A hajnali pára még alig oszlott el a macskaköves utcák felett, amikor az első apró cipőtalpak kopogni kezdtek a városi bérházak hűvös lépcsőházai és a falusi sárral borított dűlőutak mentén. Több mint száz évvel ezelőtt az óvoda, vagy ahogy akkoriban sokan hívták, a kisdedóvó, egészen más világot jelentett a gyermekek számára, mint a mai, színes műanyagokkal teli intézmények. Ez az időszak a polgári fejlődés, az iparosodás és a pedagógiai reformok izgalmas találkozása volt, ahol a szigorú fegyelem mellett már megjelentek a gyermeki lélek felfedezésének első hajtásai is.
Képzeljük el magunkat egy 1910-es évekbeli reggelen, ahol a levegőben a szénszag és a frissen sült kenyér illata keveredik. Az édesanyák nem kényelmes babakocsikban tolták csemetéiket, hanem kézen fogva, gyakran több réteg gyapjúba és vászonba bugyolálva vezették őket az épület felé. Az óvoda kapujában nem modern beléptetőrendszer, hanem egy keményített galléros, határozott fellépésű óvónő várt rájuk, aki számára a tisztaság és a rend nem csupán elvárás, hanem alapvető erkölcsi kategória volt.
Ebben az időben a kisdedóvás Magyarországon már komoly múltra tekintett vissza, köszönhetően Brunszvik Teréznek, de a huszadik század elejére a módszertan és az épületek kialakítása is sokat finomodott. A termekben nem voltak interaktív táblák, sem ergonomikus műanyag székek. Helyettük robusztus faasztalok, hosszú padok és a falakon lógó, kézzel rajzolt szemléltető ábrák határozták meg a látványt. A fal mellett egy hatalmas, sötétvörös cserépkályha ontotta a meleget, amelynek duruzsolása a nap folyamán mindvégig elkísérte a kicsiket.
A reggeli érkezés és a tisztaság kultusza
Az óvodai nap minden esetben a szemlével kezdődött, ami mai szemmel nézve talán túlságosan is szigorúnak tűnhet. Az óvónő vagy a dajka alaposan megvizsgálta a gyermekek kezeit, körmeit és füleit, de még a ruházat tisztaságát is ellenőrizték. Ha egy kisgyermek piszkos kézzel érkezett, az nem csupán hanyagságnak, hanem a nevelés hiányának minősült, amit azonnali mosakodás követett a hideg vizes lavórnál.
A higiénia iránti elkötelezettség nem véletlen volt, hiszen a századfordulón a fertőző betegségek még hatalmas veszélyt jelentettek a gyermekközösségekre. A tiszta kendő és a rendezett hajviselet a fegyelmezett életmód szimbólumává vált. A kisfiúk rövidre nyírt hajjal, a kislányok pedig szorosan összefogott copfokkal vagy masnikkal sorakoztak fel a reggeli áhítathoz vagy énekhez.
A szülőkkel való búcsúzás rövid és célratörő volt, az érzelmi megnyilvánulásokat a nyilvánosság előtt akkoriban igyekeztek kordában tartani. Az anyák és apák tudták, hogy gyermekük jó kezekben van, ahol nemcsak vigyáznak rájuk, hanem hasznos tagjaivá nevelik őket a társadalomnak. A bejáratnál maradtak a nehéz kabátok és a sáros csizmák, a gyermekek pedig puha, házi készítésű vászonpapucsokban léptek be a tanteremnek is beillő foglalkoztatóba.
„A kisdedóvó célja nem a tanítás, hanem a gyermeki lélek formálása, a rend és a jóság szeretetére való nevelés.”
A foglalkozások rendje és a Fröbel-módszer
A napi program szigorú, szinte katonás rendben zajlott, ugyanakkor mégis volt benne valami varázslatos és játékos. A korabeli pedagógia egyik legfontosabb alakja, Friedrich Fröbel hatása Magyarországon is erősen érezhető volt. Az ő elvei alapján a gyermekek nem csupán játszottak, hanem „adományokkal” (úgynevezett Gift-ekkel) ismerkedtek meg, amelyek segítették a logikai és térbeli gondolkodást.
Ezek az adományok fadobozokban tartott geometrikus testek voltak: golyók, hengerek és kockák. A délelőtti foglalkozások során a gyermekek körben ültek, és az óvónő irányításával építettek, csoportosítottak vagy éppen történeteket szőttek a formák köré. Nem volt szabad csak úgy, céltalanul szétszórni a játékokat; minden mozdulatnak célja és jelentősége volt. A fa érintése, a súlya és a textúrája a természettel való kapcsolatot is erősítette a gyermekben.
A kézimunka kiemelt szerepet kapott a mindennapokban, hiszen a finommotorika fejlesztése a későbbi iskolai írás-olvasás alapja volt. A kislányok gyakran tanultak papírfonást vagy egyszerű hímzést, míg a kisfiúk vesszőfonással vagy agyagozással foglalatoskodtak. Ezek az elfoglaltságok türelemre és kitartásra nevelték az alig 4-5 éves apróságokat, akik büszkén mutatták meg nap végén az elkészült alkotásokat.
A falitábla vagy a kis palatábla szintén elmaradhatatlan kellék volt. A kréta csikorgása a táblán megszokott háttérzajnak számított, amikor az óvónő egyszerű formákat vagy betűket rajzolt fel szemléltetésképpen. Bár a klasszikus értelemben vett írástanítás csak az iskolában kezdődött, az óvodások már megismerkedtek az irányokkal, a vonalvezetéssel és az odafigyelés művészetével.
Élet a szabadban és az óvodakert titkai
Tévedés lenne azt hinni, hogy a száz évvel ezelőtti óvodások egész nap a négy fal között kuksoltak. A korabeli nevelők felismerték a friss levegő és a napfény élettani fontosságát. Szinte minden valamirevaló óvodához tartozott egy saját kert vagy legalább egy tágas udvar, ahol a gyermekek nem csupán szaladgáltak, hanem valódi munkát is végeztek.
A „kertészkedés” a nevelés szerves része volt. Minden gyermeknek lehetett egy kis saját parcellája, vagy közösen gondoztak virágágyásokat és konyhakerti növényeket. Megtanulták, hogyan kell elvetni a magot, hogyan kell gyomlálni, és mekkora öröm, amikor az első zöld hajtások kibújnak a földből. Ez a fajta felelősségvállalás segített nekik megérteni a természet körforgását és az emberi munka értékét.
A játékok az udvaron is szervezettek voltak. Népszerűek voltak a körjátékok, mint például a „Lánc, lánc, eszterlánc”, de ezeket gyakran népballadákkal vagy erkölcsi tanmesékkel fűszerezték. A fizikai aktivitás nem csak a játékról szólt: a rendszeres torna, a sorban járás és a ritmikus mozgás segítette a testtartás javítását és a fegyelem elmélyítését. Nem voltak komplex mászókák, csak egyszerű faállványok, kötelek és a végtelen gyermeki fantázia.
Télen, amikor a kertet hó borította, a kinti tartózkodás rövidebb volt, de nem maradt el. A gyermekeket vastag gyapjúkendőkbe csavarták, és legalább egy félórás sétát tettek az udvaron, hogy eddzék a szervezetüket. A hideg elleni védekezés gyanánt gyakran közös énekléssel és helyben futással melegítették fel magukat, mielőtt visszatértek volna a cserépkályha melegéhez.
Étkezés és asztali etikett a századfordulón
Az óvodai étkezés messze állt a mai menza fogalmától. Szigorú szabályok uralkodtak az asztalnál, és az étkezés nem csupán a tápanyagbevitelt szolgálta, hanem a társadalmi érintkezés legfontosabb iskolája is volt. Az asztalokat gyakran fehér, kézzel hímzett terítők fedték, és minden gyermeknek megvolt a saját, jelölt helye.
Az étrend egyszerű, de laktató volt. Reggelire gyakran kaptak tejet vagy pótkávét (cikóriát) kiflivel vagy egy szelet házi kenyérrel. Az ebéd általában tartalmas levesből és valamilyen tésztaféléből vagy főzelékből állt. Húst ritkábban kaptak a gyermekek, mint manapság, de a szezonális zöldségek és gyümölcsök mindig helyet kaptak az étrendben. Az étkezés előtt és után közösen imádkoztak vagy egy rövid köszönő verset mondtak el, kifejezve hálájukat az ételért.
| Nap | Tízórai | Ebéd |
|---|---|---|
| Hétfő | Tejeskávé kaláccsal | Burgonyaleves, mákos tészta |
| Szerda | Kenyér zsírral és paprikával | Zöldségleves, darás metélt |
| Péntek | Tej kenyérbéllel | Bableves, túrós csusza |
Az asztali etikett betartása kötelező volt: a könyököket az asztal mellé szorították, nem beszéltek tele szájjal, és megvárták, amíg mindenki befejezi az evést. Az óvónők folyamatosan figyelték a gyermekeket, és halkan javították ki a helytelen testtartást vagy az evőeszközök nem megfelelő használatát. Aki válogatott vagy elutasította az ételt, azt szelíden, de határozottan ösztönözték az evésre, hiszen az étel pazarlása bűnnek számított.
A délutáni pihenő és a csendes órák
Az ebédet követően elérkezett a pihenés ideje. Akkoriban azonban nem minden óvodában voltak a maihoz hasonló kényelmes fektetők vagy külön hálószobák. Sok helyen a gyermekek az asztalra borulva, kis párnákon pihentették a fejüket, vagy ha volt rá lehetőség, szalmával töltött matracokon feküdtek le a terem egyik sarkában. A csend szent és sérthetetlen volt ilyenkor.
Az óvónő gyakran halkan mesélt vagy népdalokat dúdolt, hogy segítse az elalvást. A mesék világa akkoriban sokkal közelebb állt a népi hagyományokhoz és a keresztény erkölcshöz. Nem tündérporos Disney-történetekről volt szó, hanem olyan tanmesékről, amelyekben a szorgalom, a becsület és az idősek tisztelete mindig elnyerte jutalmát, míg a lustaság és az engedetlenség büntetést vont maga után.
A pihenőidő utáni ébredés lassú és módszeres volt. A gyermekek segítettek egymásnak a ruházatuk rendbetételében, a lányok haját pedig az óvónők vagy a dajkák újra fonták, ha a délutáni alvás során kócos lett volna. Ez az időszak az egymásra való odafigyelés és a gondoskodás tanulásának is a terepe volt.
A délután hátralévő részét gyakran szabadabb játékkal vagy ismétlő foglalkozásokkal töltötték. Ilyenkor került sor a közös éneklésre, ahol a zongora vagy a harmónium kísérete mellett tanulták meg a korszak legszebb gyermekdalait. A zene nemcsak szórakozás volt, hanem a közösségi szellem erősítésének eszköze is, amely egységbe kovácsolta a különböző hátterű gyermekeket.
A társadalmi különbségek megjelenése az óvodában
Bár az óvoda alapvetően a kiegyenlítést szolgálta, a száz évvel ezelőtti Magyarországon a társadalmi különbségek élesen megmutatkoztak az intézményekben is. Léteztek úgynevezett „fizetős” óvodák a polgári családok gyermekei számára, és népóvodák a szegényebb rétegeknek. Az ellátás minősége és a pedagógiai tartalom is ehhez igazodott, bár az alapvető nevelési elvek mindenhol hasonlóak voltak.
A gazdagabb családok gyermekei gyakran selyemmasniban, finom posztóruhában érkeztek, és otthonukban nevelőnők is foglalkoztak velük. Számukra az óvoda inkább a szocializációról és a társasági élet alapjainak elsajátításáról szólt. Ezzel szemben a munkáscsaládok gyerekei számára az óvoda sokszor a biztonságot és a napi rendszeres étkezést jelentette, miközben szüleik a gyárakban vagy a földeken dolgoztak.
Az állami és egyházi fenntartású intézmények igyekeztek ezeket a különbségeket áthidalni. Az óvónők küldetése gyakran túlmutatott a tanításon: népnevelők voltak, akik a gyermekeken keresztül a családokra is hatni próbáltak. Megtanították a gyerekeknek a helyes beszédmódot, a tisztálkodás fontosságát és a polgári viselkedésformákat, amivel esélyt adtak nekik a későbbi társadalmi felemelkedésre.
A karitatív tevékenység is fontos része volt az óvodai életnek. Karácsony környékén például a tehetősebb szülők adományokat gyűjtöttek a szegényebb társaiknak, és a gyermekek közösen készítettek apró ajándékokat egymásnak. Ez az empátia korai fejlesztését szolgálta egy olyan világban, ahol a szociális háló még gyerekcipőben járt.
Az óvónői hivatás méltósága és kihívásai
Az óvónők a századfordulón a társadalom megbecsült, de szigorúan ellenőrzött tagjai voltak. Ezt a pályát szinte kizárólag nők választották, akik számára ez nem csupán munka, hanem élethivatás volt. A képzésük során nemcsak pedagógiát és pszichológiát tanultak, hanem egészségtant, éneket, kézimunkát és kertészetet is.
Az elvárások rendkívül magasak voltak velük szemben: erkölcsi feddhetetlenség, végtelen türelem és anyai gondoskodás jellemezte a „jó óvónőt”. Érdekesség, hogy sokáig élt az a szabály, miszerint az óvónőknek hajadonnak kellett maradniuk; ha férjhez mentek, gyakran el kellett hagyniuk a pályát. Ez a rendelkezés azt a nézetet tükrözte, hogy egy nő nem tud egyszerre két családról – a sajátjáról és az óvodai közösségről – teljes szívvel gondoskodni.
A napi munka fizikailag és szellemileg is megterhelő volt. Gyakran 30-40 gyermek jutott egyetlen felnőttre, akinek egyszerre kellett rendet tartania, tanítania és vigasztalnia a sírókat. Nem voltak modern segédeszközök, mindent maguknak kellett elkészíteniük a szemléltető ábráktól a bábokig. Mégis, a korabeli naplók és visszaemlékezések alapján az óvónők többsége hatalmas szeretettel és büszkeséggel végezte munkáját.
Az óvónők tekintélye megkérdőjelezhetetlen volt. A szülők tisztelték őket, a gyermekek pedig egyszerre féltek tőlük egy kicsit és rajongtak értük. Egy-egy dicsérő szó vagy egy simogatás az óvónőtől hatalmas elismerésnek számított, amiért a gyerekek egész nap képesek voltak fegyelmezetten viselkedni.
A fegyelmezés eszközei és a gyermeki szabadság határai
Bár a huszadik század eleje már a modern pedagógia hajnala volt, a fegyelmezés módszerei ma már sokkolóan hathatnának. Fontos azonban megérteni, hogy abban a korban a tekintélytisztelet volt a társadalom alapköve. A testi fenyítés, bár hivatalosan már nem mindenhol nézték jó szemmel, elvétve még előfordult, de az óvodákban inkább a pszichológiai büntetések domináltak.
A „sarokba állítás” vagy a szégyenpad használata bevett szokás volt. Aki nem fogadott szót, vagy zavarta a foglalkozást, annak el kellett különülnie a többiektől, és csendben elgondolkodnia a tettein. Gyakran alkalmazták a megvonást is: a rosszalkodó gyermek kimaradhatott a közös játékból vagy az udvari sétából. Ugyanakkor a dicséret is hangsúlyos volt; a jól viselkedők színes papírcsillagot vagy apró képet kaptak jutalmul.
A nevelés célja a „belső fegyelem” kialakítása volt. Azt akarták elérni, hogy a gyermek ne a büntetéstől való félelmében viselkedjen jól, hanem mert megérti a rend szükségességét. Ezért is voltak olyan fontosak a ritmikus ismétlések, a közös rituálék és a napirend szigorú betartása. A kiszámíthatóság biztonságot adott a gyermeknek, még ha ez a biztonság egy meglehetősen szűk keretek közé szorított világban valósult is meg.
A szabadság az alkotásban és a természetben való tartózkodásban mutatkozott meg leginkább. Ott a gyermekek egy kicsit elengedhették magukat, felfedezhettek, és kísérletezhettek. Az óvónők tudatosan egyensúlyoztak a szigor és a szabadság között, hiszen tudták, hogy a gyermeki léleknek mindkettőre szüksége van a fejlődéshez.
„A gyermek olyan, mint a nemes növény: ha jó földbe ülteted és gondosan ápolod, gyönyörű virágot hoz, de ha elhanyagolod, elvadul és elvész.”
Öltözködés és viselet az óvodában
A száz évvel ezelőtti óvodás divat nem a kényelemről, hanem a praktikumról és a társadalmi státusz megjelenítéséről szólt. A ruhák anyaga leggyakrabban strapabíró pamut, len vagy gyapjú volt. A gyerekek nem hordtak pólót vagy melegítőt; a kisfiúk inget és térdnadrágot viseltek, gyakran tengerészgallérral, ami az időszak egyik legnépszerűbb motívuma volt.
A kislányok ruhája általában bő szabású, térd alá érő ruha volt, ami fölé minden esetben kötényt vettek. A kötény nemcsak dísz volt, hanem védte a drága ruhát az agyagozás, festés vagy étkezés közbeni szennyeződésektől. A fehér kötény a tisztaság jelképe volt, de a hétköznapokon gyakran hordtak sötétebb kék vagy kockás változatokat is.
A lábbelik kérdése kritikus volt. A bőr cipők drágák voltak, ezért azokra nagyon vigyáztak. Az óvoda épületén belül kötelező volt a váltócipő, ami gyakran csak egy vastagabb posztóból készült papucs volt. Télen a gyerekek harisnyát és több réteg alsóneműt hordtak, hiszen a fűtés ellenére a padlószint közelében gyakran hűvös volt a levegő.
A ruházat fontos része volt az önállóságra nevelésnek is. A gyermekeknek meg kellett tanulniuk egyedül gombolkozni, bekötni a cipőfűzőjüket (ami akkoriban még bonyolult fűzős csizmákat jelentett) és rendben tartani a dolgaikat. A rendetlenül hagyott ruha vagy a szétszórt cipő azonnali dorgálást vont maga után.
Ünnepek és hagyományok a kisdedóvóban
Az év körforgását az ünnepek tették különlegessé, amelyekre hetekig készültek a gyerekek. Az egyházi ünnepek mellett a hazafias megemlékezések is fontos szerepet kaptak. Március 15-én például apró papírkokárdákat készítettek, és nemzeti színű zászlókkal vonultak fel az udvaron, miközben katonadalokat énekeltek.
A karácsony volt a legmeghittebb időszak. Az óvoda közepén hatalmas fenyőfát állítottak, amelyet a gyermekek által készített díszekkel – láncokkal, dióval, mézeskaláccsal – díszítettek fel. Ilyenkor a szülők is meghívást kaptak egy kis műsorra, ahol a gyerekek verseket szavaltak és betlehemes játékot adtak elő. Az ajándékozás egyszerű volt: egy-egy alma, dió vagy egy saját készítésű játék jelentette a legnagyobb örömöt.
A névnapok megünneplése is szokás volt, különösen az óvónőé. Ilyenkor a gyerekek virágot gyűjtöttek vagy rajzokat készítettek kedvenc nevelőjüknek. Ezek az alkalmak erősítették az összetartozás érzését és megtanították a gyerekeknek az ajándékozás és az örömszerzés gesztusait.
A vizsgák vagy „nyilvános bemutatók” a tanév végén zajlottak. Ilyenkor a hatóságok és a szülők előtt kellett bizonyítaniuk a kicsiknek, hogy mit tanultak az év során. Elszavalták a verseket, bemutatták a kézimunkáikat és tanúbizonyságot tettek fegyelmezettségükről. Ez egyfajta rituális átlépés volt a következő életkorba vagy az iskola világába.
A technológia és az eszközök hiánya: mi maradt helyette?
Mai szemmel nézve elképzelhetetlennek tűnik egy óvoda technológia nélkül, de száz évvel ezelőtt éppen ez az „eszköztelenség” tette lehetővé a kreativitás szárnyalását. Mivel nem voltak készen kapott játékok, a gyerekeknek meg kellett tanulniuk bármiből játékot varázsolni. Egy egyszerű fadarab lehetett paripa, egy marék bab pedig kincs vagy építőanyag.
A fantázia volt a legfontosabb eszköz. Az óvónők interaktív mesemondása, ahol a gyerekek is bekapcsolódhattak a történetbe, pótolta a televíziót és az internetet. A szemléltetéshez használt képek és diák (laterna magica, ahol elérhető volt) csodaszámba mentek, és mély nyomot hagytak a gyermekek emlékezetében.
A mozgásos játékok, a mondókák és a dalok egy olyan szóbeli kultúrát tartottak életben, ami ma már kiveszőben van. A gyerekek több száz versszakot és dalt tudtak fejből, ami nemcsak a memóriájukat fejlesztette, hanem a ritmusérzéküket és a beszédkészségüket is. A „technológia” az emberi hang és a test mozgása volt.
A csend értéke is nagyobb volt akkoriban. A gyerekek megtanultak várakozni, figyelni és hosszan elidőzni egy-egy tevékenység felett anélkül, hogy folyamatos külső ingerekre lett volna szükségük. Ez a fajta belső nyugalom és koncentráció alapozta meg azt a munkabírást, ami később a felnőtt életüket jellemezte.
Búcsú az óvodától: az iskola kapujában
Amikor elérkezett a hatodik életév, az óvodai évek lezárultak. Az átmenet az iskolába sokkal élesebb volt, mint manapság. Az iskola komoly, tekintélyelvű intézmény volt, ahol már nem volt helye a játéknak. Az óvoda utolsó hónapjai ezért a felkészítés jegyében teltek.
Az óvónők büszkén bocsátották útjukra neveltjeiket, tudva, hogy megtanították nekik az alapokat: hogyan kell közösségben élni, hogyan kell tisztelni a szabályokat és hogyan kell rácsodálkozni a világ szépségeire. A „kisdedóvó” nemcsak egy hely volt, ahol vigyáztak a gyerekekre, hanem az emberré válás első, meghatározó állomása.
Visszatekintve erre az időszakra, bár sok minden tűnhet szigorúnak vagy elavultnak, mégis van valami irigylésre méltó abban a lassabb, természetközelibb és fegyelmezettebb világban. Az akkori gyerekek megtanulták értékelni az apró dolgokat, tisztelték az ételt, a munkát és egymást. Az óvoda pedig, mint a béke szigete a zakatoló huszadik század elején, megadta nekik azt az érzelmi és erkölcsi alapot, amire egy egész életet fel lehetett építeni.
Ahogy az utolsó gyerek is elhagyta az épületet a délutáni szürkületben, az óvónő eloltotta a lámpákat, lezárta a faajtót, és a cserépkályha utolsó parazsai mellett még egyszer végigtekintett a rendben hagyott termen. Másnap reggel minden kezdődött elölről, azzal a rendíthetetlen hittel, hogy a jövő nemzedékének nevelése a legfontosabb szolgálat, amit egy ember választhat.
Gyakori kérdések a múltbéli óvodákról
Hány éves kortól jártak a gyerekek óvodába száz évvel ezelőtt? 🧸
A gyermekek általában 3 és 6 éves koruk között látogatták a kisdedóvót. Az iskola kötelezően 6 éves korban kezdődött, addig az óvoda inkább lehetőséget vagy segítő kezet jelentett a dolgozó szülőknek, semmint mindenki számára elérhető kötelezettséget.
Milyen büntetéseket alkalmaztak az óvónők? 📏
A testi fenyítés ritka volt az óvodákban, helyette a szégyenítést (sarokba állítás, szégyenpad) és a kedvenc tevékenységektől való eltiltást alkalmazták. A cél az volt, hogy a gyermek érezze tettei súlyát a közösség előtt.
Voltak-e játékok az óvodákban? 🪵
Igen, de ezek többnyire természetes anyagokból készültek. Fából készült építőkockák, agyagfigurák, textilbabák és papírból hajtogatott formák alkották a játékkészletet, amelyek a kreativitást és a kézügyességet fejlesztették.
Mit ettek a gyerekek napközben? 🥣
Az étrend egyszerű, tápláló ételekből állt, mint a hüvelyesekből készült főzelékek, kásák, kenyér zsírral és szezonális gyümölcsök. Italnak gyakran tejet vagy cikóriából készült pótkávét kaptak.
Hogyan nézett ki egy óvónő képzése akkoriban? 📜
Az óvónőknek speciális tanintézetet kellett elvégezniük, ahol pedagógiát, pszichológiát, egészségtant és művészeti tárgyakat tanultak. A hivatásukhoz hozzátartozott az erkölcsi példamutatás és a közösségi szerepvállalás is.
Volt-e alvás az óvodában? 😴
Igen, az ebéd utáni csendes pihenő kötelező volt, bár nem mindenhol voltak ágyak. Sok helyen a gyerekek a padokra hajolva vagy szalmamatracokon pihentek, miközben az óvónő mesélt nekik.
Mennyire volt fontos a vallás az óvodai nevelésben? ⛪
Nagyon fontos volt, hiszen az óvodák nagy részét egyházak vagy vallásos alapítványok tartották fenn. A napot imával kezdték és fejezték be, és az ünnepek is a keresztény naptárhoz igazodtak.
Leave a Comment