A modern szülői lét egyik legnehezebb kihívása, amikor látjuk gyermekünket elszomorodni, hiszen ösztönösen arra vagyunk programozva, hogy megóvjuk őt minden fájdalomtól és kényelmetlenségtől. Azonnal beindul a „megoldó üzemmód”, próbáljuk elterelni a figyelmét egy játékkal, egy édességgel, vagy egyszerűen csak rávágjuk, hogy „nincs semmi baj, ne sírj”. Ebben a törekvésünkben azonban gyakran elfelejtjük, hogy az érzelmek teljes skálája, beleértve a szomorúságot is, elengedhetetlen része az egészséges emberi fejlődésnek. A szomorúság nem egy hiba a rendszerben, amit ki kell javítani, hanem egy mélyen emberi reakció, amely tanít, formál és felkészít az élet valódi kihívásaira.
A gyermekkori szomorúság elfogadása az első lépés afelé, hogy érzelmileg intelligens és rugalmas felnőttet neveljünk. Amikor engedjük, hogy a gyerek megélje a bánatát, valójában egy biztonságos teret biztosítunk számára, ahol megtanulhatja kezelni a saját belső világát. Ez a folyamat hosszú távon sokkal értékesebb, mint a pillanatnyi jókedv kikényszerítése. A következőkben részletesen körbejárjuk, miért van szükség ezekre a nehéz pillanatokra, és hogyan válhat a szomorúság a gyermek fejlődésének egyik legmeghatározóbb építőkövévé.
A mérgező pozitivitás csapdája a gyerekszobában
Napjainkban a közösségi média és a tökéletességet sugárzó reklámok azt sulykolják belénk, hogy a jó szülő ismérve a folyamatosan mosolygó, kiegyensúlyozott gyermek. Ez a társadalmi nyomás szülte meg a mérgező pozitivitás jelenségét, amely megtiltja a negatív érzések kifejezését. Ha a szülő folyamatosan azt sugallja, hogy csak a boldogság elfogadható, a gyermekben kialakulhat egy belső feszültség. Úgy érezheti, hogy ha szomorú, akkor valami baj van vele, vagy csalódást okoz a szeretteinek.
Ez az elvárás gátolja az érzelmi őszinteséget és a valódi kötődést. Amikor egy gyerek elfojtja a bánatát, az nem tűnik el, csupán mélyebbre fúródik, és később szorongás, dührohamok vagy akár fizikai tünetek formájában törhet utat magának. Érdemes felismerni, hogy a szomorúság elismerése nem jelenti a pesszimizmusra való nevelést. Éppen ellenkezőleg: a valóság elfogadása adja meg azt az alapot, amelyre a valódi, stabil jóllét épülhet.
A szomorúság nem az ellenségünk, hanem egy jelzőrendszer, amely segít feldolgozni a veszteségeket és felkészülni az újrakezdésre.
A boldogság hajszolása helyett a cél az érzelmi integritás kellene, hogy legyen. Ez azt jelenti, hogy a gyermek képes azonosítani, amit érez, és nem fél attól, hogy ezeket az érzéseket megossza. Ha egy kiskori veszteséget – legyen az egy elgurult labda vagy egy eltört kedvenc játék – tragédiaként él meg, az az ő szintjén valódi gyász. Ha ezt elbagatellizáljuk, elvesszük tőle a lehetőséget, hogy gyakorolja a megküzdési mechanizmusokat.
Az érzelmi rugalmasság kialakulása a nehézségek árán
A pszichológia reszilienciának nevezi azt a képességet, amellyel az egyén képes talpra állni a nehéz helyzetek után. Ez a „lelki rugalmasság” nem velünk született adottság, hanem egy folyamatosan fejlődő készség, amelyhez szükség van a kihívásokkal való találkozásra. Ha egy gyermeket burokban tartunk, és minden szomorúságtól megóvjuk, nem lesz lehetősége kifejleszteni azokat az eszközeit, amelyekkel később a felnőtt élet pofonjait kezelni tudja.
A szomorúság megélése során a gyermek megtanulja, hogy a fájdalom elviselhető és átmeneti. Amikor átmegy egy nehéz időszakon, és végül kijön belőle, megtapasztalja saját belső erejét. Ez az élmény építi az önbizalmat: „Szomorú voltam, sírtam, de most már jobban vagyok, és tudom, hogy legközelebb is túl fogom élni.” Ez a fajta belső bizonyosság az egyik legfontosabb útravaló, amit adhatunk.
Az érzelmi rugalmasság fejlesztése során a szülő szerepe nem az, hogy elhárítsa az akadályokat, hanem hogy kísérje a gyermeket az akadályokon való átjutásban. Ez a fajta jelenlét biztonságot ad, miközben engedi a fejlődést. A túlóvó magatartás paradox módon éppen azt veszi el a gyerektől, amire a legnagyobb szüksége lenne: a tapasztalatot, hogy képes kezelni a kellemetlen állapotokat is.
Hogyan segíti a szomorúság az empátia fejlődését?
Az empátia, vagyis az a képesség, hogy beleéljük magunkat mások helyzetébe, szoros összefüggésben áll a saját érzelmi tapasztalatainkkal. Egy gyermek, aki soha nem élte meg mélyen a saját szomorúságát, nehezebben fogja felismerni és átérezni társai fájdalmát. A saját bánatunk megismerése nyitja meg az utat mások megértése felé. Amikor a gyerek érzi, milyen elveszíteni valamit, legközelebb őszintén oda tud lépni a síró barátjához, mert ismerős lesz számára az érzés.
Az érzelmi intelligencia alapja az öntudatosság. Ha tudom, hogy mi zajlik bennem, képessé válok dekódolni a környezetem jelzéseit is. A szomorúság lecsendesíti a külvilág zaját, befelé fordít, és segít a reflexióban. Ez a befelé figyelés tanítja meg a gyermeket arra, hogy az érzelmeknek mélységük és jelentésük van. Nem csak a vidámság létezik, hanem egy sokkal árnyaltabb belső világ, ahol minden érzésnek helye van.
A közös szomorkodás vagy egy szomorú történet megbeszélése szintén erősíti az empátiát. Az esti mesék, amelyekben a hősök nehézségekkel küzdenek, vagy éppen elveszítenek valakit, kiváló alkalmat nyújtanak arra, hogy biztonságos keretek között beszélgessünk a mélyebb érzésekről. Ilyenkor a gyermek megtanulja, hogy a világ nem fekete-fehér, és a szomorúság egy egyetemes emberi tapasztalat, ami összeköt bennünket.
A biológiai háttér: Mi történik az agyban sírás közben?
A sírás nem csupán egy érzelmi megnyilvánulás, hanem egy komplex biológiai folyamat is, amelynek célja a homeosztázis, vagyis a belső egyensúly visszaállítása. Amikor a gyermek sír, a szervezete stresszhormonokat, például kortizolt bocsát ki, de ezzel párhuzamosan a könnyekkel együtt ezek a hormonok el is kezdenek ürülni a szervezetből. Az érzelmi alapú könnyek összetétele eltér a fizikai irritáció hatására termelődő könnyekétől: magasabb koncentrációban tartalmaznak leucin-enkefalint, ami egy természetes fájdalomcsillapító.
A sírás utáni megkönnyebbülés tehát nem csupán pszichológiai, hanem fizikai valóság. A paraszimpatikus idegrendszer aktiválódik, ami segít a testnek megnyugodni és regenerálódni. Ha megakadályozzuk a sírást, ezt a természetes öngyógyító mechanizmust blokkoljuk. Hosszú távon a visszatartott sírás krónikus feszültséghez és az immunrendszer gyengüléséhez is vezethet, hiszen a szervezet nem tudja megfelelően levezetni a felgyülemlett érzelmi töltést.
Az agyi struktúrák szempontjából a szomorúság megélése segít az amygdala (az érzelmi központ) és a prefrontális kéreg (a racionális gondolkodás központja) közötti kapcsolat erősítésében. Amikor a szülő segít a gyereknek szavakba önteni az érzéseit, a racionális agy elkezdi „szelídíteni” az érzelmi vihart. Ez a folyamat elengedhetetlen az önszabályozás képességének kifejlődéséhez, ami a sikeres felnőttkor egyik alapköve.
A szülő mint érzelmi tartály: A validálás fontossága
A gyermeknevelés során a legfontosabb feladatunk nem a boldogság biztosítása, hanem az érzelmi biztonság nyújtása. Ez azt jelenti, hogy a gyermek bármit érezhet, mi ott vagyunk mellette, és elbírjuk az ő nehéz érzéseit is. A pszichológia ezt nevezik „containment”-nek, vagyis tartály-funkciónak. A szülő befogadja a gyermek zavaros, fájdalmas érzéseit, megszűri azokat, majd emészthető formában adja vissza neki a megnyugvást és az elfogadást.
A validálás nem azt jelenti, hogy egyetértünk a gyermek viselkedésével, hanem azt, hogy elismerjük az érzései jogosságát. Például: „Látom, hogy nagyon szomorú vagy, mert véget ért a játék. Én is szomorú lennék a helyedben.” Ezzel azt üzenjük, hogy az érzései érvényesek, és ő maga is elfogadható akkor is, ha éppen nem a legjobb formáját hozza. Ez a fajta elfogadás mélyíti a bizalmat és erősíti a kötődést.
Sok szülő azért próbálja gyorsan „megjavítani” a szomorú gyereket, mert a saját belső feszültségét nem tudja kezelni. Ha mi magunk is félünk a szomorúságtól, vagy gyerekként azt tanultuk, hogy nem szabad sírni, akkor a gyermekünk bánata tükröt tart nekünk, amit fájdalmas nézni. Ilyenkor érdemes megállni egy pillanatra, és tudatosítani: a gyermeknek nem egy vidám bohócra van szüksége, hanem egy stabil felnőttre, aki nem ijed meg a könnyeitől.
A szomorúság típusai és kezelésük különböző életkorokban
Nem minden szomorúság egyforma, és a gyerekek életkoruktól függően eltérően élik meg és fejezik ki a bánatukat. Egy totyogó számára a világ vége lehet egy kettétört keksz, míg egy iskolás már komplexebb társas konfliktusok miatt kesereghet. Fontos, hogy a reakciónkat a gyermek fejlődési szintjéhez igazítsuk, anélkül, hogy leértékelnénk az érzései intenzitását.
| Életkor | A szomorúság jellemző forrása | Hogyan segíthetünk? |
|---|---|---|
| Csecsemő/Totyogó | Fizikai kényelmetlenség, szeparáció, akadályozottság | Testi közelség, megnyugtató hang, ringatás |
| Óvodás kor | Játék elvesztése, barátokkal való nézeteltérés | Érzelmek elnevezése, egyszerű magyarázatok |
| Kisiskolás kor | Iskolai kudarcok, kirekesztettség érzése | Aktív hallgatás, közös megoldáskeresés |
| Kamaszkor | Identitáskeresés, szerelmi csalódás, egzisztenciális kérdések | Diszkrét jelenlét, ítélkezésmentes tér biztosítása |
Az óvodáskorban kezdődik el az érzelmi szótár kialakítása. Ilyenkor érdemes olyan szavakat használni, mint a „csalódott”, „magányos”, „bús” vagy „elkeseredett”. Minél pontosabban tudja egy gyerek megfogalmazni, mit érez, annál kevésbé fogja elárasztani őt az érzelem intenzitása. Ez a tudatosság segít abban, hogy az érzelem ne egy félelmetes, kontrollálhatatlan erő legyen, hanem egy kezelhető belső állapot.
Iskolás korban a szomorúság gyakran társul a teljesítménnyel vagy a társas pozícióval. Itt már nem elég a simogatás, szükség van a beszélgetésre is. Érdemes rávilágítani arra, hogy a kudarc nem a személyiség hibája, hanem a tanulási folyamat része. A szomorúság ilyenkor arra ösztönözheti a gyereket, hogy átértékelje a stratégiáit, vagy több energiát fektessen valamibe, ami fontos számára.
Amikor a szomorúság kreativitássá alakul
A művészettörténet és az irodalom legszebb alkotásai közül sok a szomorúságból és a melankóliából született. A gyerekek ösztönösen tudják ezt a csatornát használni, ha bátorítjuk őket. A rajzolás, a gyurmázás vagy a szerepjáték mind olyan eszközök, amelyek segítik az érzelmek külsővé tételét. Amikor egy gyerek lerajzolja a szomorúságát – talán egy sötét felhőnek vagy egy síró alaknak –, máris tett egy lépést a feldolgozás felé.
A kreatív kifejezésmód segít abban, hogy a gyermek ne váljon azonossá az érzéseivel. „Van bennem egy szomorúság” helyett „én szomorú vagyok” – a különbség árnyalt, de fontos. A művészet segít távolságot tartani és objektívebben szemlélni a belső történéseket. Szülőként ösztönözhetjük ezt azzal, hogy különféle eszközöket biztosítunk számukra, és nem várjuk el, hogy minden rajz vidám és színes legyen.
A történetmesélés is hatalmas gyógyító erővel bír. Kérhetjük a gyereket, hogy meséljen egy kitalált karakterről, aki hasonlót él át, mint ő. Ez a fajta projekció biztonságos módot ad a legnehezebb témák érintésére is. A szomorúság így nem egy néma teher lesz, hanem egy inspirációs forrás, amely gazdagítja a gyermek belső világát és önkifejezési képességét.
A „ne sírj” kultúrájától az érzelmi szabadságig
Sok generáció nőtt fel úgy, hogy a sírást a gyengeség jelének tekintették, különösen a fiúk esetében. A „katonadolog” és a „ne légy sírós” típusú mondatok mély nyomokat hagytak a kollektív nevelési kultúránkban. Ideje azonban leszámolni ezekkel a káros sztereotípiákkal. A könnyek nem a gyengeséget jelentik, hanem azt, hogy az illető elég bátor ahhoz, hogy szembenézzen a saját érzéseivel.
Ha egy gyereket arra tanítunk, hogy fojtsa el a könnyeit, valójában arra tanítjuk, hogy váljon érzéketlenné saját maga és mások iránt is. Az érzelmi szabadság ott kezdődik, ahol nincs szükség álarcokra. Egy olyan fiú, akinek megengedték, hogy sírjon, ha fáj valami, felnőttként sokkal jobb partner, apa és vezető lesz, mert nem fog félni az érzelmi intimitástól és a sebezhetőségtől.
A szülői minta itt is meghatározó. Nem kell a gyerek előtt mindenáron elrejteni a saját szomorúságunkat. Ha látja, hogy apa vagy anya is lehet szomorú, és látja, hogyan kezelik ezt – például pihenéssel, beszélgetéssel vagy egy nagy sétával –, akkor természetesnek fogja venni, hogy a negatív érzelmek az élet részei. Természetesen nem szabad a gyereket a saját felnőtt problémáinkkal terhelni, de az érzelmi hitelesség elengedhetetlen.
Mikor válik a szomorúság aggasztóvá?
Bár a szomorúság hasznos és fontos, szülőként tudnunk kell különbséget tenni az egészséges érzelmi reakció és a professzionális segítséget igénylő állapotok között. Az egészséges szomorúságnak általában van oka, és bár intenzív lehet, idővel enyhül, és a gyermek képes közben örülni más dolgoknak is. A gyermekkori depresszió vagy a súlyos szorongás ennél sokkal tartósabb és rombolóbb állapot.
Vannak bizonyos figyelmeztető jelek, amelyeket nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ha a szomorúság hetekig fennáll, és a gyermek elveszíti érdeklődését az olyan tevékenységek iránt, amelyeket korábban szeretett, érdemes gyanakodni. Az alvászavarok, az étvágy megváltozása, a tartós izoláció vagy a drasztikus iskolai teljesítményromlás mind olyan jelzések, amelyek szakember bevonását tehetik szükségessé.
Érdemes figyelni a fizikai panaszokra is, mivel a gyerekek gyakran „testesítik meg” a lelki fájdalmat. A krónikus hasfájás vagy fejfájás, aminek nincs szervi oka, sokszor mélyebb érzelmi elakadásra utal. Ilyenkor a szomorúság már nem segítő funkciót tölt be, hanem egyfajta belső börtönné válik. Fontos, hogy ne féljünk pszichológushoz fordulni; a korai intervenció megelőzheti a komolyabb mentális problémák kialakulását.
A csend és a lelassulás szerepe a feldolgozásban
A szomorúság természetéből adódóan egy alacsony energiájú állapot. Arra késztet, hogy vonuljunk vissza, lassítsunk le és pihenjünk. A rohanó világunkban ezt gyakran lustaságnak vagy kedvetlenségnek bélyegezzük, pedig biológiai szükséglet. Amikor egy gyerek szomorú, ne akarjuk azonnal pörgetni, ne szervezzünk neki programdömpinget a felvidítás jegyében. Engedjük meg neki a csendet.
A lelassulás lehetőséget ad az agynak és a léleknek az események integrálására. Ilyenkor történik meg a tanulságok levonása és az új belső egyensúly kialakítása. Ha folyamatosan stimuláljuk a szomorú gyereket, megfosztjuk őt ettől a fontos integrációs folyamattól. Egy csendes délután a takaró alatt, egy halk zene vagy csak a közös, szavak nélküli jelenlét néha többet ér minden tanácsnál vagy játéknál.
A szülői jelenlét minősége ilyenkor a legfontosabb. Nem kell beszélni, nem kell magyarázni, csak ott lenni. Ez a „biztonságos bázis” élménye: a gyerek tudja, hogy bármilyen vihar dúl benne, van egy fix pont, ahol megpihenhet. Amikor a szomorúság hullámai elülnek, a gyermek magától fog jelezni, hogy készen áll a visszatérésre a világba. Ez a türelem tanítja meg neki, hogy bízzon a saját belső ritmusában.
Hogyan beszéljünk a halálról és a nagyobb veszteségekről?
A legmélyebb szomorúságot kétségtelenül a veszteség, különösen a halál okozza. Sok szülő hajlamos eufemizálni („elutazott”, „örök álomra szenderült”), mert félti a gyereket a fájdalomtól. Azonban a gyerekeknek őszinte, az életkoruknak megfelelő információkra van szükségük ahhoz, hogy fel tudják dolgozni a történteket. A homályos fogalmazás gyakran több szorongást szül, mint az igazság.
A halál témája kapcsán a szomorúság megélése elkerülhetetlen és szükséges. Segítenünk kell a gyermeknek megérteni, hogy a szomorúság a szeretet másik oldala. Azért vagyunk szomorúak, mert valaki fontos volt nekünk. Ez a keretezés segít abban, hogy a fájdalom értelmet nyerjen. A közös rituálék, mint például egy rajz készítése az elhunytnak vagy egy emlékhely kialakítása, segítik a gyász folyamatát.
Fontos tudatosítani, hogy a gyász nem lineáris folyamat. A szomorúság hullámokban törhet elő, néha váratlan helyzetekben is. Legyünk türelmesek, és ne várjuk el, hogy a gyerek „túl legyen rajta” egy bizonyos idő után. Minden gyermek a saját tempójában gyászol, és a mi feladatunk csupán annyi, hogy a kezét fogjuk ezen a nehéz úton, biztosítva őt arról, hogy az emlékezés és a szomorúság teljesen rendben van.
A humor és a szomorúság különös tánca
Bár ellentétesnek tűnnek, a humor és a szomorúság gyakran kéz a kézben járnak. Amikor egy nehéz helyzetben képesek vagyunk egy kicsit nevetni is, az nem a szomorúság elnyomása, hanem egyfajta felszabadulás. A gyerekeknél ez gyakran megfigyelhető: egyik pillanatban még zokognak, a következőben pedig már valami apróságon kuncognak. Ez a váltás teljesen természetes és egészséges.
A humor segít perspektívát váltani és csökkenti a stresszhormonok szintjét. Nem a gyermek kigúnyolásáról van szó, hanem arról a gyengéd derűről, amivel az élet esendőségére tekintünk. Egy jól időzített, kedves vicc vagy egy játékos gesztus segíthet átbillenni a legmélyebb ponton, anélkül, hogy semmissé tenné az átélt fájdalmat. Ez a kettősség tanítja meg a gyermeknek, hogy az életben a fény és az árnyék egyszerre van jelen.
A nevetés és a sírás ugyanannak az érzelmi intenzitásnak a két véglete. Mindkettő feszültségoldó hatású. Ha engedjük mindkettőt, egy gazdagabb, érzelmileg rugalmasabb életstílust mutatunk a gyermeknek. A cél nem az, hogy csak az egyiket vagy csak a másikat élje meg, hanem hogy szabadon mozoghasson a kettő között, bízva abban, hogy minden érzésnek megvan a maga ideje és helye.
A szomorúság tehát nem egy akadály, amit el kell gördíteni a boldog gyermekkor útjából, hanem egy értékes útitárs. Amikor engedjük a gyermekeinknek, hogy néha szomorúak legyenek, valójában a szabadságot adjuk meg nekik: a szabadságot arra, hogy teljes értékű, érző emberekké váljanak. A könnyek mögött ugyanis ott rejlik az empátia, a mélység és az a belső erő, amely képessé teszi őket arra, hogy ne csak túléljék az élet viharait, hanem tanuljanak is belőlük.
Gyakran ismételt kérdések a gyermeki szomorúságról és az érzelmi fejlődésről
1. Miért baj, ha mindig el akarom vidámítani a gyerekem, amikor sír? 🍭
Bár a szándékunk jó, a folyamatos elterelés azt üzeni a gyereknek, hogy a negatív érzelmek rosszak vagy elviselhetetlenek. Ezzel megfosztjuk őt a megküzdés lehetőségétől és attól, hogy megtanulja szabályozni a saját belső feszültségét. Hosszú távon ez belső szorongáshoz vezethet, mert a gyermek nem kap eszközöket a nehéz helyzetek kezeléséhez.
2. Meddig tart egy egészséges szomorúság egy kisgyereknél? ⏳
A gyerekek érzelmi intenzitása nagy, de a figyelmük rövidebb ideig kötődik egy-egy állapothoz. Egy-egy szomorú epizód tarthat pár perctől akár egy óráig is. Ha a szomorúság egy konkrét eseményhez kötődik, a feldolgozás napokig is eltarthat, de a gyermek közben képes enni, játszani és kapcsolódni. Ha az állapot állandósul és minden tevékenységre rányomja a bélyegét, érdemes odafigyelni.
3. Hogyan reagáljak, ha a gyerekem látszólag ok nélkül sír? 🤷♂️
A gyerekeknél gyakran előfordul, hogy a felgyülemlett feszültség látszólag jelentéktelen apróságok hatására tör felszínre. Ilyenkor a sírás nem a konkrét „okról” szól, hanem egy érzelmi szelepről. A legjobb, amit tehetünk, hogy biztonságos jelenlétet biztosítunk számára, és nem kérdezgetjük az okokat, hanem csak hagyjuk, hogy kijöjjön, aminek ki kell jönnie.
4. Okozhat-e maradandó kárt a gyerekben a mély szomorúság? 🧠
A szomorúság önmagában nem káros, sőt, építi az idegrendszert és az érzelmi intelligenciát. Kárt az okoz, ha a gyermek egyedül marad a fájdalmával, vagy ha az érzéseit elnyomják és büntetik. Ha a szülő támogató, validáló hátteret biztosít, a legmélyebb szomorúság is a fejlődés és a megerősödés forrásává válik.
5. Mit tegyek, ha én is elszomorodom a gyerekem bánata láttán? 💔
Ez egy teljesen természetes reflex, az empátia jele. Fontos azonban, hogy ne a saját fájdalmunkat tegyük a középpontba. Tudatosítsuk magunkban, hogy a gyereknek most egy stabil oszlopra van szüksége. Ha nagyon elárasztanak az érzések, vegyünk pár mély levegőt, és emlékeztessük magunkat: azzal segítünk a legtöbbet, ha bírjuk a jelenlétét, nem pedig azzal, ha mi is összeomlunk.
6. Vannak olyan könyvek vagy mesék, amik segítenek feldolgozni az érzéseket? 📚
Igen, rengeteg terápiás jellegű gyerekkönyv létezik, amelyek a szomorúságról, a veszteségről vagy a csalódottságról szólnak. Keressük azokat a történeteket, ahol a főhős megéli a nehézségeket, de végül megoldást talál vagy elfogadja a helyzetet. A közös olvasás remek kapu ahhoz, hogy a gyerek saját szavakat találjon a belső világához.
7. Mikor kell szakemberhez fordulni a gyerek szomorúsága miatt? 👩⚕️
Szakemberhez akkor érdemes fordulni, ha a szomorúság tartós (több mint 2-3 hét), ha drasztikusan megváltozik a gyerek viselkedése, alvása vagy étvágya, ha teljesen izolálódik a társaitól, vagy ha önbántalmazó gondolatokat fejez ki. Akkor is kérhetünk segítséget, ha mi magunk bizonytalannak érezzük magunkat abban, hogyan támogassuk őt egy nagyobb trauma után.
Leave a Comment