztalja, hogy a distressz-állapotban magára hagyják, az aláássa a bizalmat, és azt a mintát rögzíti, hogy a szükségleteit el kell fojtania.
4. Van olyan alvásmódszer, ami gyengéd, mégis hatékony? 💡
Igen, számos válaszkész alvássegítő módszer létezik. Ezek közé tartozik a „fading” (fokozatos elhalványítás), ahol a szülő fokozatosan távolodik a gyermek mellől, miközben végig jelen van a szobában, vagy a „pick-up/put-down” technika, ahol a szülő felveszi és megnyugtatja a gyermeket, majd leteszi még ébren. Ezek a módszerek tiszteletben tartják a kötődési szükségleteket, miközben segítik az önálló elalvás képességének kialakulását.
5. Mit tegyek, ha már alkalmaztam a sírni hagyást, de most aggódom? 🙏
A szülői út tele van nehéz döntésekkel és bűntudattal. Fontos tudni, hogy a kötődés nem egyetlen módszeren múlik, hanem a szülő-gyermek interakciók összességén. Ha most úgy dönt, hogy válaszkészebb lesz, a gyermek idegrendszere rendkívül rugalmas és képes a helyreállításra. A legfontosabb a jelenlegi és jövőbeni következetes, szeretetteljes, válaszkész gondoskodás.
6. Milyen hosszú távú pszichológiai problémák jelentkezhetnek felnőttkorban? 😟
A kutatások szerint azok, akiket csecsemőkorukban következetesen magukra hagytak a distresszben, hajlamosabbak lehetnek a felnőttkori szorongásra, az érzelmek elnyomására, és nehézségeik adódhatnak az intimitásban és a mély, empatikus kapcsolatok kialakításában. Ez összefügg a korai életkorban kialakított bizonytalan-elkerülő kötődési mintázattal.
7. A sírni hagyás javítja a szülői mentális egészséget? 🧘♀️
Bár a módszer támogatói gyakran a szülői kimerültség csökkentésére hivatkoznak, a kutatások vegyesek. Rövid távon a szülői stressz csökkenhet, ha a baba elhallgat. Ugyanakkor sok szülő számol be erős bűntudatról és a szülői ösztönök elnyomásával járó szorongásról, ami hosszú távon nem biztos, hogy támogatja a mentális egészséget. A valódi megoldás a szülői támogatás és a valósághű elvárások kialakítása.
Leave a Comment