Az augusztus végi napsütésben már érezni a levegőben azt a sajátos, egyszerre izgalmas és kissé szorongató várakozást, amely az iskolakezdést előzi meg. Az új hátizsákok, a frissen hegyezett ceruzák illata és a tiszta füzetek látványa nemcsak a gyermekekben, hanem bennünk, szülőkben is mély érzelmeket kavar fel. Ez az időszak az egyik legnagyobb mérföldkő egy család életében, hiszen a gondtalan óvodás évek után a gyermekünk belép a kötelességek és az új közösségi szabályok világába. A bizonytalanság természetes velejárója ennek a folyamatnak, de a mi szavaink és jelenlétünk jelenthetik azt a biztos horgonyt, amely segít nekik magabiztosan nekivágni az ismeretlennek.
Az érzelmi biztonság alapjai az iskolapad előtt
Amikor a gyermekünk először lépi át az iskola küszöbét, valójában nemcsak egy épületbe megy be, hanem egy teljesen új szociális és kognitív rendszer részévé válik. Pszichológiai szempontból ez a váltás hatalmas adaptációs készséget igényel. A biztonságérzet ilyenkor nem a külső körülményekből, hanem a szülővel való kapcsolat minőségéből táplálkozik. Ha otthon megteremtjük azt a légkört, ahol az izgalom és a félelem is megfér egymás mellett, a gyermek megtanulja, hogy az érzelmei érvényesek és kezelhetőek.
A szakemberek szerint a gyermekek ebben az életkorban tükrözik a szülők belső állapotát. Ha mi magunk is szorongunk a váltás miatt, azt a gyermek szavak nélkül is megérzi. Ezért az első és legfontosabb lépés, hogy rendezzük saját érzéseinket az iskolakezdéssel kapcsolatban. Az iskola nem egy félelmetes hely, ahol „majd jól megnevelik”, hanem egy olyan tér, ahol új barátokat szerezhet, és felfedezheti a világ összefüggéseit. A pozitív keretezés segít abban, hogy a gyermek is lehetőségként, ne pedig fenyegetésként tekintsen az új környezetre.
Érdemes tudatosítani, hogy az első iskolanap nem a teljesítményről szól. Nem az a lényeg, hogy aznap megtanul-e írni vagy olvasni, hanem az, hogy érzelmileg hogyan éli meg a váltást. A pszichológusok hangsúlyozzák a fokozatosság elvét. Ha az iskolakezdést megelőző hetekben már sokat beszélgetünk a napi rutinról, az ismerős útvonalról és a várható eseményekről, a gyermek belső térképe lassan feltöltődik információkkal, ami csökkenti az ismeretlentől való félelmet.
A szülő szava az a láthatatlan pajzs, amellyel a gyermek felvértezve érkezik meg az osztályterembe; nem a tiltások, hanem a megerősítések adják a valódi erőt.
A szavak ereje és a bátorítás pszichológiája
Gyakran esünk abba a hibába, hogy üres frázisokkal próbáljuk megnyugtatni a kicsiket. Olyan mondatok, mint a „ne izgulj” vagy a „minden rendben lesz”, bár jó szándékúak, gyakran pont az ellenkező hatást váltják ki. A gyermek ilyenkor úgy érezheti, hogy nem értjük meg az aggodalmát, vagy hogy az izgalma valamiféle hiba. Ehelyett a validálás módszerét érdemes alkalmazni, ami annyit tesz: elismerjük az érzéseit, és melléjük állunk a bajban.
A bátorító mondatok akkor a leghatékonyabbak, ha konkrétak és a gyermek belső erőforrásaira építenek. Ahelyett, hogy azt mondanánk, „ügyes leszel”, próbáljuk meg azt: „tudom, hogy te olyan kisfiú/kislány vagy, aki nagyszerűen tud figyelni másokra”. Ezzel nem egy elvárt eredményt tűzünk ki elé, hanem egy már meglévő tulajdonságát erősítjük meg. Ez a típusú visszajelzés növeli az önbizalmat, és segít abban, hogy a gyermek kompetensnek érezze magát az új helyzetekben is.
A pszichológia megkülönbözteti a dicséretet és a bátorítást. Míg a dicséret gyakran az eredményre fókuszál („szép lett a rajzod”), a bátorítás a folyamatra és a gyermek erőfeszítésére irányul. Az első iskolanapon a bátorításra van szükség, amely azt üzeni: „itt vagyok neked, hiszek benned, és bármi történjen, büszke vagyok rád”. Ez a fajta feltétel nélküli támogatás az, ami átsegíti a gyermeket a reggeli elválás nehéz percein.
Mondatok, amelyek segítenek az elválásnál
A reggeli elköszönés a nap legkritikusabb pontja lehet. Sokan hajlamosak vagyunk elnyújtani a búcsút, vagy éppen ellenkezőleg, gyorsan elosonni, amikor a gyermek nem figyel. Mindkét stratégia növelheti a szorongást. A megoldás egy rövid, határozott, de végtelenül szeretetteljes rituálé és néhány jól megválasztott mondat.
„Alig várom, hogy délután találkozzunk, és elmeséld, mi volt a legérdekesebb dolog, amit láttál!” Ez a mondat azért rendkívül hatékony, mert a fókuszt az elválásról a találkozásra helyezi. Azt üzeni a gyermeknek, hogy az elválás csak ideiglenes, és a nap végén egy biztos pont várja őt otthon. Emellett kíváncsiságot ébreszt benne a környezete iránt, hiszen már előre azon gondolkodhat, mit fog majd elmesélni.
„Nézd, ide rajzolok egy kis szívet a csuklódra, és ha hiányzom, csak nyomd meg, és tudd, hogy én is rád gondolok.” Ez az úgynevezett átmeneti tárgy verbális és vizuális változata. Segít a gyermeknek abban, hogy fenntartsa a belső kapcsolatot a szülővel akkor is, ha fizikailag nincsenek együtt. Ez a kis rituálé fizikai megnyugvást adhat a stresszes pillanatokban, és emlékezteti őt a szeretet biztonságára.
„Tudom, hogy ez most nehéz, de bízom benned, hogy meg tudod csinálni.” Ezzel elismerjük, hogy a helyzet kihívást jelent, nem bagatellizáljuk el a nehézséget, de egyben kifejezzük a gyermek képességeibe vetett hitünket is. A gyermek számára ez felszabadító, hiszen érzi, hogy nem kell tökéletesnek lennie, és természetes, ha néha nehéznek találja az új helyzeteket.
Hogyan kezeljük az ismeretlentől való félelmet?
Az iskola az ismeretlen birodalma: új arcok, új szabályok, új elvárások. A gyermek fantáziája ilyenkor gyakran negatív forgatókönyveket gyárt. Pszichológiai kutatások bizonyítják, hogy az információhiány az egyik legfőbb forrása a gyermekkori szorongásnak. Ezért a bátorítás egyik formája az, ha konkrét képet adunk a várható eseményekről, de közben meghagyjuk a felfedezés örömét is.
„Vajon ki lesz az a gyerek, aki melléd ül majd az asztalnál? Lehet, hogy ő is pont ennyire izgul, mint te.” Ezzel a mondattal normalizáljuk az izgalmat, és empátiát ébresztünk a gyermekben. Segítünk neki megérteni, hogy nincs egyedül az érzéseivel, és a többiek is hasonló cipőben járnak. Ez a felismerés csökkenti az elszigeteltség érzését, és nyitottabbá teszi őt a kapcsolódásra.
„Emlékszel, amikor az óvodában először mentél be a csoportba? Akkor is ügyesen megoldottad, és most is így lesz.” A múltbeli sikerek felidézése az egyik legerősebb önbizalomnövelő eszköz. Emlékeztetjük a gyermeket arra, hogy már korábban is szembenézett hasonló kihívásokkal, és győztesen került ki belőlük. Ez a folytonosság érzése adja meg azt a belső stabilitást, amelyre szüksége van az új környezetben.
| Mit mondunk? | Mit hall a gyermek? | Lélektani hatás |
|---|---|---|
| „Itt leszek érted délután.” | „A szüleim nem hagynak el, biztonságban vagyok.” | Csökkenő szeparációs szorongás |
| „Természetes, hogy izgulsz.” | „Az érzéseim rendben vannak, nem vagyok rossz gyerek.” | Érzelmi validáció |
| „Kíváncsi vagyok a véleményedre.” | „Fontos vagyok, számít, amit gondolok.” | Növekvő kompetenciaérzet |
A tanító néni mint új viszonyítási pont
Az iskola első napjaiban a tanító néni vagy bácsi válik a gyermek számára a másodlagos kötődési személlyé. Nagyon nem mindegy, hogyan mutatjuk be őt a gyermeknek. Ha partnerként tekintünk a pedagógusra, a gyermek is bizalommal fog felé fordulni. A bátorítás ilyenkor arra irányul, hogy a gyermek merjen segítséget kérni és kérdezni.
„Ha bármire szükséged van, vagy ha nem találsz valamit, nyugodtan szólj a tanító néninek. Ő azért van ott, hogy segítsen neked, pont úgy, ahogy én is tenném.” Ez a mondat hidat képez az otthoni biztonság és az iskolai környezet között. A gyermek megtanulja, hogy az iskolában is van egy felnőtt, akihez bizalommal fordulhat, és aki vigyáz rá. Ez alapvető a biztonságos kötődés kiterjesztéséhez az intézményi keretek közé.
Érdemes kerülni az olyan kijelentéseket, amelyek fenyegetésként használják a tanítót („majd a tanító néni megmondja a magáét”). Ezek a mondatok mély szorongást kelthetnek, és gátolják a gyermek beilleszkedését. Ehelyett erősítsük meg benne, hogy a pedagógus egy szövetséges, aki segít neki eligazodni a betűk és számok világában. A pozitív kép kialakítása hosszú távon meghatározza a gyermek iskolához való viszonyát.
Az önállóság bátorítása apró lépésekben
Az iskola az önállóság próbája is egyben. Egy elsőstől már elvárják, hogy rendben tartsa a dolgait, felöltözzön az edzéshez, és figyeljen az instrukciókra. Ez sokszor megterhelő lehet, ezért a bátorításnak itt is nagy szerepe van. Ne akarjunk mindent megoldani helyette, inkább adjunk neki eszközöket a megoldáshoz.
„Nézd, ide készítettem az uzsonnádat. Te vagy a felelős érte, hogy megedd, amikor megéhezel. Tudom, hogy figyelni fogsz rá!” Ez a mondat apró felelősséget ruház a gyermekre, ami valójában növeli az önbecsülését. Ha éreztetjük vele, hogy rábízunk dolgokat, ő is elhiszi magáról, hogy képes rájuk. Az önállóság nem egyik napról a másikra alakul ki, hanem sok-sok ilyen apró megerősítés eredményeként.
Fontos, hogy ne várjunk el tökéletességet. Ha valami nem sikerül elsőre – például otthon marad a tolltartó vagy elszakad egy füzet –, a reakciónk határozza meg, hogy a gyermek mer-e majd próbálkozni legközelebb is. A hibázás lehetősége a tanulási folyamat része. Bátorítsuk őt azzal, hogy elmondjuk: mindenki hibázik, és a legfontosabb, hogy legközelebb hogyan próbáljuk meg jobban csinálni.
Érzelmi intelligencia fejlesztése az első napokban
Az első iskolanap érzelmi hullámvasút. A gyermek érezhet büszkeséget, félelmet, izgatottságot és fáradtságot egyszerre. A mi feladatunk, hogy segítsünk neki ezeket az érzelmeket nevesíteni. A pszichológia szerint, amit el tudunk nevezni, azt uralni is tudjuk. A bátorítás tehát a gyermek érzelmi szótárának bővítését is jelenti.
„Látom rajtad, hogy most egyszerre vagy vidám és egy kicsit megszeppent. Ez teljesen rendben van, sokan éreznek így az első napon.” Ezzel a mondattal tükrözzük a belső állapotát, ami megnyugtatólag hat. A gyermek rájön, hogy az ellentmondásos érzelmei nem jelentenek bajt, és nem kell elnyomnia őket. Ez a fajta érzelmi nevelés alapozza meg a későbbi lelki állóképességet, azaz a rezilienciát.
A nap végén, amikor hazaér, ne csak azt kérdezzük meg, hogy „mi volt az ebéd” vagy „kaptál-e piros pontot”. Inkább kérdezzünk rá az érzéseire: „Mi volt az a pillanat ma, amikor a legboldogabbnak érezted magad?” vagy „Volt-e valami, ami meglepett téged?”. Ezek a kérdések mélyebb beszélgetésekhez vezetnek, és azt üzenik a gyermeknek, hogy minket ő maga érdekel, nem csak az iskolai teljesítménye.
A fizikai közelség és a nonverbális bátorítás
Bár a cikkünk a legjobb mondatokról szól, nem feledkezhetünk meg arról, hogy a szavak mellett a testbeszédünk is legalább ennyire fontos. Egy ölelés, egy simítás a fejen, vagy egy biztató kacsintás többet mondhat minden mondatnál. A fizikai érintés oxitocint szabadít fel, ami természetes stresszoldóként működik mind a szülőben, mind a gyermekben.
Amikor mondjuk a bátorító mondatokat, ereszkedjünk le a gyermek szemmagasságába. Ezzel jelezzük, hogy egyenrangú partnerek vagyunk az adott helyzetben, és teljes figyelmünket neki szenteljük. A szemkontaktus fenntartása bizalmat és biztonságot sugároz. Ha a hangunk nyugodt és dallamos, az idegrendszere is megnyugszik, és könnyebben fogadja be a bátorító szavakat.
Gyakran elfelejtjük, hogy a csendnek is ereje van. Néha elég csak ott ülni mellette reggel, miközben felveszi a cipőjét, és fogni a kezét. A jelenlét maga a bátorítás legtisztább formája. Nem kell mindig beszélni; a tudat, hogy ott vagyunk mögötte, mint egy láthatatlan védőháló, elegendő erőt ad neki az induláshoz.
A gyermekek nem arra emlékeznek majd, pontosan mit mondtál, hanem arra, hogyan érezték magukat a társaságodban azon a sorsfordító reggelen.
Hogyan készüljünk fel a délutáni találkozásra?
A nap végi találkozás legalább olyan meghatározó, mint a reggeli elválás. A gyermek ilyenkorra valószínűleg elfárad az új ingerek tömegétől, és szüksége van a „lelki tankolásra”. A bátorítás itt a megnyugvásról és az elfogadásról szól. Ne várjunk tőle azonnali, részletes beszámolót. Adjunk neki időt, hogy megérkezzen az iskolából az otthoni biztonságba.
„Látom, elfáradtál, ez egy hosszú és izgalmas nap volt. Gyere, bújjunk össze egy kicsit, és csak pihenjünk.” Ez a mondat feloldja a teljesítménykényszert. A gyermek érzi, hogy otthon nem kell „szerepelnie”, itt önmaga lehet a fáradtságával együtt is. A közös pihenés vagy egy könnyed uzsonna segít az élmények feldolgozásában és az idegrendszer lecsillapításában.
Később, amikor már oldottabb a hangulat, visszatérhetünk a nap eseményeire. Használjunk olyan kérdéseket, amelyek a pozitív élmények felé terelik a figyelmét, de hagyjunk teret a panaszoknak is. Ha azt mondja, valami nem tetszett neki, ne akarjuk rögtön megvigasztalni vagy megmagyarázni. Elég ennyi: „Értem, ez tényleg furcsa lehetett neked. Hogy érezted magad közben?”. A figyelem és a hallgatás a legjobb bátorítás ilyenkor.
A reggeli rutin mint a bátorítás keretrendszere
A jól felépített reggeli rutin keretet ad a bátorító szavaknak. Ha kapkodás, kiabálás és stressz jellemzi a készülődést, a legszebb mondatok is hiteltelenné válnak. A kiszámíthatóság biztonságot ad, a biztonság pedig csökkenti a szorongást. Érdemes tehát úgy alakítani a reggeleket, hogy jusson idő az értékes kapcsolódásra.
Kezdjük a napot egy kis közös összebújással az ágyban. Ez a néhány perc megalapozza a gyermek napját. Ilyenkor mondhatjuk el neki: „Ma egy újabb izgalmas kaland vár rád, és én alig várom, hogy este halljam a folytatást.” Ez a pozitív indítás segít abban, hogy a gyermek optimizmussal vágjon neki a napnak. A rutinszerű cselekvések – közös reggeli, öltözködés – közben is beszélgethetünk, de kerüljük a sürgetést.
A bátorítás része az is, ha felkészítjük a gyermeket a váratlan helyzetekre is. „Tudod, ha valami nem úgy sikerül, ahogy szeretnéd, az sem baj. Holnap újra megpróbálhatod.” Ezzel a szemlélettel a gyermek megtanulja, hogy az élet nem áll meg egy-egy kudarcnál, és mindig van lehetőség a fejlődésre. Ez a fejlődési szemléletmód (growth mindset) az egyik legnagyobb ajándék, amit egy iskolásnak adhatunk.
A barátkozás és a szociális kapcsolatok bátorítása
Sok gyermek számára nem a tanulás, hanem a beilleszkedés okozza a legnagyobb fejtörést. „Ki fog velem játszani?”, „Szeretni fognak-e a többiek?” – ezek a kérdések zakatolnak a fejükben. A mi feladatunk, hogy bátorítsuk őket a nyitottságra, anélkül, hogy rájuk erőltetnénk a túlzott barátkozást.
„Mindenki keresi a helyét az osztályban, te is és a többiek is. Elég, ha csak egyvalakire rámosolyogsz ma, az már egy jó kezdet.” Ez a mondat leveszi a gyermek válláról azt a terhet, hogy azonnal népszerűnek kell lennie. Megmutatja, hogy az apró gesztusok is számítanak, és a barátságok idővel épülnek fel. A bátorítás itt a türelemről és az empátiáról szól.
Ha a gyermek visszahúzódóbb típus, ne kényszerítsük a szereplésre. Inkább erősítsük meg abban, hogy a figyelmesség és a csendes kedvesség is nagy érték. Mondjuk neki: „Látom, te nagyon jól megfigyeled, ki hogyan érzi magát. Ez egy szuper képesség, biztosan lesz olyan társad, aki értékeli majd ezt a nyugalmat.” Ezzel segítünk neki elfogadni a saját temperamentumát, és magabiztosabbá tesszük a társas kapcsolataiban.
Amikor a gyermek ellenáll az iskolának
Előfordulhat, hogy a kezdeti lelkesedés után a gyermek hirtelen elutasítóvá válik az iskolával szemben. „Nem akarok menni”, „Fáj a hasam” – ezek a jelek gyakran a túltelítettség vagy a rejtett félelmek megnyilvánulásai. Ilyenkor a bátorítás nem kényszerítést, hanem mélyebb odafordulást jelent.
Ahelyett, hogy azt mondanánk, „de hát muszáj menned”, próbáljuk meg kideríteni az okokat. „Úgy tűnik, valami nagyon zavar téged az iskolában. Szeretnél beszélni róla, vagy csak egy nagy ölelésre van szükséged?” Ezzel jelezzük, hogy az ő érzései fontosabbak, mint a szabályok. Ha a gyermek érzi a támogatást, könnyebben megnyílik, és együtt megtalálhatjuk a megoldást a problémára.
Néha a „hasfájás” csak egy ürügy arra, hogy még egy kis ideig velünk maradhasson. Ilyenkor a bátorítás lehet egy közös terv a délutánra: „Tudom, hogy most legszívesebben itthon maradnál velem. Mit szólnál, ha suli után elmennénk a kedvenc játszóteredre, és csak mi ketten lennénk?” Ez a perspektíva segít neki túllendülni a pillanatnyi nehézségen, és ad egy pozitív célpontot, amire vágyhat.
A hosszú távú hatások: mit építünk most?
Az első iskolanapokon elhangzott mondatok nemcsak aznapra érvényesek. Ezekkel az üzenetekkel alapozzuk meg a gyermek önmagáról alkotott képét és a tanuláshoz való viszonyát. Ha bátorító, támogató környezetben kezdi az iskolát, nagy eséllyel válik belőle kíváncsi, tanulni vágyó és érzelmileg stabil felnőtt.
A pszichológusok szerint a szülői bátorítás a legjobb prevenció a későbbi iskolai problémák, a szorongás és a motiválatlanság ellen. Amikor azt mondjuk: „Büszke vagyok arra, ahogyan próbálkozol, akkor is, ha nem sikerül minden azonnal”, a kitartást ünnepeljük. Ez a szemlélet átsegíti majd a későbbi nehezebb tantárgyakon, a vizsgadrukkon és az élet nagyobb kihívásain is.
Ne feledjük, a mi szerepünk nem az, hogy tökéletes diákot faragjunk belőle, hanem az, hogy boldog gyermeket neveljünk, aki mer kérdezni, mer hibázni és tudja, hogy szeretik. Az első iskolanap ennek a hosszú útnak az első lépése, és a mi szavaink a legfontosabb útravalók a tarisznyájában.
A bátorítás nem a félelem hiánya, hanem az a tudat, hogy valami más sokkal fontosabb a félelemnél: az önmagunkba vetett hitünk.
Hogyan vigyázzunk magunkra szülőként?
Végezetül ejtsünk szót rólunk is. Az iskolakezdés a szülőnek is megterhelő. Elengedni a gyermekünk kezét, látni őt egyedül boldogulni egy nagy rendszerben, néha ijesztő lehet. Ha mi jól vagyunk, a gyermekünk is nagyobb eséllyel lesz jól. Merjünk mi is segítséget kérni, beszélgetni a többi szülővel, vagy csak bevallani magunknak: „ez most nekem is nehéz”.
A bátorítás önmagunknak is jár. Mondjuk el magunknak: „Jó szülő vagyok, és mindent megadtam a gyermekemnek, amire szüksége van a kezdéshez.” Ez a magabiztosság kisugárzik majd, és a gyermekünk is érezni fogja. Az iskolakezdés egy közös kaland, ahol együtt fejlődünk és tanulunk nap mint nap.
Amikor az első iskolanap estéjén eloltjuk a lámpát, és visszagondolunk a napra, ne a tökéletlenségeket keressük. Gondoljunk arra az egyetlen őszinte pillanatra, amikor a gyermekünk szemébe néztünk, és láttuk benne a bátorságot. Az a tekintet és a mi bátorító szavaink jelentik a valódi sikert. Az út elkezdődött, és mi ott vagyunk mellette, minden lépésnél.
A következő napokban és hetekben is tartsuk szem előtt, hogy a bátorítás nem egy egyszeri esemény, hanem egy folyamatos attitűd. Minden reggel egy új lehetőség arra, hogy megerősítsük gyermekünket, és minden délután egy új esély arra, hogy befogadjuk az élményeit. Legyünk türelmesek önmagunkkal és vele is, hiszen mindketten most tanuljuk ezt az új szerepet: az iskolás gyermek és az iskolás szülő szerepét.
Gyakran Ismételt Kérdések az első iskolanappal kapcsolatban
Mit tegyek, ha a gyermekem sír az elváláskor? 😢
A legfontosabb a nyugalom és a határozottság. Guggolj le hozzá, érvényesítsd az érzéseit („tudom, hogy hiányozni fogok”), de ne bizonytalanodj el. Egy rövid búcsúrituálé után add át a tanítónak, és ígérd meg, hogy mikor jössz érte. A hosszas búcsúzkodás általában csak növeli a feszültséget.
Vigyen-e be magával valamilyen emlékeztetőt otthonról? 🧸
Igen, ha az iskola szabályai megengedik, egy apró, zsebben hordható kabala vagy egy közös fotó a tolltartóban nagy biztonságot adhat. Ez az úgynevezett átmeneti tárgy segít fenntartani az érzelmi hidat az otthon és az iskola között a nehezebb pillanatokban.
Hogyan reagáljak, ha semmit nem mesél a napjáról? 🤐
Ez teljesen természetes, a gyermekek sokszor túltelítődnek az ingerekkel, és időre van szükségük a feldolgozáshoz. Ne faggasd, inkább teremts nyugodt légkört. Gyakran a játék közben vagy az esti fürdésnél, fektetésnél jönnek elő a legfontosabb történetek maguktól.
Mennyi ideig tart általában a beszokási időszak? ⏳
Minden gyermek más, de általában 4-6 hét szükséges ahhoz, hogy az új rutin rögzüljön és a gyermek biztonságban érezze magát az új közösségben. Ha két hónap után is fennáll a komoly ellenállás vagy testi tünetek (hasfájás, alvászavar), érdemes szakemberrel konzultálni.
Szabad-e jutalmat ígérni a jó magaviseletért vagy a tanulásért? 🎁
A pszichológusok szerint a külső jutalmazás (pl. játékvásárlás minden ötösért) hosszú távon csökkentheti a belső motivációt. Inkább a közös élményeket (pl. fagyizás, játszótér) válaszd „ünneplésként”, ami az elvégzett munkának és a kitartásnak szól, nem csak a jegynek.
Hogyan készítsem fel, ha fél a tanító nénitől? 👩🏫
Beszélgessetek sokat a tanítóról pozitív kontextusban. Hangsúlyozd, hogy a tanító néni azért van ott, hogy vigyázzon rá és segítsen neki. Ha van rá mód, ismerkedjenek meg még az első nap előtt egy rövidebb találkozón, hogy az arc már ismerős legyen.
Mi a teendő, ha fáradtabb és hisztisebb az első héten? 😫
Ez az érzelmi és kognitív kimerültség jele. Az iskola hatalmas energiát emészt fel tőle. Ilyenkor legyél elnézőbb, fektesd le korábban, és csökkentsd a délutáni különprogramokat. A pihenés és a szülői közelség a legjobb gyógyír ilyenkor.
Leave a Comment