Az iskola folyosóin terjengő orgonaillat, a frissen vasalt fehér ingek ropogása és a távolból felcsendülő, melankolikus dallamok mind-mind egyetlen eseményt idéznek fel a szívünkben: a ballagást. Ez a különleges rítus nem csupán egy iskolai ünnepség, hanem egy mélyen gyökerező társadalmi esemény, amely generációkat köt össze a közös emlékeken keresztül. A régi idők ballagásai során a diákok nemcsak a tananyagot hagyták maguk mögött, hanem gyermekkoruk egy jelentős szeletét is, miközben a vállukon feszülő tarisznya súlya emlékeztette őket az útravalóra, amit az élettől kaptak.
A ballagás hagyománya Magyarországon rendkívül gazdag és szerteágazó, olyan kulturális rétegekből épül fel, amelyek évszázadok alatt csiszolódtak fényesre. A búcsúzás pillanataiban egyszerre van jelen a büszkeség, a bizonytalanság és a mérhetetlen nosztalgia. Ahogy a végzősök végigvonulnak a feldíszített termeken, minden egyes lépéssel távolabb kerülnek a biztonságot nyújtó falaktól, és közelebb az ismeretlen felnőttkorhoz. Ez a folyamat nemcsak a diákok számára meghatározó, hanem a szülőknek és a nagyszülőknek is, akik saját ifjúságuk emlékeit látják visszaköszönni a virágcsokrok tengerében.
A selmecbányai gyökerek és az akadémiai örökség
Mielőtt a ballagás a mai értelemben vett formájában elterjedt volna az ország középiskoláiban, egy egészen más közegben, a selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémián született meg a hagyomány. A 19. században itt alakult ki az úgynevezett valétálás szokása, amely a latin „Valete!” (Isten veletek!) köszöntésből ered. A végzős hallgatók nemcsak egyszerűen távoztak az intézményből, hanem egy szertartásos keretek közé szorított rituálé során vettek búcsút társaiktól és tanáraiktól.
A selmeci hagyományok szigorú rendje szerint a legidősebb diákok, a „veteránok” az iskola kapujáig vonultak, miközben az ifjabb évfolyamok sorfalat álltak nekik. Ebben az időszakban alakultak ki azok a nóták, amelyeket ma is könnyes szemmel énekelnek a diákok, bár a szövegek és a jelentéstartalmak az idők folyamán sokat változtak. A selmeci ballagás során a diákok egyfajta szellemi közösségbe forrtak össze, ahol a tudás tisztelete és a barátság ereje volt a legfőbb érték.
A középiskolák az 1870-es évektől kezdték el átvenni ezeket az elemeket, igazodva a saját környezetükhöz. Kezdetben csak a fiúiskolákban volt jellemző a ceremoniális búcsú, majd a leánynevelő intézetekben is megjelentek a virágokkal díszített termek és a közös éneklés. A 20. század elejére a ballagás már az egész országban egységesnek mondható kereteket öltött, és a magyar oktatási rendszer elválaszthatatlan részévé vált.
A ballagás nem egy végállomás, hanem a kapu, amelyen átlépve a tegnapi diák a holnap építőjévé válik, kezében egy szál virággal és szívében ezer emlékkel.
A tarisznya mint a sors jelképes útravalója
Nincs ballagás tarisznya nélkül, ez a kis szövettáska pedig sokkal többet rejt, mint amit első ránézésre gondolnánk. A hagyomány szerint a tarisznyát az alsóbb éves diákok készítik és töltik meg a végzősök számára, jelképezve ezzel a gondoskodást és az elválás szomorúságát. Minden egyes tárgynak, amely a tarisznyába kerül, megvan a maga mélyebb, szimbolikus jelentése, amely a népi hiedelemvilágból és a praktikus életbölcsességekből táplálkozik.
A legfontosabb elem a pogácsa, amely az élet táplálékát jelképezi. A régi ballagásokon ez gyakran házi készítésű, sós sütemény volt, amelyet az iskola konyháján vagy a szülők közreműködésével sütöttek meg. A pogácsa azt üzente a ballagónak: sose éhezzen az úton, és mindig legyen ereje a küzdelemhez. Mellette kapott helyet a só, amely a bölcsesség és a tartósság jelképe, hiszen ahogy a só megőrzi az ételt, úgy kell a diáknak is megőriznie az iskolában kapott értékeket.
A tarisznya mélyén megbújó aprópénz – régebben egy-egy fillér vagy forint – a szerencsét és az anyagi biztonságot volt hivatott bevonzani. Nem nagy összegekről volt szó, inkább a gesztus számított: a diák ne induljon el üres zsebbel a nagyvilágba. Végül, de nem utolsósorban, gyakran került a zsákba egy fénykép az iskoláról vagy az osztályról, illetve egy marék föld is, amely a gyökerekhez való hűséget és a szülőföld szeretetét szimbolizálta.
Az idők folyamán a tarisznyák külleme is változott. A kezdeti egyszerű vászonzsákokat felváltották a hímzett, iskolacímerrel díszített változatok, de a tartalmuk lényege változatlan maradt. A diákok a ballagás alatt büszkén viselték a vállukon, majd az ünnepség után sokan évtizedekig őrizgették a szekrény mélyén, mint a legbecsesebb relikviát, ami az ifjúságukra emlékezteti őket.
Az öltözet és a nyakkendő divatja a régi ballagásokon
A ballagási öltözet mindig is a tiszteletadás eszköze volt. A régi időkben a lányok leggyakrabban fehér matrózblúzban és sötétkék szoknyában ballagtak, ami egyfajta fegyelmet és tisztaságot sugárzott. Ez az egyenruha-szerű megjelenés segített abban is, hogy az anyagi különbségek ne legyenek szembetűnőek, és minden figyelem az ünnepeltre irányuljon. A hajba kötött fehér masni és a térdig érő szoknya a kor erkölcsi normáit és a diákévek ártatlanságát tükrözte.
A fiúk számára a sötét öltöny és a fehér ing volt az elengedhetetlen viselet. A legfontosabb kiegészítő azonban kétségkívül a nyakkendő volt. A régi ballagásokon a nyakkendő színe és mintázata gyakran az iskolához való tartozást jelképezte. A nyakkendő megkötése sok ifjú számára az első igazi férfias próbatételnek számított, amiben sokszor az édesapák vagy a nagypapák segédkeztek a ballagás reggelén. Ez a pillanat az apák és fiúk közötti köteléket is erősítette, egyfajta beavatásként a felnőtt létbe.
Az 1960-as és 70-es években a divat beszivárgott az iskolák falai közé is. Megjelentek a modernebb szabású kosztümök, a fiúknál pedig a szélesebb fazonú nyakkendők. Ennek ellenére a ballagási viselet megőrizte konzervatív jellegét. Érdekesség, hogy a régi időkben a cipők megválasztása is nagy gonddal történt: a lányoknál a kényelmes, de elegáns félcipő volt a divat, hiszen a hosszú vonulás és a lépcsőzés komoly fizikai igénybevételt jelentett.
A ruházat kiegészítőjeként a diákok gyakran viseltek kis jelvényeket is, amelyek az iskolájukat vagy a végzés évét jelölték. Ezek a apró fémjelek a tarisznya mellett a ballagó identitásának fontos részei voltak. Az öltözet nemcsak a külvilágnak szólt, hanem belső tartást is adott a ballagónak: abban a néhány órában mindenki egy kicsit komolyabbnak, érettebbnek érezhette magát a vasalt élű nadrágokban és a keményített gallérokban.
A lampionos felvonulás: Fény az éjszakában
Bár a ballagás legtöbbször nappali esemény, bizonyos városokban és iskolákban élt egy másik, talán még varázslatosabb hagyomány: a lampionos felvonulás. Ez a rítus általában a ballagást megelőző estén vagy az ünnepség záróakkordjaként zajlott. A diákok kézzel készített, színes papírlampionokkal vonultak végig a város utcáin, bevilágítva az estét és szimbolizálva a tudás fényét, amelyet magukkal visznek az életbe.
A lampionos felvonulásnak különleges hangulata volt. A sötétedő utcákon imbolygó fények, a diákok halk éneke és a járókelők meg-megálló csoportjai egyfajta közösségi katarzist teremtettek. A fény ebben az összefüggésben a reményt és az útmutatást jelentette. A diákok úgy érezték, hogy nem egyedül vágnak neki a jövőnek, hanem az egész város és a közösség figyelemmel kíséri az útjukat.
Ezek a felvonulások gyakran egy központi téren vagy a helyi folyóparton végződtek, ahol néha máglyát is gyújtottak, vagy közösen elénekelték az iskola himnuszát. A lampionok készítése már hetekkel korábban elkezdődött a rajztermekben, ahol a diákok kreativitásukat kiélve alkották meg a legkülönfélébb formájú világítóeszközöket. Volt valami megindító abban, ahogy ezek a törékeny, papírból készült lámpások dacoltak az esti széllel, éppúgy, ahogy a fiataloknak is dacolniuk kell majd az élet nehézségeivel.
Sajnos ez a hagyomány sok helyen kikopott a gyakorlatból, vagy átalakult modern fényshow-kká, de ott, ahol még ma is őrzik, a lampionos felvonulás jelenti a ballagási időszak legintimebb pillanatát. Itt nincs protokoll, nincsenek szónoklatok, csak a közös vonulás, a fények játéka és az az érzés, hogy valami visszafordíthatatlanul lezárult, miközben valami új és fényes veszi kezdetét.
Virágok tengere: Az orgonától a szegfűig
Ha egyetlen illatot kellene választani, ami a régi ballagásokat jellemzi, az kétségkívül az orgona és a pünkösdi rózsa illata lenne. A ballagások hagyományosan május elején zajlanak, amikor a természet is teljes pompájában virágzik. A termek feldíszítése már napokkal korábban megkezdődött: az alsóbb évesek erdőket, mezőket jártak, hogy elegendő zöld ágat és virágot gyűjtsenek a folyosók és a tantermek dekorálásához.
A virágcsokrok ajándékozása a ballagás egyik leglátványosabb eleme. A régi időkben nem a drága, egzotikus orchideák domináltak, hanem a szezonális, kertben nyíló virágok. A szegfű, a gerbera és a rózsa mellett a már említett orgona volt a legnépszerűbb. A diákok néha annyi virágot kaptak, hogy alig bírták el őket a karjukban, és a ceremónia végére valóságos virághegyek mögé bújtak el.
| Virág típusa | Jelentéstartalom a hagyományban | Népszerűség időszaka |
|---|---|---|
| Fehér szegfű | Tisztaság, hűség az iskolához | 1950-1980 |
| Orgona | Tavasz, megújulás, ifjúság | Minden korban |
| Vörös rózsa | Szenvedély, kitartás, szeretet | 1970-től napjainkig |
| Gerbera | Vidámság, barátság | 1980-as évek |
A virágok azonban nemcsak díszként szolgáltak, hanem a búcsú eszközei is voltak. A diákok egy-egy szál virágot adtak át kedvenc tanáraiknak, megköszönve a türelmet és a tanítást. Ez a gesztus sokszor többet mondott minden beszédnél. A szülők pedig büszkén nyújtották át a hatalmas csokrokat gyermekeiknek, jelezve, hogy minden erőfeszítésüket és szeretetüket ebbe a pillanatba sűrítik bele.
Érdekes megfigyelni, hogyan alakult át a virágátadás rituáléja. Régen a családtagok a folyosókon vagy az iskolaudvaron várakoztak, és csak a hivatalos ünnepség után adták át a csokrokat. Ma már sokszor a vonulás közben próbálják a diákok kezébe nyomni a virágokat, ami bár kaotikusabb, de talán közvetlenebbé is teszi az élményt. A virágok hervadása a ballagás utáni napokban pedig emlékeztetett arra, hogy az ünnep véget ért, és eljött a munka, az érettségi ideje.
A ballagási énekek: Dallamok, amelyek az emlékezetbe égtek
A ballagás elképzelhetetlen zene nélkül. A folyosókon visszhangzó dalok nemcsak a hangulatot alapozzák meg, hanem segítenek az érzelmek kifejezésében is, amikor a szavak már kevésnek bizonyulnak. A legismertebb és legősibb dal a Gaudeamus igitur, amely latin nyelven hirdeti az élet élvezetét és a fiatalság tiszteletét. Bár a szövege nem magyar, a dallama mindenki számára ismerős, és ez a dal köti össze leginkább a középiskolai ballagást az egyetemi hagyományokkal.
A magyar nyelvű népdalok és műdalok is fontos szerepet kaptak. Az „Elmegyek, elmegyek…” vagy a „Ballag már a vén diák…” olyan klasszikusok, amelyeket nemzedékek énekeltek egymás után. Ezek a dalok a vándorlásról, a búcsúról és az emlékek megőrzéséről szólnak. A régi ballagásokon az énekkar is aktívan részt vett az eseményen, többszólamú kórusművekkel emelve az ünnep fényét, gyakran Kodály Zoltán vagy Bárdos Lajos műveit előadva.
Az 1970-es évektől kezdve a könnyűzene is megjelent a ballagások repertoárjában. Koncz Zsuzsa vagy az LGT dalai modern árnyalatot vittek a búcsúzásba, tükrözve a fiatalok aktuális életérzését. Ezek a dalok gyakran az osztályfőnöki órákon vagy a banketteken hangoztak el, de volt, hogy beépültek a hivatalos vonulás zenéjébe is. A zene ereje abban rejlik, hogy képes azonnal felidézni a ballagás pillanatát, még évtizedekkel később is, ha véletlenül felcsendül a rádióban egy ismerős refrén.
A közös éneklés közösségformáló ereje ilyenkor mutatkozik meg igazán. Amikor az egész iskola egyszerre énekli ugyanazt a dallamot, megszűnnek az egyéni ellentétek, és csak a közös sors, az „együtt kezdtük, együtt fejezzük be” érzése marad meg. Ez a kollektív hangélmény adja meg a ballagás méltóságát és súlyát.
A dallam elszáll, de a visszhangja ott marad a szívben, hogy a legnehezebb időkben is eszünkbe juttassa: tartoztunk valahová.
Az osztályterem mint az emlékek színtere
A ballagás során az utolsó osztályfőnöki óra az a pillanat, amikor a diákok még utoljára együtt vannak abban a térben, ahol éveken át koptatták a padokat. Az osztályterem ilyenkor ünnepi díszbe öltözik: a táblára írt búcsúüzenetek, az idézetek és a virágfüzérek mind a tisztelet jelei. Régen szokás volt, hogy az alsóbb évesek már kora reggel feldíszítették a végzősök termeit, titokban, meglepetésként.
Ezen az utolsó órán nem volt feleltetés, nem voltak jegyek. Az osztályfőnök útravaló beszéde, a közös nevetések a régi csínytevéseken és a könnyes búcsúk jellemezték ezt az órát. Itt kapták meg a diákok a tarisznyákat is. Az osztályterem falai között zajlott le az intimebb búcsú, mielőtt a nyilvánosság elé léptek volna az udvaron vagy a városi felvonuláson.
Sok iskolában élt az a hagyomány is, hogy a diákok a padjaikra hagytak valamilyen emléket az utánuk jövőknek. Ez lehetett egy vicces üzenet a pad belsejében, vagy egy jó tanács, hogyan érdemes túlélni a matekórákat. Ezek az apró gesztusok tették személyessé az iskolát, és segítették a folytonosság érzését: az iskola nem csak egy épület, hanem egy folyamatosan változó, de mégis állandó közösség.
Amikor az osztályfőnök utoljára zárta be a terem ajtaját, az jelképezte egy korszak végét. A diákok ezután már csak látogatóba tértek vissza, de az a különleges kapcsolat, ami abban a négy vagy több évben kialakult a terem falai között, örökre megmaradt az emlékezetükben. Az osztályterem illata – a kréta, a padlóviasz és a virágok keveréke – a nosztalgia egyik legerősebb hordozója.
A családi ünnep és a ballagási ebéd hagyománya
A hivatalos iskolai ünnepség után a ballagás a családi szférában folytatódott. Ez volt az a nap, amikor a távoli rokonok is összegyűltek, hogy gratuláljanak az ifjúnak. A ballagási ebéd a magyar gasztronómia ünnepi csúcspontja volt a családok életében. Régen a legtöbb család otthon tartotta az ebédet, ami hetekig tartó előkészületeket igényelt az édesanyáktól és a nagymamáktól.
A menüsor klasszikus elemekből állt: húsleves gazdagon, rántott hús krumplisalátával vagy petrezselymes burgonyával, és természetesen a sütemények garmadája. A hidegtálak is nagyon népszerűek voltak, hiszen ezeket előre el lehetett készíteni, így a háziasszony is részt vehetett az ünnepségen. A franciasaláta, a kaszinótojás és a sonkatekercs elmaradhatatlan részei voltak a ballagási asztalnak.
A desszertek közül nem hiányozhatott a dobostorta vagy a házi krémes, de sok helyen sütöttek sós aprósüteményeket is a vendégek fogadására. Az italok terén a házi pálinka és a bor mellett a gyerekeknek málnaszörp vagy a különlegesebb alkalmakra tartogatott üdítő jutott. Az asztal körül ülve a családtagok felelevenítették a ballagó kiskori történeteit, és jó tanácsokkal látták el a jövőre nézve.
Ez az esemény nemcsak az evésről szólt, hanem a családi összetartozás megerősítéséről is. A ballagó ekkor kapta meg a családtagoktól az ajándékokat is. A régi időkben ez gyakran egy értékesebb karóra, egy töltőtoll készlet vagy egy arany ékszer volt, ami a felnőtté válást szimbolizálta. Később a pénzajándékok váltak gyakoribbá, de a személyes jellegű meglepetések mindig nagyobb érzelmi értéket képviseltek.
A tabló: Az arcok, amelyek nem öregszenek
A ballagás egyik legtartósabb emléke a tabló. Ez a művészi igényességgel elkészített képcsoport az osztály összes tanulóját és tanárát ábrázolja, általában egy egyedi grafikai háttér előtt. A tablókészítés folyamata már hónapokkal a ballagás előtt megkezdődött a fotózással. A diákok a legszebb ruhájukban álltak a kamera elé, igyekezve a legjobb formájukat mutatni, hiszen tudták: ez a kép évtizedekig ott lóg majd az iskola folyosóján vagy egy városi kirakatban.
A tablók megtervezése gyakran az osztály kreatív magjának feladata volt. Voltak klasszikus, elegáns tablók, de a modernebb időkben megjelentek a vicces, tematikus változatok is. A tablót hagyományosan a ballagás előtti hetekben helyezték el egy forgalmas belvárosi bolt kirakatában. Ez a szokás lehetőséget adott a város lakóinak, hogy megismerjék a végzősöket, és lássák, kik azok a fiatalok, akik hamarosan kilépnek az életbe.
A tabló nézegetése a kirakat előtt igazi közösségi program volt. A szülők büszkén mutogatták gyermeküket az ismerősöknek, a diákok pedig kíváncsian figyelték a többi iskola tablóit. A ballagás után a tabló az iskola falára került, ahol a „halhatatlanság” egy darabját jelentette: az arcok ott maradtak fiatalnak, reményteljesnek és lelkesnek, függetlenül attól, merre sodorta őket az élet.
Ma már a digitális korszakban is él ez a hagyomány, bár a technikák sokat változtak. A régi, kézzel rajzolt és ragasztott tablóknak azonban van egyfajta megismételhetetlen bája, ami a kézműves munka szeretetét és az időtállóságot hirdeti. Ha ma elmegyünk egy régi iskola folyosóján, a tablók sorfala között sétálva valóságos időutazásban lehet részünk.
A tanárok szerepe és a generációk közötti híd
A ballagás nemcsak a diákoké, hanem a tanároké is. Egy osztályfőnök számára egy osztály elballagása olyan, mintha a saját gyermekeit engedné útjára. Az évek során kialakult kötelék, a közös küzdelmek és a sikerélmények mély nyomot hagynak mindkét félben. A tanárok ilyenkor nemcsak a tananyag átadói, hanem mentorok, tanácsadók és néha pótapák vagy pótanyák is.
A régi ballagásokon a tanárok iránti tisztelet nagyon erősen megnyilvánult. A diákok külön készültek ajándékokkal, búcsúbeszédekkel. A tanári kar a ballagási ünnepségen a katedrán vagy egy emelvényen foglalt helyet, onnan figyelve a tanítványaik utolsó iskolai lépéseit. Az igazgató beszéde pedig nemcsak egy formális aktus volt, hanem egy erkölcsi iránytű, amit a diákok útravalóul kaptak.
Érdekes látni, hogy a ballagás hogyan változtatja meg a tanár-diák viszonyt. Az ünnepség utáni percekben a szigorú tanárok is megenyhültek, és közvetlenebbé váltak. Sokan közülük évtizedekkel később is emlékeztek egy-egy diákjuk nevére vagy egy kedves történetre az osztály életéből. Ez a kölcsönös tisztelet alkotta az oktatási rendszer alapját, és a ballagás volt az a pillanat, amikor ez a tisztelet a legnyíltabban megmutatkozott.
A generációk közötti híd építése itt nem állt meg. Gyakran előfordult, hogy ugyanabban az iskolában ballagott az apa és a fia, vagy az anya és a lánya, néha még ugyanazok a tanárok is tanították őket. Ez a folytonosság adott egyfajta biztonságérzetet a közösségnek: az értékek nem vesznek el, csak továbbadódnak.
A ballagás lélektana: Az elengedés és az újrakezdés rítusa
Lélektani szempontból a ballagás egy klasszikus átmeneti rítus. Segít a fiatalnak feldolgozni a veszteséget – a gyerekkor végét –, és felkészülni az új szerepekre. Az elválás rituális keretei csökkentik a bizonytalanságból fakadó szorongást. Amikor a diák végigjárja az iskola folyosóit, fizikailag is megéli a távozás folyamatát.
A közös éneklés és a tarisznya viselése azt az érzést erősíti, hogy az egyén nincs egyedül a félelmeivel. A ballagás során megélt érzelmek – a sírás, a nevetés, a meghatottság – mind a feszültségoldást szolgálják. A szülők számára pedig a ballagás a leválás egyik fontos állomása: látniuk kell, hogy gyermekük készen áll az önálló életre, még ha ők maguk nehezen is engedik el a kezét.
A nosztalgia, amit a régi ballagások kapcsán érzünk, nem csupán a múltba révedés. Ez egyfajta horgony, ami segít megtalálni a helyünket a jelenben. Amikor visszaemlékszünk saját ballagásunkra, azokra az értékekre és reményekre emlékezünk vissza, amelyekkel útnak indultunk. Ez az emlékezés pedig erőt adhat a mindennapi kihívásokhoz is.
A ballagás utáni csend az iskolában mindig egy kicsit üres, de egyben reményteli is. Hiszen minden ballagás után jön egy új évfolyam, új arcokkal, új reményekkel, és a körforgás folytatódik. A hagyományok pedig azért fontosak, mert keretet adnak ennek a folytonosságnak, biztosítva, hogy a múlt értékei a jövőben is irányadóak maradjanak.
Gyakran Ismételt Kérdések a régi ballagásokról
Mióta tartanak Magyarországon ballagásokat az iskolákban? 🎓
A hagyomány az 1870-es években indult el a középiskolákban, miután a selmecbányai akadémista valétálás szokása szélesebb körben is ismertté és népszerűvé vált a diákok körében.
Miért pont tarisznyát kapnak a ballagók? 👜
A tarisznya a vándorlás jelképe. A régi időkben a vándorok ebben vitték a legszükségesebb dolgaikat, a ballagásnál pedig szimbolikusan az életre szóló szellemi útravalót jelenti.
Mi a jelentése a tarisznyába rejtett sónak és földnek? 🧂
A só a tartósságot és a bölcsességet jelképezi, míg a föld a szülőföldhöz való ragaszkodást és a gyökerek fontosságát üzeni a távozó diáknak.
Milyen virágokat illik adni egy ballagásra? 💐
Hagyományosan a tavaszi virágok, mint az orgona, a pünkösdi rózsa vagy a szegfű voltak a legnépszerűbbek. Ma már szinte bármilyen tartós és elegáns virág megfelelő, de az orgona illata továbbra is a ballagás jelképe.
Mi az a Gaudeamus igitur és miért éneklik? 🎶
Ez egy középkori latin diákdal, amelynek címe azt jelenti: „Örvendjünk hát!”. Az élet mulandóságára és a fiatalság megbecsülésére emlékeztet, és az egyetemi, akadémiai közösséghez való tartozást fejezi ki.
Honnan ered a lampionos felvonulás szokása? 🏮
A lampionos felvonulás szintén a selmeci hagyományokra vezethető vissza, ahol a diákok bányászlámpákkal vonultak. Ez alakult át később színes papírlampionos, hangulatos esti sétává.
Változott-e a ballagási öltözet az évtizedek alatt? 👔
Igen, bár az alapok megmaradtak. A korábbi matrózblúzokat és egyenruhákat felváltották a modern kosztümök és öltönyök, de a sötét-fehér színkombináció és a nyakkendő viselése továbbra is a méltóságot jelképezi.
Leave a Comment