Mit tegyek, ha unom a játékot a gyerekkel? Alternatív ötletek

Ülünk a szőnyegen, a kezünkben egy kopott műanyag dömperrel vagy egy flitteres sellőbabával, és miközben a tizedik kört tesszük meg a nappali képzeletbeli autópályáján, azon kapjuk magunkat, hogy a bevásárlólistán gondolkodunk. Vagy az e-maileken, amikre még válaszolnunk kellene, esetleg egyszerűen csak bámuljuk a falat, és azt számoljuk, hány perc van még hátra az uzsonnáig. Ismerős az érzés? Nem vagy egyedül. Az anyaság és apaság egyik legnagyobb tabuja az a fojtogató unalom, ami néha ránk tör a közös játék során. Ez az állapot nem a szeretet hiányát jelzi, sokkal inkább egy természetes emberi reakció az ismétlődő, monoton ingerekre, amelyek nem nyújtanak intellektuális kihívást egy felnőtt agynak.

Sokan éreznek bűntudatot emiatt, mintha a lelkesedés hiánya egyet jelentene a szülői alkalmatlansággal. Valójában a modern szülőség egyik legnagyobb kihívása, hogy állandóan szórakoztató központként kellene funkcionálnunk. A régi időkben a gyerekek egymással játszottak a kertben vagy az utcán, a felnőttek pedig végezték a dolgukat. Ma viszont gyakran mi vagyunk az egyetlen játszópajtások, ami hatalmas nyomást helyez ránk. Ha megértjük, hogy az unalom nem ellenség, hanem egy jelzés, máris tettünk egy lépést a harmonikusabb hétköznapok felé. Ebben a folyamatban az első és legfontosabb lépés az őszinteség önmagunkkal szemben: igen, néha halálosan unalmas huszadszor is végignézni, ahogy a kisautó legurul a lejtőn.

A bűntudat hálója és az unalom pszichológiája

Amikor megszületik egy kisbaba, a társadalom azt sugallja, hogy minden pillanatot ki kell élveznünk. A közösségi média képei pedig csak ráerősítenek erre: mosolygós anyukák építenek tökéletes LEGO-várakat, és csillogó szemű apukák bújócskáznak órákon át. A valóságban azonban a felnőtt agy struktúrája és igényei gyökeresen eltérnek egy kisgyermekétől. Míg a gyerek számára az ismétlés a tanulás alapköve, addig a felnőtt számára az ismétlés az ingerfelvétel csökkenéséhez, vagyis unalomhoz vezet. Ez egy biológiai folyamat, nem pedig jellemhiba. A dopamin, amely az újdonságok felfedezésekor szabadul fel az agyunkban, a gyerekeknél minden egyes gurításnál jelen van, nálunk viszont már az első perc után elapad.

A bűntudat akkor keletkezik, amikor a saját elvárásaink ütköznek a realitással. Azt hisszük, hogy ha nem élvezzük a „teadélutánt” a plüssmacikkal, akkor nem kapcsolódunk elég mélyen a gyermekünkhöz. Pedig a kapcsolódás nem feltétlenül a játék közben történik meg. A gyermek biztonságérzetét az adja, hogy ott vagyunk, elérhetőek vagyunk, és válaszolunk az igényeire. Az érzelmi jelenlét azonban nem igényel folyamatos, aktív részvételt minden egyes szerepjátékban. Ha felismerjük, hogy a gyermeki fejlődéshez nem szükséges a szülő állandó, extatikus lelkesedése, felszabadulhatunk a nyomás alól.

A játék nem kötelezettség, hanem egy közös nyelv, amit mindkét félnek élveznie kellene, vagy legalábbis elviselhetővé kell tenni.

Érdemes megvizsgálni azt is, miért pont az unalom az az érzelem, ami felbukkan. Gyakran ez a mentális fáradtság álruhája. A napi teendők, a logisztika és a munka után az agyunk egyszerűen kikapcsolna, a játék viszont figyelmet igényel. Ez a kettősség belső feszültséget szül, amit unalomként kódolunk. Ha engedélyt adunk magunknak arra, hogy ne akarjunk mindenáron „jófej játszópajtások” lenni, meglepő módon a feszültség is csökkenni fog, és talán még egy-egy játékhelyzetbe is könnyebben bele tudunk majd feledkezni.

A játék fogalmának kiterjesztése és újradefiniálása

Gyakran azért unjuk a játékot, mert túl szűken értelmezzük azt. Azt gondoljuk, a játék csak az, ami a gyerekszoba padlóján történik speciális játékszerekkel. Valójában azonban a gyermek számára minden játék, ami közös tevékenység. Az életre való felkészülés folyamata ez, ahol a kicsik utánozzák a felnőtteket. Ha hajlandóak vagyunk kilépni a hagyományos „játszunk valamit” keretek közül, kinyílik előttünk egy sokkal élvezetesebb világ. A közös főzés, a teregetés vagy akár a kertészkedés is lehet játékos, miközben mi is hasznosnak érezzük magunkat, és nem érezzük az agyunkat elsorvadni a monotonitástól.

A gyerekek imádják a valódi eszközöket. Egy kis tésztagyúrás, a zöldségek válogatása vagy a ruhák színek szerinti szétválogatása számukra izgalmas felfedezés. Nekünk pedig ezek a tevékenységek a mindennapi rutinunk részei, így nem érezzük azt, hogy „kiesünk az időből”. A titok abban rejlik, hogy hogyan tálaljuk ezeket a feladatokat. Ha bevonjuk őket, mint kis segédeket, a kompetenciaérzésük is nő, és mi is elvégezhetjük a házimunka egy részét. Ez egy klasszikus win-win helyzet, ahol a kapcsolódás megmarad, de az unalom elpárolog, hiszen van egy konkrét, kézzelfogható cél.

Ezt a szemléletváltást nevezhetjük az „életbe való bevonás” művészetének. Nem kell külön programokat kitalálni, ha a meglévő teendőinket tesszük érdekessé. A gyerekeknek nem animátorra van szükségük, hanem egy hiteles felnőttre, aki mellett megtanulhatják, hogyan működik a világ. Amikor látják, hogy mi is élvezzük, amit csinálunk – legyen az egy finom ebéd elkészítése vagy egy polc összeszerelése –, az sokkal inspirálóbb számukra, mintha kényszerből tologatnánk velük a kisautókat.

A vízszintes szülőség mentőöve

Vannak napok, amikor az embernek egyszerűen nincs ereje felállni a kanapéról. Ilyenkor jön jól a „vízszintes szülőség” (horizontal parenting) koncepciója. Ez nem lustaság, hanem túlélési stratégia. Olyan játékokat takar, amelyeket fekve is lehet játszani, miközben a gyerek aktívan tevékenykedik. Az egyik legnépszerűbb ilyen játék a „kórházasdi”, ahol mi vagyunk a beteg páciens, akit a kis doktor úrnak vagy doktornőnek meg kell gyógyítania. Lehetünk „hegyek”, amiken a kisautók közlekednek, vagy akár egy „vászon”, amire a gyerek vízzel lemosható filccel tetoválásokat rajzolhat a hátunkra.

Egy másik kiváló opció az „éttermesdi”. Fekszünk a kanapén, és rendelünk a képzeletbeli étlapból, a gyereknek pedig el kell készítenie az ételeket a játékkonyhájában és fel kell szolgálnia nekünk. Ez leköti a fantáziáját, mozog, mi pedig pihenhetünk. Ezek a helyzetek lehetőséget adnak arra, hogy jelen legyünk, válaszoljunk a gyerek felvetéseire, de fizikailag ne merüljünk ki teljesen. A vízszintes játékok lényege a szereposztás: mi vagyunk a statikus szereplők, a gyerek pedig a dinamikus.

Játék típusa	Szülő szerepe	Gyermek feladata
Alvó oroszlán	Fekszik és „alszik”	Halkan kell osonni körülötte
Kozmetikus	Fekszik és „szépül”	Fésülés, hajcsatok behelyezése
Hátizsák	Négykézláb vagy fekve marad	Plüssök tornyozása a hátra
Kincskereső központ	Irányít a kanapéról	Tárgyak felkutatása a házban

A kincskeresés különösen hálás feladat. Kérhetünk a gyerektől valami pirosat, valami puhát, valami kerek dolgot, amit oda kell hoznia nekünk. Ez fejleszti a szókincsét, a megfigyelőképességét és közben alaposan elfárad a szaladgálásban. Nekünk pedig csak annyi a dolgunk, hogy lelkesen konstatáljuk a talált kincseket. Ezek a módszerek segítenek áthidalni azokat az időszakokat, amikor a mentális vagy fizikai energiánk a mélyponton van, mégis szeretnénk a gyerekkel minőségi időt tölteni.

A természet mint a legnagyobb játszótér

Ha a négy fal között kezd ránk omlani a plafon, és az unalom már-már fizikai fájdalmat okoz, a legjobb megoldás a szabadba menekülés. A természetben a játék dinamikája alapvetően megváltozik. A lakásban a gyerek gyakran tőlünk várja az impulzusokat, kint viszont ezer apró dolog vonja el a figyelmét. Egy bot, egy pocsolya, a fűben mászó bogarak vagy a lehullott levelek mind-mind önálló felfedezésre ösztönzik. Ilyenkor szülőként visszahúzódhatunk a megfigyelő szerepébe, ami sokkal kevésbé megterhelő.

A kinti lét egyik nagy előnye a „szabad játék” kialakulása. A természetben nincsenek előre meghatározott szabályok vagy funkcióval rendelkező műanyag játékok. Egy faág lehet kard, varázspálca vagy éppen horgászbot. Ez a fajta kreativitás a gyereket is jobban leköti, nekünk pedig lehetőséget ad arra, hogy csak létezzünk mellette. Leülhetünk egy padra, nézhetjük a tájat, vagy akár mi is gyűjtögethetünk szép köveket, ha ahhoz van kedvünk. A friss levegő és a természetes fény ránk is jó hatással van, csökkenti a stresszhormonok szintjét, így az unalom helyét átveheti a nyugalom.

Érdemes olyan helyeket keresni, ahol a gyerek biztonságban távolodhat el tőlünk. Egy zártabb park vagy egy erdőszél tökéletes terep. Itt nem kell folyamatosan „játszani” vele, elég, ha ott vagyunk a háttérben. A közös séta során is bevethetünk apró trükköket: „Vajon ki találja meg az első sárga levelet?” vagy „Hány madárcsicsergést hallasz?”. Ezek nem igényelnek nagy energiát tőlünk, mégis fenntartják a kapcsolatot. A természetben töltött idő után a gyerekek általában nyugodtabbak is, ami az esti rutint is megkönnyíti.

Az önálló játékra nevelés művészete

Az egyik legfontosabb felismerés, hogy nem vagyunk kötelesek a gyerek szórakoztatóiparának lenni a nap 24 órájában. Sőt, kifejezetten káros is lehet, ha folyamatosan mi irányítjuk a figyelmét. Az önálló játék egy olyan képesség, amit fejleszteni kell. Ha mindig ott vagyunk és megmondjuk, mit csináljon, sosem fogja megtanulni, hogyan merüljön el a saját fantáziavilágában. Az unalom a gyerek számára is fontos: ez az az állapot, amiből a kreativitás megszületik. Ha hagyjuk kicsit unatkozni, kénytelen lesz kitalálni valamit, amivel elfoglalhatja magát.

Az önálló játékra való áttérés fokozatos folyamat. Kezdhetjük azzal, hogy csak melléülünk, de nem avatkozunk be a játékába. Ezt hívják „párhuzamos játéknak”. Mi olvassuk a könyvünket, ő pedig építi a várat. Ott vagyunk, de nem mi vagyunk a motorja a tevékenységnek. Később fokozatosan növelhetjük a távolságot: „Most elmegyek a konyhába megfőzni a kávémat, te addig fejezd be ezt a tornyot, és majd mutasd meg, ha kész!”. Fontos a pozitív megerősítés, amikor sikerül egyedül lekötnie magát.

A környezet kialakítása is sokat segít. A túl sok játék gyakran bénítóan hat a gyerekre (ezt hívják választási paradoxonnak). Érdemes rotálni a játékokat: csak néhányat elöl hagyni, a többit pedig elpakolni. Így sokkal mélyebben tud kapcsolódni ahhoz a néhány eszközhöz, ami éppen elérhető. Ha látja, hogy mi is élvezzük a saját, önálló tevékenységünket – legyen az olvasás vagy egy hobbi –, azzal mintát mutatunk neki. Megtanulja, hogy a felnőtteknek is van saját belső világuk, és ez teljesen rendben van.

Amikor a szülő is élvezi: a közös metszet keresése

Nem minden játék unalmas egy felnőttnek. A trükk az, hogy meg kell találnunk azokat a tevékenységeket, amelyek minket is érdekelnek. Ha szeretünk alkotni, fessünk együtt nagy vásznakra, vagy agyagozzunk. Ha szeretünk mozogni, rendezzünk akadályversenyt a kertben vagy tartsunk egy családi táncpartit a nappaliban. Ha a játék számunkra is hordoz valamilyen örömforrást vagy kihívást, az unalom azonnal megszűnik, és a gyerek is érezni fogja a valódi lelkesedésünket.

A modern társasjátékok világa például zseniális lehetőségeket rejt. Már a 3-4 éves korosztály számára is léteznek olyan kooperatív játékok, amik nem csak a szerencsére építenek, hanem valódi döntéshelyzetek elé állítják a játékosokat. Ezekben mi is partnerek lehetünk, nem csak felügyelők. De ugyanilyen jó lehet a közös legózás is, ha nem csak instrukciókat követünk, hanem saját, bonyolultabb építményeket hozunk létre a gyerek mellett. A lényeg, hogy ne „leereszkedjünk” a gyerek szintjére, hanem keressünk egy olyan platformot, ahol mindketten jól érezzük magunkat.

A történetmesélés egy másik ilyen terület. Ahelyett, hogy századszor is elolvasnánk ugyanazt a rövid mesekönyvet, találjunk ki közösen egy folytatásos sorozatot. Vonjuk be a gyereket a cselekmény alakításába, de szőjünk bele olyan elemeket, amik minket is szórakoztatnak. A verbális humor vagy a fiktív világok építése a felnőtt agy számára is izgalmas lehet. Ez a fajta közös alkotás sokkal mélyebb kötődést eredményez, mint a monoton bábozás.

A legboldogabb pillanatok akkor születnek, amikor a szülő és a gyerek elfelejti az időt egy olyan tevékenységben, ami mindkettőjüket valóban érdekli.

Határok és az időkeret ereje

Néha az unalom oka az, hogy a játékot egy véget nem érő, kimerítő folyamatnak látjuk. Úgy érezzük, ha egyszer leülünk a földre, sosem szabadulunk onnan. Erre kiváló megoldás az időzítő használata. Mondhatjuk a gyereknek: „Most tizenöt percig csak veled vagyok, azt játszunk, amit te akarsz, de utána mennem kell dolgomra.” Ez a keret mindkét félnek biztonságot ad. A gyerek tudja, hogy ebben a negyedórában teljes figyelmet kap, mi pedig tudjuk, hogy van vége a tevékenységnek.

A minőségi figyelem sokkal többet ér, mint az órákig tartó, félszívvel végzett jelenlét. Ha abban a tizenöt percben tényleg lerakjuk a telefont, nem gondolunk a munkára, és teljesen átadjuk magunkat a játéknak, a gyerek érzelmi tankja hamarabb megtelik. Gyakran azért „lóg rajtunk” a kicsi órákon át, mert érzi, hogy valójában nem vagyunk ott, és próbálja kiprovokálni a valódi figyelmet. A határozott, de szeretetteljes határok segítenek abban, hogy a közös idő ne egy kényszerű teher legyen, hanem egy értékes szelete a napnak.

Érdemes bevezetni rituálékat is. Például a vacsora előtti félóra legyen a közös hancúrozás ideje, de a nap többi részében bátorítsuk az önállóságot. A kiszámíthatóság segít a gyereknek elfogadni a nemleges válaszokat is. Ha tudja, hogy eljön az ő ideje, kevésbé lesz frusztrált, amikor azt mondjuk: „Most anya pihen/olvas/kávézik”. A határok felállítása nem a szeretetlenség jele, hanem az egészséges családi dinamika alapfeltétele.

A digitalizáció mint kétélű fegyver

A modern szülők számára nagy kísértést jelent a képernyő, mint unaloműző eszköz. Bár könnyű megoldásnak tűnik bekapcsolni a tévét, amikor már végképp nincs kedvünk játszani, hosszú távon ez gyakran visszaüt. A túlzott képernyőidő után a gyerekek sokkal ingerlékenyebbek, és nehezebben találnak vissza az önálló játékhoz. Ugyanakkor nem kell démonizálni sem a technológiát. Vannak olyan interaktív tartalmak, amiket közösen is nézhetünk vagy játszhatunk, és amik elindíthatnak egy valódi beszélgetést vagy közös tevékenységet.

Például nézhetünk egy rövid ismeretterjesztő videót az állatokról, majd utána megpróbálhatjuk lerajzolni őket. Vagy használhatunk egy jóga-applikációt, amit a gyerekkel együtt csinálunk végig. Ebben az esetben a képernyő nem elszigetel, hanem egy közös élmény kiindulópontja lesz. A lényeg itt is az arányokon és a tudatosságon van. Ha a telefonunkat csak arra használjuk a játék közben, hogy unalmunkban görgessük a hírfolyamot, azzal azt üzenjük, hogy a gyerekünk kevésbé fontos, mint a külvilág. Ez a fajta „fél-jelenlét” a legfárasztóbb mindenki számára.

Ha már unjuk a hagyományos játékokat, kipróbálhatunk hangoskönyveket is. Együtt hallgatni egy izgalmas történetet miközben mindketten csak fekszünk vagy színezünk, remek közös program. Fejleszti a képzelőerőt, és mentesít minket a felolvasás vagy a szerepjáték fáradalmai alól. A digitális eszközök okos használata tehát segíthet az unalom leküzdésében, de soha ne legyen a valódi kapcsolódás teljes helyettesítője.

A kreatív káosz és a szenzoros játékok

Néha az unalom ellen a legjobb orvosság valami teljesen rendhagyó és „koszos” dolog. A szenzoros játékok, mint a gyurma, a kinetikus homok, a vizezés vagy a festés, képesek hosszú időre lekötni a gyereket, és minket is hipnotikus állapotba hozni. Van valami megnyugtató abban, ahogy az anyagokat formázzuk a kezünkkel. Ezek a tevékenységek nem igényelnek bonyolult szabályokat vagy szerepjátékot, egyszerűen csak az érzékszervekre hatnak.

Sok szülő tart a rendetlenségtől, de érdemes néha elengedni ezt a kontrollt. Egy nagy tálca, egy vízálló terítő vagy a fürdőkád tökéletes helyszín lehet a kísérletezésre. A „mindenmentes” házi gyurma készítése közben például taníthatjuk a gyereket a mérésre, az anyagok változására, és utána órákig elvan a formázással. Mi pedig ott ülhetünk mellette, és a saját kis darabunkkal babrálva relaxálhatunk. Ezek a pillanatok gyakran sokkal emlékezetesebbek maradnak, mint egy újabb kör a társasjátékkal.

A szenzoros játékok abban is segítenek, hogy a gyerek „földelje” magát. Ha túl sok inger érte napközben, egy kis vizezés vagy tapicskolás segít levezetni a feszültséget. Nekünk pedig nem kell „produkálnunk” magunkat, elég, ha csak biztosítjuk az eszközöket és jelen vagyunk. Ez a fajta passzív-aktív jelenlét az egyik legkevésbé fárasztó módja a közös időtöltésnek.

Hogyan kommunikáljuk az unalmunkat?

Sokan félnek megmondani a gyereknek, hogy elfáradtak vagy unják a játékot, mert nem akarják megbántani. Pedig az érzelmi intelligencia fejlődéséhez az is hozzátartozik, hogy a gyerek megtanulja: másoknak is vannak határai és szükségletei. Természetesen nem kell azt mondani, hogy „unalmas veled játszani”, de fogalmazhatunk így: „Anya most nagyon elfáradt a babázásban, szeretnék kicsit mást csinálni. Mit szólnál, ha most te játszanál egyedül, én pedig itt ülnék melletted és olvasnék?”.

Ez a fajta őszinteség tanítja meg a gyereket az empátiára. Ha látja rajtunk a fásultságot, de mi azt mondjuk, minden rendben, az összezavarja őt, mert a testbeszédünk és a szavaink ellentmondanak egymásnak. Sokkal jobb egy tiszta helyzet, ahol mindenki tisztában van az érzéseivel. Ráadásul, ha megtanulja tiszteletben tartani a mi igényeinket, később ő is bátrabban fogja képviselni a sajátjait.

Fontos, hogy ne büntetésként tálaljuk a játék végét. Ne azért hagyjuk abba, mert ő „rossz volt”, hanem azért, mert mi elfáradtunk. Ez nagy különbség. Ha a gyerek érzi, hogy az unalmunk nem ellene irányul, hanem egy tőlünk függő állapot, könnyebben elfogadja majd. A közös megoldáskeresés pedig – „Mivel tudnál most egyedül játszani, amíg én pihenek?” – fejleszti az önállóságát és a problémamegoldó képességét is.

A szerepjátékok túlélése felnőttként

A szerepjáték a legtöbb felnőtt számára a legnehezebb falat. Amikor órákon át kellene egy kitalált karakter bőrébe bújni, és ugyanazokat a dialógusokat ismételgetni, az agyunk joggal lázad fel. Ilyenkor segíthet, ha bevetünk egy kis humort vagy abszurditást. Adjunk a karakterünknek vicces hangot, vagy tegyünk bele olyan fordulatokat a történetbe, amik minket is szórakoztatnak. Ha a plüssmaci hirtelen operát kezd énekelni vagy filozófiai kérdéseket feszeget, az a gyereknek is vicces lehet, nekünk pedig segít ébren maradni.

Másik technika a narráció. Ahelyett, hogy mi magunk lennénk az egyik szereplő, legyünk a mesélők. „És ekkor a kiskutya elhatározta, hogy elindul a nagy útra…” – így kívül maradunk a közvetlen interakción, de mégis mi irányítjuk a szálakat. Ez sokkal kevésbé fárasztó, mint a folyamatos improvizáció. A gyerekek gyakran meglepően jól reagálnak erre a „rendezői” szerepkörre, és örömmel hajtják végre az általunk kitalált kalandokat.

Ha végképp nem megy, próbáljuk meg a szerepjátékot átterelni egy olyan mederbe, ami közelebb áll a valósághoz. „Játsszunk olyat, hogy elmegyünk a boltba!” – ilyenkor bevonhatunk valódi pénzt (vagy gombokat), igazi zacskókat, és a feladatok hasonlíthatnak a valódi vásárláshoz. Minél több „valódi” elem van a játékban, annál kevésbé érezzük azt infantilisnek, és annál több hasznos ismeretet adhatunk át közben.

Az énidő és a szülői regeneráció

Végül, de nem utolsósorban el kell fogadnunk, hogy az unalom gyakran a teljes kiégettség előjele. Ha már semmihez nincs kedvünk, amit a gyerekkel kellene csinálni, az azt jelzi, hogy túl sokat adtunk magunkból, és nem töltöttük vissza a saját raktárainkat. A „jó szülő” nem az, aki feláldozza minden egyes percét és érdeklődését a gyerek oltárán. A jó szülő az, aki képes vigyázni a saját mentális egészségére is, mert tudja, hogy csak így maradhat hosszú távon türelmes és jelen lévő.

Az énidő nem luxus, hanem munkaeszköz. Ha van lehetőségünk hetente pár órát olyan tevékenységgel tölteni, ami szellemileg stimulál minket – legyen az egy tanfolyam, sport vagy mély beszélgetések barátokkal –, sokkal könnyebb lesz utána leülni a szőnyegre autókat tologatni. Ilyenkor nem érezzük azt, hogy a gyerek „elveszi” tőlünk az életünket, mert van egy saját szféránk is. A szülői unalom elleni legjobb védekezés a teljes, felnőtt élet fenntartása a szülői szerep mellett.

Ne féljünk segítséget kérni! Ha a nagyszülők vagy barátok néha átveszik a játékot, ne érezzünk bűntudatot. Használjuk ezt az időt valódi pihenésre, ne a takarításra. Ha mi magunk jól vagyunk a bőrünkben, az unalom is ritkábban és kevésbé intenzíven fog megjelenni. A gyerekek pedig sokkal többet profitálnak egy olyan szülőből, aki néha nemet mond a játékra, de amikor jelen van, akkor valódi és elégedett, mint egy olyat, aki mindenre igent mond, de közben lélekben mérföldekre jár.

Kreatív megoldások az unalmas délutánokra

Minden családban vannak olyan időszakok, amikor a megszokott rutin már nem működik. Ilyenkor érdemes bevetni egy „unalom-űző befőttet”. Ez egy egyszerű üveg, amibe kis papírcetlikre felírtunk különböző tevékenységeket. Amikor senkinek nincs ötlete, vagy mindenki unja a megszokottat, húzunk egyet. A cetliken lehetnek olyan vicces dolgok, mint „tartsunk pizsamapartit délután”, „építsünk várat az összes párnából”, vagy „tanítsunk meg a kutyának egy új trükköt”.

A váratlan és szokatlan ötletek kizökkentenek minket a megszokott kerékvágásból. A gyermeki unalom és a mi unalmunk gyakran találkozik ilyenkor, és a közös keresgélés közben új, izgalmas hobbi is születhet. Lehet, hogy kiderül, mindketten imádunk régi magazinokból kollázst készíteni, vagy hogy a gyerek meglepően ügyesen segít a növények átültetésében. Az újdonság varázsa a felnőtt agyat is aktiválja, így a játék ismét élvezetessé válhat.

Ne felejtsük el, hogy a gyerekkel való kapcsolatunk egy hosszú távú utazás. Lesznek benne unalmas szakaszok, sőt, néha egészen monoton mérföldkövek is. De ha ezeket nem kudarcként éljük meg, hanem a folyamat természetes részeként, sokkal könnyebb lesz átvészelni őket. Az unalom elviselése és kreatív kezelése olyan fontos készség, amit mi magunk taníthatunk meg a gyermekünknek azzal, ahogy mi kezeljük a saját nehézségeinket. Legyünk türelmesek magunkkal, és ne feledjük: az, hogy néha unjuk a játékot, csak annyit jelent, hogy emberek vagyunk, nem pedig azt, hogy rossz szülők.

Gyakori kérdések az unalommal kapcsolatban