Nosztalgia: ilyen volt a bizonyítványosztás a 80-as és 90-es években

Amikor a júniusi nap első sugarai áttörtek a redőnyök résein, már mindannyian tudtuk: ez a nap más lesz, mint a többi. Az ágy szélén kikészített, ropogósra vasalt fehér ing és a sötétkék szoknya vagy nadrág látványa azonnal emlékeztetett minket a tanév végére. Nem csak egy egyszerű nap volt ez a naptárban, hanem a szabadság kapuja, ahol a bizonyítványosztás jelentette az átlépést a gondtalan nyár birodalmába. A levegőben ilyenkor már ott vibrált a virágzó hársfák illata, és a folyosókon a szokásos krétaporos szag helyett a várakozás izgalma terjengett. Egy korszak lezárult, hogy kezdetét vegye a végtelennek tűnő vakáció, amelynek íze a szabadsággal volt egyenlő.

Reggeli készülődés a vasalt ingek bűvöletében

A nyolcvanas évek reggelein a készülődés rituáléja már jóval az ébredés előtt megkezdődött. Az édesanyák gondosan, néha már-már túlzott precizitással vasalták ki a fehér blúzokat és ingeket, ügyelve arra, hogy egyetlen apró gyűrődés se maradjon a gallérokon. A keményítő illata belengte a konyhát, miközben mi, gyerekek, félálomban próbáltuk elképzelni, vajon milyen bejegyzések kerültek az idén abba a bizonyos kék könyvecskébe.

A kilencvenes évekre ez a szertartás némileg lazult, de az alapvető keretek megmaradtak. A nejlon ingeket felváltották a pamut anyagok, de a kényelmetlenség érzése ugyanaz maradt a szűk nyakkivágásoknál. A szülők számára ez a nap egyfajta vizsga is volt a külvilág felé, hiszen a gyerek megjelenése tükrözte a család rendezettségét és tiszteletét az iskola iránt.

Sokan emlékezhetünk arra a különös feszültségre, amit a fehér zokni és a lakkcipő viselése okozott. A lányok hajpántot vagy hatalmas masnikat kaptak, amelyek sokszor már az ünnepség felénél félrecsúsztak a nagy melegben. Ebben az időszakban az öltözködés még nem az önkifejezésről szólt, hanem a közösséghez való tartozásról és az alkalom méltóságának megadásáról.

A reggeli kakaó mellé ilyenkor néha egy kis extra kényeztetés is járt, talán egy frissen sült kifli vagy egy darabka kalács. A szülők tekintetében ott bujkált a büszkeség és az aggodalom keveréke, hiszen ők is tudták, hogy a mai napon dől el a nyár alaphangulata. Nem volt digitális napló, nem érkeztek e-mailek a jegyekről, így a meglepetés ereje minden évben garantált volt.

„A bizonyítványosztás reggelén a levegőnek is más illata volt: a frissen mosott fehérnemű, a nehéz vasaló gőze és a júniusi por keveréke határozta meg az emlékeinket.”

Az úttörőnyakkendő és a protokoll világa

A nyolcvanas években a bizonyítványosztás elválaszthatatlan része volt az úttörőmozgalom jelképeinek használata. A kisdobosok kék, az úttörők vörös nyakkendője kötelező kiegészítő volt a fehér ing felett, amit egy speciális csomóval vagy egy fém gyűrűvel kellett rögzíteni. Ezeknek a nyakkendőknek a megkötése külön tudomány volt, amit sokan még az utolsó pillanatban is a folyosón gyakoroltak.

A nyakkendő nem csak egy darab textil volt, hanem az ideológia és a rend szimbóluma, amely az ünnepséget komollyá és távolivá tette. Az iskolai csapatzászlók behozatala, a vigyázzállásban való várakozás a tűző napon vagy a fülledt tornateremben mélyen beleivódott az emlékezetünkbe. Aki ilyenkor elfelejtette otthon a nyakkendőjét, az komoly dorgálásra, sőt, néha fegyelmi következményekre is számíthatott.

A kilencvenes évek elején ez a rendszer szinte pillanatok alatt omlott össze, és vele együtt eltűntek a színes nyakkendők is. Maradt azonban a fehér ing és a sötét nadrág, mint a magyar iskolarendszer örök klasszikusa. A szabadság érzete ekkor vált igazán kézzelfoghatóvá, amikor már nem kellett politikai jelszavakat skandálni a bizonyítvány átvétele előtt.

A rendszerváltás környéki években az ünnepségek hossza szerencsére rövidült, de a protokoll továbbra is fontos maradt. A Himnusz közös eléneklése után következtek a hosszú igazgatói beszédek, amelyek alatt a legtöbb gyerek csak arra tudott gondolni, mikor mehet végre fagyizni. A tornaterem parkettájának jellegzetes, viaszos illata örökre összekapcsolódott ezekkel a percekkel.

A tornaterem fülledt csendje és az igazgatói beszéd

Nincs olyan magyar kismama vagy apuka, aki ne emlékezne a tornatermi évzárók embert próbáló hőségére. A hatalmas ablakokon beömlő napfény felmelegítette a bordásfalakat és a levegőt, miközben több száz gyerek próbált mozdulatlanul állni a sorokban. A levegő megállt, és csak a hatalmas ventilátorok halk zümmögése vagy a távoli madárcsicsergés hallatszott be kintről.

Az igazgatói beszéd általában a tanév statisztikai adataival kezdődött, amiket mi, gyerekek, csak távoli zúgásként érzékeltünk. Hallottunk az országos versenyek győzteseiről, a sportteljesítményekről és a példás magatartású tanulókról. Ilyenkor mindenki titokban abban reménykedett, hogy az ő nevét is megemlítik majd a mikrofonban, ami hatalmas dicsőséget jelentett.

A beszédek végén következett a jutalomkönyvek átadása, ami a ceremónia legizgalmasabb része volt. Azok a tanulók, akik az egész évet kitűnő eredménnyel zárták, kiállhattak az egész iskola elé. A könyv szaga, a benne lévő dedikáció és az igazgatói kézfogás egy életre szóló motivációt jelentett sokunk számára.

Gyakran előfordult, hogy a hőségben valaki elszédült, és ilyenkor a tanárok rutinosan kísérték ki a szerencsétlenül járt gyereket a hűvös folyosóra. Ez a kis dráma mindig felbolydította a sorokat, és egy pillanatra megtörte a fegyelmet. Mégis, ezek a közös izzadások és a türelem próbái valahogy még szorosabbá kovácsolták az osztályközösségeket.

„A tornatermi évzáró a kitartás iskolája volt: fehér ingben izzadva hallgattuk a beszédeket, miközben a gondolataink már a Balaton hűs hullámai között jártak.”

A kék fedeles bizonyítvány és a kézzel írott jegyek

A korabeli bizonyítvány egy kemény, általában sötétkék vagy piros fedeles kis könyvecske volt, amelynek érintése is tekintélyt parancsolt. Belül a papír érdes volt, és minden egyes bejegyzés a tanárok egyéni kézírását tükrözte. Nem voltak előre nyomtatott listák vagy digitális kódok, csak a gondosan kanyarított számok és az osztályfőnöki aláírások.

A tintapaca vagy a javítás ebben a könyvben szinte elképzelhetetlen bűnnek számított. A tanárok sokszor hetekig készültek a bizonyítványok megírására, hiszen ez volt munkájuk hivatalos lenyomata. A jegyek mellett ott szerepeltek a hiányzások számai is, amiket a szülők mindig árgus szemekkel figyeltek, összevetve az igazolt és igazolatlan órákat.

A magatartás és a szorgalom értékelése külön súllyal esett latba a családi kupaktanácsokon. Egy „jó” magatartás néha több vitát váltott ki otthon, mint egy-egy gyengébb érdemjegy matematikából. Ezek a szubjektívnek tűnő értékelések határozták meg a gyerek társadalmi megítélését az iskola falain belül és kívül egyaránt.

Az érdemjegyek átváltása a fejünkben azonnal megtörtént: az 5-ös a dicsőség, a 4-es az elfogadható, a 3-as a „még éppen jó”, a 2-es pedig a veszélyzóna volt. Az 1-es pedig a tragédia, ami a nyári pótvizsgát és a szabadság elvesztését jelentette. A bizonyítvány tehát nem csak egy papír volt, hanem a sorsunkat meghatározó dokumentum.

Értékelés típusa	80-as évek jelentése	90-es évek jelentése
Kitűnő (5)	Példakép, könyvjutalom, büszkeség	Elismerés, drágább ajándék (pl. kvarcjáték)
Jó (4)	Tisztes helytállás, nincs büntetés	Elfogadható eredmény, de lehetne jobb
Közepes (3)	Fejcsóválás, különóra lehetősége	Laza hozzáállás, „majd jövőre jobb lesz”
Elégséges (2)	Határeset, szülői szigor	Túlélés, éppen csak átcsúszott

Az osztályfőnöki óra feszült percei

Miután az egész iskola előtt véget ért a hivatalos ceremónia, az osztályok visszavonultak a saját termeikbe. Ez volt az igazság pillanata. Az osztályfőnök az asztalon tornyosuló bizonyítványokat nézegetve tartotta meg utolsó beszédét, mielőtt egyesével kihívta a tanulókat. A csend ilyenkor tapintható volt, csak a lábak bizonytalan kopogása hallatszott a linóleumon.

Amikor valakit néven szólítottak, az osztálytársak tekintete követte őt a tanári asztalig. A tanár ilyenkor gyakran mondott néhány személyes szót: dicséretet a fejlődésért vagy egy utolsó figyelmeztetést a jövő évre. A bizonyítvány átvételekor egy rövid „köszönöm”-mel illett nyugtázni a dokumentumot, majd gyorsan visszasietni a padhoz, hogy még titokban belelapozhassunk.

A legnehezebb pillanatokat azok élték át, akik tudták, hogy rontottak az év végére. A pad alatt kinyitott könyvben a fekete tintával írt számok könyörtelenül mutatták a valóságot. Az osztálytársak persze azonnal egymás feje fölött nézegették az eredményeket, és elindult a suttogás: „Neked mennyi lett a töri?”, „Hányas a magatartásod?”.

Az utolsó percekben már mindenki a táskáját pakolta, és az osztályfőnök engedélyére várt, hogy végre kitódulhasson az épületből. Az elköszönések ilyenkor őszintébbek voltak, mint bármikor máskor. A tanárok is arcán is megjelent egyfajta megkönnyebbülés, hiszen számukra is véget ért egy intenzív és fárasztó időszak.

Hazafelé úton a félelem és a szabadság határán

Az iskola kapuján kilépve kétféle gyereket lehetett látni. Az egyik csoport tagjai vidáman lóbálták a bizonyítványukat, és harsányan tervezgették a délutáni programot. A másik csoport csendesebben, néha a táska mélyére rejtett kék könyvvel indult haza, előre vetítve a szülői számonkérést. Az út hazafelé ilyenkor sokkal hosszabbnak tűnt, mint reggel.

A nyolcvanas években a városi gyerekek sokszor egyedül vagy a barátaikkal mentek haza, a szülők pedig munka után kapták kézhez az eredményt. A lakótelepek játszóterein már ilyenkor megkezdődött a spontán ünneplés. A labdák előkerültek, a bicikliket leporolták, és a fehér ingekről az első fűfoltok is ekkor kerültek fel a nadrágokra.

A kilencvenes években már gyakoribb volt, hogy a szülők az iskola előtt várták a gyerekeket. A közös hazaút egyfajta azonnali kiértékelést is jelentett. Aki jól teljesített, az már útközben alkudozni kezdett a megígért jutalomra, legyen az egy új Lego készlet vagy egy látogatás a közeli videójáték-szalonba.

Ez az út volt a választóvonal a kötelességek és a szabadság között. Ahogy távolodtunk az iskola épületétől, úgy foszlott szét a tanév súlya. A levegő forrósága már nem volt zavaró, sőt, hívogatóvá vált: a strandok, a táborok és a nagymama kertje már csak karnyújtásnyira voltak.

„A hazafelé vezető út a bizonyítvánnyal a táskában egy érzelmi hullámvasút volt, ahol a megkönnyebbülés és a várakozás kéz a kézben járt.”

A cukrászda és az elmaradhatatlan jutalomfagyi

A magyar bizonyítványosztási hagyományok egyik legszilárdabb oszlopa a cukrászdai látogatás volt. Legyen az Budapest egyik nagy hírű helye vagy egy kisvárosi családi cukrászda, ilyenkor mindenhol telt ház volt. A gyerekek fehér ingben, a szülők pedig büszkén ültek az asztaloknál, és élvezték a jól megérdemelt pihenőt.

A nyolcvanas években a választék még szerényebb volt, de annál emlékezetesebb. A klasszikus vanília, puncs és csokoládé mellett néha felbukkant a pisztácia is, ami különlegességnek számított. A fagylaltot fémtálkákban tálalták, és a tetejére tett tejszínhab koronázta meg a sikert. Aki igazán szerencsés volt, kaphatott egy pohár Bambit vagy málnaszörpöt is mellé.

A kilencvenes években már megjelentek a különlegesebb, „nyugatias” édességek is. Megérkeztek az első gombócos olasz fagyik, a színes szórások és az ostyák. A cukrászdák mellett a gyorséttermek is kezdtek népszerűvé válni, és egy-egy jó bizonyítványért cserébe egy sajtburger menü is hatalmas jutalomnak számított a gyerekek szemében.

Ezek a pillanatok a családi béke és az elismerés percei voltak. A szülők ilyenkor hajlamosak voltak elfelejteni a tanév közbeni veszekedéseket a házi feladat miatt, a gyerekek pedig úgy érezték, minden erőfeszítésük megtérült. A cukrászda illata – a sütemények, a kávé és a hűtőgépek jellegzetes szaga – örökre összefonódott a nyár kezdetével.

Könyvjutalmak és a Móra Kiadó kincsei

A kiváló tanulók számára a bizonyítványosztás nem volt teljes a jutalomkönyv nélkül. A tanárok gondosan választották ki a műveket, ügyelve arra, hogy azok megfeleljenek a gyerek életkorának és érdeklődésének. A belső borítóra ragasztott vagy írt dedikáció („Eredményes tanulmányi munkájáért…”) értékesebb volt bármilyen anyagi ajándéknál.

A nyolcvanas években a Móra Ferenc Könyvkiadó uralta a piacot. Olyan klasszikusok kerültek a kezünkbe, mint a Tüskevár, a Pál utcai fiúk vagy a Delfin könyvek sorozatának darabjai. Ezek a könyvek nem csak az elismerést jelentették, hanem a nyári olvasmányok alapját is adták a hosszú, esős délutánokra.

A kilencvenes években a kínálat kiszélesedett. Megjelentek a színes, keményfedeles enciklopédiák, a Disney-történetek és az első ifjúsági fantasy regények is. A könyv továbbra is a tudás és a műveltség szimbóluma maradt, amit büszkén tettek ki a polcra, hogy minden látogató láthassa: ebben a házban egy szorgalmas diák lakik.

Sokunknak még ma is ott lapulnak a könyvespolcunk mélyén ezek a kötetek. Amikor kinyitjuk őket, a megsárgult lapok közül nemcsak a történetek, hanem a gyerekkori énünk emlékei is előkerülnek. Az illatuk, a tapintásuk és az a bizonyos kék tinta, amivel a tanárnő a nevünket leírta, visszarepít minket a múltba.

• Klasszikus jutalomkönyvek:
• Fekete István: Tüskevár (A természet szeretetéért)
• Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk (A közösségi szellemért)
• Delfin könyvek sorozat (Kalandvágyóknak)
• Búvár zsebkönyvek (A tudás iránti szomjért)
• Nagy Indiánkönyv (A bátorságért)

A bizonyítvány súlya a családi asztalnál

Amikor hazaértünk, a legfontosabb rituálé a bizonyítvány bemutatása volt. Gyakran az egész család, nagyszülőkkel együtt gyűlt össze a vasárnapi ebédnél, hogy megünnepeljék az eredményt. A kék könyv kézről kézre járt, és mindenki véleményezte a jegyeket, miközben az asztalon ott gőzölgött a húsleves és a rántott hús.

A nagyszülők szerepe ebben a folyamatban kulcsfontosságú volt. Ők voltak azok, akik néha elnézőbbek voltak, és még egy-egy hármasért is megjutalmazták az unokát egy kis „fagyipénzzel”. Az ő dicséretük más súllyal esett latba, hiszen ők még emlékeztek a régi világ iskoláira, és értékelni tudták a fejlődést.

Ugyanakkor a bizonyítványosztás néha családi drámák forrása is lehetett. Ha az eredmények elmaradtak a várttól, a nyár első napjai sötét felhőbe burkolóztak. A szülői szigor ilyenkor eltiltást vagy különórákat jelentett, ami a legnagyobb büntetés volt a szabadság küszöbén. A párbeszédek ilyenkor rövidek és feszültek voltak, de a megbocsátás általában a nyaralás kezdetére megérkezett.

A 80-as és 90-es években a gyerekek teljesítménye a szülők társadalmi státuszát is befolyásolta. A jó bizonyítvány a „rendes család” bizonyítéka volt, ezért az elvárások sokszor magasak voltak. Ennek ellenére a szeretet és a támogatás legtöbbször felülírta a jegyeket, és a közös ünneplés maradt meg emlékként.

Vörös nyakkendőtől a kvarcjátékig: tárgyi emlékek

A két évtized között jelentős különbség volt a jutalmazási formákban. Míg a nyolcvanas években egy különleges írószerkészlet vagy egy új tolltartó is hatalmas örömet okozott, addig a kilencvenes évekre megjelentek a technológiai újdonságok. A vágyak tárgya már nem feltétlenül egy könyv, hanem egy kvarcjáték vagy egy walkman volt.

Emlékezzünk csak vissza a Casio órákra, amelyeknek csipogása a tanórákon tilos volt, de a szünetben mindenki csodálta őket. Egy ilyen óra a bizonyítvány mellé igazi státuszszimbólumnak számított. A nyolcvanas években inkább a praktikus dolgok domináltak: új bicikli az udvarra, vagy egy sátor a családi kempingezéshez.

A tárgyak mellett az élmények is fontosak voltak. A jól végzett munka jutalma sokszor egy kéthetes úttörőtábor volt Csillebércen vagy Zánkán. Itt a bizonyítvány már nem számított, csak az ügyesség a sorversenyeken és a bátorság az éjszakai túrákon. A kilencvenes években már megjelentek a magánszervezésű nyelvi táborok és a külföldi utazások is, ami új dimenziót nyitott a nyári szünetnek.

Ezek a tárgyak és élmények ma már nosztalgikus mosolyt csalnak az arcunkra. A kvarcjáték kijelzője már rég elhalványult, a vörös nyakkendő a padlás mélyén pihen egy dobozban, de az érzés, amit akkor kaptunk tőlük, ma is élénken él bennünk. A siker íze akkoriban valahogy kézzelfoghatóbb és egyszerűbb volt.

Az utolsó nap varázsa: elpakolás és búcsú

A bizonyítványosztás utáni percekben az osztályterem képe hirtelen megváltozott. A padokból kikerültek az ott felejtett füzetek, a beszáradt temperák és a morzsás uzsonnás dobozok. Mindenki igyekezett minél gyorsabban összepakolni a tanév maradványait, hogy tiszta lappal indulhasson el a nyárba.

Ez az elpakolás egyfajta megtisztulási folyamat is volt. A tankönyveket, amiket addig naponta cipeltünk, most a polc legmélyére száműztük. A füzetek, amikbe annyi izzadsággal körmöltük a házi feladatot, hirtelen jelentőségüket vesztették. Maradt a csupasz pad és az üres szekrény, ami várta a következő szeptembert.

A búcsúzás az osztálytársaktól ilyenkor más volt, mint egy sima hétvégén. Tudtuk, hogy hetekig nem fogjuk látni egymást, és ez a távolság akkoriban, az internet és a mobiltelefonok előtt, valódi szünetet jelentett. A barátságok próbája volt a nyár: ki marad meg, és ki az, akivel csak szeptemberben találkozunk újra a folyosón.

Sokan cseréltek ilyenkor címet vagy telefonszámot, remélve, hogy sikerül majd postai úton vagy a vezetékes telefonon keresztül kapcsolatban maradni. A „majd írj képeslapot!” ígérete minden búcsúzásnál elhangzott, és a nyár folyamán a postaládában landoló színes lapok lettek a barátság tartóoszlopai.

„Az üres osztályterem visszhangja június végén a legszebb zene volt a fülünknek: a csend, ami után végre elindulhatott a zajos és vidám nyár.”

A digitalizáció előtti világ bája

Visszatekintve a 80-as és 90-es évekre, a legszembetűnőbb különbség a mai világhoz képest az információáramlás lassúsága volt. A szülőknek fogalmuk sem volt a jegyekről év közben, hacsak nem nézték meg rendszeresen az ellenőrzőt. A bizonyítványosztás napja ezért valódi „leleplezés” volt, aminek megvolt a maga izgalma és kockázata.

Nem léteztek csoportos chatek, ahol a szülők megvitathatták volna a tanárok szigorúságát vagy a jegyek igazságosságát. Minden család maga vívta meg a csatáit az asztal körül. Ez a fajta elszigeteltség bizonyos szempontból több önállóságot is adott nekünk, gyerekeknek, hiszen nekünk kellett elszámolnunk a tetteinkkel a szülők felé, közvetítők nélkül.

A bizonyítványban szereplő jegy végleges volt és megfellebbezhetetlen. Nem volt lehetőség utólagos „javításra” vagy a tanárok meggyőzésére e-mailben. Amit a tanár beírt a kék könyvbe, az ott maradt az örökkévalóságnak. Ez a fajta felelősségérzet korán beleivódott a generációnkba, megtanítva minket arra, hogy a tetteinknek és a mulasztásainknak súlya van.

A papír alapú adminisztráció lassúsága ugyanakkor adott egyfajta nyugalmat is. A tanév végével a tanulás valóban véget ért. Nem jöttek értesítések a nyári feladatokról, nem kellett online platformokat figyelni. A bizonyítványosztás utáni pillanatban a tanuló státuszunkat „nyaraló” státuszra cseréltük, és ez a váltás teljes volt.

Az első szabad délután íze

A bizonyítványosztás napjának délutánja minden évben egyedülálló volt. A hivatalos öltözet lekerült, a fehér inget felváltotta a kinyúlt póló és a rövidnadrág. A szabadság első óráit általában a barátokkal töltöttük a ház előtt, a grundon vagy a helyi parkban. A feszültség elszállt, és csak a végtelen lehetőségek maradtak.

A nyolcvanas években ilyenkor már sokan elkezdték csomagolni a bőröndöket a szakszervezeti üdülőkbe. A Balaton partja, a SZOT-üdülők jellegzetes hangulata és a büfék lángosillata már ott lebegett a szemünk előtt. Az első szabad délutánon a legfontosabb döntés az volt, hogy melyik labdát vigyük le a térre.

A kilencvenes években a délutáni programokba beszivárgott a technika is. Az MTV zenecsatorna klipjei, a videókazetták másolása vagy a barátoknál való közös konzolozás határozta meg ezeket az órákat. De a lényeg ugyanaz maradt: nem volt holnap reggeli ébredés, nem volt házi feladat, és nem volt számonkérés.

Ez a délután volt az év legboldogabb időszaka. A bizonyítvány, legyen bármilyen eredményű is, már a fiók mélyén pihent. A világ kitárult, és mi úgy éreztük, mienk az összes idő a földön. A júniusi esték hosszúak voltak, és a naplemente soha nem tűnt olyan ígéretesnek, mint az évzáró napján.

„A fehér ing levétele utáni első perc volt a valódi vakáció kezdete: az a pillanat, amikor a kötelesség ruhája helyett végre felölthettük a szabadságot.”

Hogy emlékszünk vissza ma?

Mai szülőként, amikor a gyermekeink bizonyítványát várjuk, gyakran törnek fel belőlünk ezek az emlékek. A világ sokat változott: az e-naplók korában már nincs meglepetés, az okostelefonok pedig folyamatos kapcsolatot biztosítanak. Mégis, a június végi izgalom valahol mélyen ugyanaz maradt.

A nosztalgia nem csak a tárgyaknak szól, hanem annak az életérzésnek, amikor még minden egyszerűbbnek tűnt. A kék bizonyítványosztás jelképezte a gyerekkorunk mérföldköveit, az érésünk folyamatát és a családunk támogatását. Akár kitűnők voltunk, akár éppen csak átcsúsztunk, ezek a napok formáltak minket azzá, akik ma vagyunk.

Amikor ránézünk a régi fotókra, ahol az osztály előtt állunk megilletődve, kezünkben a könyvjutalommal, nem a jegyekre emlékszünk. A barátok arcára emlékszünk, a tanár néni mosolyára vagy éppen szigorára, és arra a mérhetetlen szabadságra, amit csak egy iskolás gyerek érezhet júniusban. Ezek az emlékek adják meg a bizonyítványosztás valódi értékét, ami messze túlmutat a papíron lévő számokon.

A 80-as és 90-es évek bizonyítványosztásai egy letűnt kor rituáléi voltak, de tanulságuk ma is érvényes. Azt tanították meg nekünk, hogy az elvégzett munkának súlya van, az elismerés pedig boldogságot ad. De legfőképpen azt, hogy minden nehézség után eljön a megérdemelt pihenés ideje. Ebben a szellemben nézzünk ma is gyermekeink szemébe, amikor átadják nekünk saját „kék könyveiket”, még ha azok már digitálisak is.

Gyakori kérdések a retró bizonyítványosztásról