A délutáni találkozás az óvodai kapuban minden szülő számára egyfajta érzelmi csúcspont, mégis gyakran végződik némi csalódottsággal. Odaszaladunk a gyermekünkhöz, átöleljük, és azonnal feltesszük a kérdést, ami órák óta feszít minket: „Na, mi történt ma az oviban?”. A válasz pedig az esetek többségében egy rövid, kurta „semmi”, vagy egy vállrándítás kíséretében elhangzó „játszottam”. Ez a pillanatnyi kommunikációs zátony nem a gyermek érdektelenségét vagy dacát jelzi, hanem sokkal inkább azt, hogy a kérdésünk túlságosan tág egy fejlődésben lévő gyermeki elme számára. Az igazi párbeszéd kialakításához nem vallatótisztre, hanem egy értő, türelmes és trükkös stratégiákat alkalmazó társra van szüksége a kicsinek.
Miért válaszolja a gyerek, hogy semmi
Ahhoz, hogy megnyissuk a kapukat a gyermekünk gondolatai felé, először meg kell értenünk, mi zajlik le benne, amikor kilép az óvoda kapuján. Az óvodáskorú gyermekek agya még nem képes arra a komplex visszatekintésre és narratív felépítésre, amit mi felnőttek természetesnek veszünk. Számukra az időérzékelés egészen más: a délelőtti tízórai vagy a középső csoportosokkal közös udvari játék már a távoli múlt ködébe vész. Amikor megkérdezzük, mi történt, a gyerek hirtelen egy hatalmas, strukturálatlan adathalmazzal találja szemben magát, amiből nehéz kiválasztani a lényeget.
Emellett az óvoda egy rendkívül intenzív környezet. A kicsik egész nap szabályokhoz alkalmazkodnak, társas konfliktusokat kezelnek, és folyamatosan ingerek érik őket. Amikor meglátják a szülőt, a biztonságos kikötőbe érkeznek meg. Ebben a pillanatban a legkevésbé sem vágynak arra, hogy kognitív energiát fektessenek az események rekonstruálásába. Gyakran csak arra vágynak, hogy jelen legyenek a szülővel, érezzék az illatát, és végre ne kelljen teljesíteniük vagy válaszolniuk semmire. A „semmi” válasz tehát sokszor egyfajta mentális védekezés a túltöltődés ellen.
Érdemes figyelembe venni az érzelmi feldolgozás folyamatát is. A gyerekek az élményeiket nem szavakban, hanem érzésekben és képekben raktározzák el. Ha egy esemény nem volt kiemelkedően drasztikus – akár pozitív, akár negatív értelemben –, akkor az beleolvad a nap monoton folyamába. A kérdésünkkel valójában arra kérjük őket, hogy fordítsák le ezeket a gomolygó érzéseket a felnőttek lineáris nyelvére, ami ebben az életkorban még komoly erőfeszítést igényel. A hallgatás mögött tehát nem titkolózás, hanem a feldolgozás éretlensége áll.
Az időzítés ereje a délutáni órákban
A sikeres beszélgetés egyik legmeghatározóbb eleme az időzítés. Képzeljük el, hogy egy hosszú, fárasztó munkanap után, amint belépünk az ajtón, valaki azonnal elkezdi kérdezgetni a havi jelentések részleteiről vagy a főnökünk hangulatáról. Valószínűleg mi is csak egy rövid választ adnánk, miközben a cipőnket rángatjuk le. Az óvodás gyereknek is szüksége van egy „átmeneti zónára”. Ez az időszak az óvoda és az otthon közötti híd, ahol még egyik helyen sincs ott igazán.
A szakemberek gyakran javasolják a tízperces szabály alkalmazását. Ez azt jelenti, hogy az első tíz percben, miután találkoztunk a gyermekkel, egyáltalán ne tegyünk fel kérdéseket a napjára vonatkozóan. Csak legyünk ott neki. Öleljük meg, segítsünk neki felvenni a kabátját, beszéljünk az időjárásról vagy arról, hogy mi vár rájuk otthon uzsonnára. Ez az érzelmi ráhangolódás megteremti azt a biztonságos közeget, amiben később, amikor már leülepedtek az élmények, magától is elkezdi majd mesélni a legfontosabb dolgokat.
Gyakran a hazaút az autóban vagy a babakocsiban sem a legalkalmasabb a mély beszélgetésekre. A gyerekek ilyenkor nézelődnek, figyelik a forgalmat, vagy egyszerűen csak bámulnak ki a fejükből, pihentetve az idegrendszerüket. A legjobb pillanatok általában akkor jönnek el, amikor a figyelem megoszlik: vacsorakészítés közben, a fürdőkádban ülve vagy az esti mese előtti összebújásnál. Ilyenkor a gyermek ellazul, és a szavak is könnyebben formálódnak meg benne.
„A gyermek hallgatása nem fal, hanem egy ajtó, aminek még nem találtuk meg a megfelelő kulcsát. A türelem a legfontosabb eszköz a szülő kezében.”
Hogyan változtassuk meg a kérdéseinket
A „mi történt?” típusú kérdések helyett próbáljunk meg specifikus, képszerű és érzelmekre fókuszáló kérdéseket feltenni. A gyerekek sokkal könnyebben válaszolnak, ha egy konkrét részletre kell visszaemlékezniük, mint ha az egész napot átfogó összefoglalót várnánk tőlük. A cél az, hogy olyan hívószavakat dobjunk be, amelyek beindítják a vizuális memóriájukat. Ha emlékszünk arra, hogy aznap mi volt az ebéd, kérdezhetünk valami olyasmit: „Hallottam, hogy ma spagetti volt, sikerült mindenkit összekenni a szósszal?”. Ez máris mosolyt csal az arcára és elindíthat egy történetet.
Az élményalapú kérdések segítenek a gyermeknek abban, hogy újraélje a pillanatot. Ahelyett, hogy azt kérdeznénk, „Jó volt-e a játék?”, próbálkozhatunk ilyesmivel: „Mi volt a leghangosabb dolog, amit ma hallottál az udvaron?”. Vagy: „Láttál ma valakit olyat csinálni, ami nagyon vicces volt?”. Ezek a kérdések nem igényelnek komoly logikai következtetéseket, csupán egy-egy emlékfelvillanást, ami után már könnyebb fűzni a szót. A gyermek úgy érzi, hogy valóban kíváncsiak vagyunk az ő világának apró részleteire is.
Az alábbi táblázatban összegyűjtöttünk néhány példát arra, hogyan fordíthatjuk át a sablonos kérdéseket valódi beszélgetésindítókká:
| Hagyományos kérdés | Beszélgetésindító alternatíva |
|---|---|
| Mi történt ma az oviban? | Mi volt a napod legviccesebb pillanata? |
| Mit ettél ma? | Milyen színe volt a mai uzsonnának? |
| Jó voltál ma? | Kinek segítettél ma, vagy ki segített neked? |
| Játszottál a barátaiddal? | Hol volt ma a legjobb hely elújbújni az udvaron? |
| Mit tanultatok? | Ha egy dologról mesélhetnél a többieknek, mi lenne az? |
A fizikai közelség és a testbeszéd szerepe
A kommunikáció nem csak szavakból áll, különösen egy kisgyermek esetében. A magasságkülönbség miatt a felnőtt gyakran domináns pozícióból beszél, ami tudat alatt nyomást gyakorolhat a gyerekre. Ha valódi választ szeretnénk, ereszkedjünk le a szintjére. Guggoljunk le hozzá, vagy üljünk le mellé a szőnyegre. Ez a gesztus azt üzeni: „itt vagyok veled, egy szinten vagyunk, figyelek rád”. A szemkontaktus fenntartása fontos, de ne legyen kényszerített; sokszor a gyerekek akkor nyílnak meg, ha nem kell közvetlenül a szemünkbe nézniük, hanem közben csinálnak valamit.
Az érintés ereje is elengedhetetlen. Egy finom simogatás a háton, vagy ha a kezünket a vállára tesszük, segít neki az érzelmi biztonság megélésében. A testi kontaktus csökkenti a stresszhormonok szintjét, ami megkönnyíti a verbális kifejezést. Gyakran előfordul, hogy a gyermek akkor kezd el beszélni a napjáról, amikor éppen közösen legózunk vagy rajzolunk. A tevékenység közbeni beszélgetés leveszi a fókuszt az „interjú” jellegű helyzetről, és természetesebbé teszi az információáramlást.
Figyeljünk a saját testbeszédünkre is. Ha közben a telefonunkat nyomkodjuk, vagy a vacsorát kavargatjuk, a gyerek megérzi, hogy nem kapja meg a teljes figyelmünket. A minőségi figyelem nem mennyiségi kérdés, hanem a jelenlét intenzitásáé. Még ha csak öt percünk van is, az legyen valódi. Tegyük le a telefont, forduljunk felé teljes testtel, és reagáljunk az arckifejezéseire. Ha látja rajtunk az őszinte érdeklődést, ő is lelkesebben fogja megosztani az élményeit.
A „fordított nap” technika és a szülői megosztás
A gyerekek utánzással tanulnak, és ez a kommunikációra is igaz. Ha mi magunk nem mesélünk a napunkról, tőlük se várhatjuk el, hogy beszámolót tartsanak. Kezdjük mi a mesélést! Meséljük el, mi volt a mi napunk legérdekesebb eseménye, mi tett minket boldoggá, vagy mi volt az, ami egy kicsit bosszantó volt. Használjunk olyan nyelvezetet, amit ő is megért. Például: „Képzeld, ma a munkahelyemen kiömlött a kávém, és egy hatalmas barna folt lett az asztalomon, mindenki nevetett rajta”.
Ez a módszer kettős célt szolgál. Egyrészt mintát adunk neki, hogyan kell eseményeket narratívába foglalni, másrészt pedig megmutatjuk, hogy a mi napunkban is vannak vicces, furcsa vagy nehéz pillanatok. Ez normalizálja az élménymegosztást. Amikor látja, hogy mi is megnyílunk, ő is nagyobb kedvvel fogja elmondani, hogy az óvodában elszakadt a rajza, vagy hogy milyen gyorsan futott az udvaron. A sebezhetőségünk megmutatása bizalmat épít.
Alkalmazhatjuk a „rózsa és tövis” játékot is. Ez egy egyszerű rituálé, amit akár vacsora közben is játszhatunk. Mindenki elmondja, mi volt a napjának a „rózsája” (a legszebb, legjobb dolog) és mi volt a „tövise” (ami fájt, ami rossz volt). Később hozzávehetjük a „bimbót” is, ami olyasmit jelöl, amit már nagyon vár a holnapi napban. Ez a keretrendszer segít a gyereknek strukturálni az emlékeit, és megtanítja őt az érzelmek azonosítására és kifejezésére is.
Játékos módszerek a szavak előcsalogatására
Az óvodások elsődleges nyelve a játék. Ha a direkt kérdések nem működnek, hívjuk segítségül a fantáziát. Használhatunk bábokat vagy a kedvenc plüssállatait. Sokszor a gyerek könnyebben elmeséli a macijának, hogy mi történt az ebéden, mintha nekünk mondaná. Kérhetjük a macit, hogy súgja meg nekünk a titkot, amit a gyerekkel együtt éltek át aznap. Ez a fajta szerepjáték eltávolítja az eseményt a gyermektől, így kevésbé érzi magát feszélyezve.
Egy másik kiváló módszer az „igaz vagy hamis” játék. Mondjunk valami képtelenséget a napjáról, például: „Úgy hallottam, ma elefántok látogattak meg titeket az óvodában, és mindenki kapott egy hatalmas fagyit”. A gyerek valószínűleg nevetve fogja rázni a fejét, és kijavít minket: „Nem, anyu, nem is elefántok voltak, hanem a bábszínház jött el!”. Ezzel a provokatív, de kedves technikával máris elértük, hogy beszélni kezdjen a valódi eseményekről anélkül, hogy kényszerítve érezné magát.
A rajzolás is remek kommunikációs csatorna. Üljünk le mellé, és kérjük meg, hogy rajzolja le a napja egyik részletét. Miközben a papíron formálódnak az alakok, kérdezhetünk róluk: „Ki ez a kisfiú a sarokban? Mit csináltok éppen ezen a képen?”. A vizuális megjelenítés segít neki felidézni a környezetet és az ott zajló interakciókat. Gyakran a rajzokon keresztül olyan konfliktusok vagy örömök is felszínre kerülnek, amiket szavakkal még nem tudna kifejezni.
„A játék nem csak szórakozás a gyerek számára, hanem az a nyelv, amin keresztül megérti és feldolgozza a világot. Ha ezen a nyelven szólítjuk meg, válaszolni fog.”
Az érzelmi intelligencia fejlesztése a beszélgetések által
Amikor a gyermekünk végre megszólal, és elmesél valamit, nagyon fontos, hogyan reagálunk rá. Gyakran hajlamosak vagyunk azonnal tanácsot adni, vagy bagatellizálni a problémát (pl. „Ne sírj, majd holnap kibékültök”). Ezzel azonban azt üzenjük, hogy az ő érzései nem fontosak vagy nem helyénvalóak. Ehelyett próbáljunk meg validálni. Mondjuk azt: „Látom, ez tényleg rosszul esett neked”, vagy „Ez biztosan nagyon izgalmas lehetett!”.
Az érzelmi visszatükrözés segít a gyermeknek abban, hogy felismerje és nevet adjon az érzéseinek. Ha elmeséli, hogy valaki elvette a játékát, ne csak a megoldást keressük, hanem kérdezzünk rá: „Dühös voltál miatta, vagy inkább szomorú?”. Ezzel bővítjük az érzelmi szókincsét, és segítünk neki abban, hogy a jövőben pontosabban tudja megfogalmazni a belső állapotait. Egy érzelmileg intelligens gyerek sokkal szívesebben osztja meg a belső világát a szüleivel, mert tudja, hogy ott megértésre és elfogadásra talál.
A beszélgetések során érdemes hangsúlyozni, hogy minden érzés megengedett. Nem csak a vidám dolgokról szabad beszélni. Ha a gyerek látja, hogy akkor is szeretjük és figyelünk rá, amikor fél, irigy vagy haragos, akkor a negatív élményeit sem fogja eltitkolni előlünk. Ez a fajta radikális elfogadás az alapja annak a hosszú távú bizalomnak, ami majd a kamaszkorban válik igazán kritikussá, amikor a problémák már súlyosabbak lesznek egy elvett kismotornál.
Amikor a csend a legjobb válasz
Meg kell tanulnunk elviselni a csendet is. Néha a gyerekeknek csak időre van szükségük, hogy megfogalmazzák a gondolataikat. Ha túl gyorsan tesszük fel az újabb és újabb kérdéseket, elfojtjuk bennük a megszólalás vágyát. Adjunk nekik teret. Ha felteszünk egy kérdést, számoljunk el magunkban tízig, mielőtt újra megszólalnánk. Gyakran éppen a tizedik másodperc környékén indul el a gyermeki narratíva.
A csend nem kudarc. Van, hogy a gyermeknek egyszerűen nincs mondanivalója, vagy még nem áll készen a megosztásra. Ilyenkor a puszta jelenlétünk, az, hogy együtt vagyunk és valami mást csinálunk, többet ér minden szónál. A „kellemes csend” megtapasztalása a szülővel szintén az intimitás egy formája. Ha nem erőltetjük a beszédet, a gyerek érezni fogja, hogy nem várjuk el tőle a folyamatos szórakoztatást vagy beszámolást, és ez paradox módon gyakran éppen ahhoz vezet, hogy magától kezd el csacsogni.
Figyeljük a gyermek nonverbális jelzéseit. Ha elfordul, ha láthatóan feszült lesz a kérdésektől, vagy ha eltereli a szót, tartsuk tiszteletben a határait. Az óvoda utáni fáradtság valódi fizikai és mentális állapot. Ilyenkor a legjobb, amit tehetünk, ha biztosítjuk számára a nyugalmat, és jelezzük, hogy itt vagyunk, ha bármikor beszélni szeretne. „Látom, most elfáradtál, sebaj, majd mesélsz, ha lesz kedved.” – ez a mondat megnyugvást ad neki.
A közös tevékenységek mint beszélgetési katalizátorok
A legjobb beszélgetések gyakran „melléktermékei” valamilyen közös tevékenységnek. Amikor a kezünk foglalt, az elménk szabadabbá válik. Az óvodásoknál ez hatványozottan igaz. A közös sütés, a tésztagyúrás, a kavicsfestés vagy akár a ruhák közös válogatása mind-mind olyan helyzet, ahol a figyelem nem a kérdezőre fókuszál, hanem a feladatra. Ilyenkor a gátlások oldódnak, és a gyerekek elkezdenek történeteket mesélni az óvodai mindennapokról.
A természetben való tartózkodás is csodákra képes. Egy séta az erdőben vagy a parkban, ahol bogarakat lehet figyelni vagy ágakat gyűjteni, tágítja a perspektívát. A tágas térben a gyerekek is szabadabbnak érzik magukat, és a gondolataik is könnyebben áramlanak. Itt nem egy zárt szobában ülünk szemben egymással, hanem egymás mellett haladunk az úton – ez szimbolikusan is segít a közös nevező megtalálásában.
A rituálék, mint például a közös esti fürdés, különösen alkalmasak az intim beszélgetésekre. A meleg víz lazító hatása, a habokkal való játék egy olyan biztonságos és barátságos környezetet teremt, ahol a nap eseményei természetes módon kerülnek elő. Ilyenkor érdemes bevetni a „Mi volt a legfurcsább dolog ma?” jellegű kérdéseket, mert a fürdés játékossága befogadóbbá teszi a gyereket a különlegesebb válaszokra is.
A történetmesélés mint kapu a gyermek világához
Sokszor segít, ha mesélünk egy történetet egy kisfiúról vagy kislányról, akivel pontosan az történt, ami szerintünk a mi gyermekünkkel is történhetett. „Volt egyszer egy kisnyuszi, aki az oviban nagyon szeretett volna a piros dömperrel játszani, de egy másik nyuszi már elvitte…” Ez a technika lehetővé teszi a gyermek számára, hogy kívülről lásson rá egy helyzetre, és anonim módon reagáljon rá. Gyakran ilyenkor közbeszólnak: „De anyu, velem is ez volt ma!”.
A meséken keresztül a gyermek feldolgozhatja a konfliktusait és a félelmeit. Ha tudjuk, hogy valamilyen nehézsége van az óvodában – például nem akar ebédelni vagy fél az alvástól –, ne direktben kérdezzünk rá, hanem szőjünk bele egy hasonló szálat az esti mesébe. Figyeljük a reakcióit, a közbeszólásait. Ezek a megjegyzések aranyat érnek, mert a legőszintébb érzelmeit tükrözik vissza anélkül, hogy fenyegetve érezné magát.
A közös emlékkönyv készítése is remek módszer. Nem kell nagy dologra gondolni: egy egyszerű füzet, amibe minden nap beragasztunk valamit (egy levelet, egy rajzot, egy matricát), ami az aznapi napra emlékeztet. Miközben ragasztunk, átbeszélhetjük, miért pont azt választottuk. Ez a vizuális napló segít a gyermeknek abban, hogy megtanulja értékelni és felidézni a napja pozitív és emlékezetes pillanatait, és hosszú távon is fejleszti a narratív készségeit.
Amikor tényleg baj van az óvodában
Néha a „semmi” válasz mögött valódi probléma húzódik meg, amit a gyermek nem tud vagy nem mer megfogalmazni. Ilyenkor a szülői intuícióra van a legnagyobb szükség. Ha a gyermek viselkedése megváltozik, ha rémálmai vannak, ha reggelente sírva válik el tőlünk, pedig korábban nem tette, akkor érdemes mélyebbre ásni. Ilyenkor a direkt kérdezés helyett a megfigyelés a kulcs. Figyeljük meg, hogyan játszik a babáival vagy a figuráival; a gyerekek gyakran kijátsszák magukból a traumákat vagy a feszültségeket.
Ha azt gyanítjuk, hogy valami nincs rendben, beszéljünk az óvónőkkel is. Ők egy másik nézőpontból látják a gyermekünket, és olyan információkkal szolgálhatnak, amik nekünk nem tűntek fel. Fontos azonban, hogy ne a gyerek előtt beszéljük meg a problémákat az óvónővel, mert ez bizalmatlanságot szülhet benne. A háttérben zajló információszerzés segít nekünk abban, hogy célzottabb, de mégis finom kérdéseket tegyünk fel otthon.
Teremtsünk olyan légkört, ahol a hiba elkövetése és a rossz dolgok megosztása nem jár büntetéssel vagy ítélkezéssel. Mondjuk el neki sokszor: „Bármi történik az óvodában, nekem elmondhatod, én mindig melletted állok és segítek megoldani”. Ez az alapvető biztonságérzet az, ami végül képessé teszi őt arra, hogy a legnehezebb dolgokat is megossza velünk, tudva, hogy nálunk biztonságban van a titka vagy a fájdalma.
A beszélgetés az óvodással nem egy kipipálandó feladat a nap végén, hanem egy folyamatosan épülő híd a két világ között. Nem minden nap lesz sikeres a kommunikáció, és lesznek hetek, amikor csak tőmondatokat kapunk. Ez teljesen rendben van. A legfontosabb, hogy a gyermek érezze: az ajtónk mindig nyitva áll, a fülünk mindig hallja őt, és a szívünk mindig készen áll a kapcsolódásra. A türelem, a játékosság és a valódi, értő figyelem előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét, és a „semmi” helyét átveszik a színes, izgalmas és őszinte gyermeki történetek.
Gyakran Ismételt Kérdések a gyerekkel való beszélgetésről
1. Mit tegyek, ha a gyermekem minden kérdésre csak azt mondja: „nem tudom”? 🧩
Az óvodásoknál a „nem tudom” gyakran nem a tudás hiányát, hanem a mentális fáradtságot jelzi. Ilyenkor ne feszegessük tovább a kérdést. Próbálkozzunk később, egy egészen más helyzetben, vagy adjunk mi magunk választási lehetőségeket, például: „A homokozóban játszottál ma többet vagy a mászókán?”. A választási lehetőség segít beindítani az emlékezetet.
2. Mennyire kell részletesen ismernünk a gyerekünk napját? 📋
Nem kell minden percéről tudnunk. Valójában egészséges, ha a gyereknek van egy saját, külön bejáratú világa az óvodában, ami csak az övé. A cél az, hogy a fontos érzelmi eseményekről tudjunk, ne a napirend minden apró mozzanatáról. Ha a gyerek boldog és kiegyensúlyozott, a részletek hiánya nem probléma.
3. Baj-e, ha csak az esti fektetésnél kezd el beszélni az óvodáról? 🌙
Egyáltalán nem, sőt! Ez a leggyakoribb időpont a megnyílásra. A sötét szoba, a közelség és a nap lezárása olyan intim hangulatot teremt, amiben a gyerekek biztonságban érzik magukat a vallomásokhoz. Ilyenkor ne siettessük az alvást, adjunk tíz percet ezeknek a fontos gondolatoknak.
4. Hogyan reagáljak, ha valami olyat mesél, ami nem tetszik (pl. csúnyát mondott)? 🙊
Maradjunk nyugodtak. Ha azonnal leszidjuk, legközelebb nem fogja elmesélni. Próbáljuk megérteni a kontextust: „És mit éreztél, mielőtt ezt mondtad?”. Beszéljük meg, miért nem volt ez jó választás, de dicsérjük meg az őszinteségéért. A cél, hogy továbbra is merjen beszélni a hibáiról is.
5. Mit tegyek, ha az óvónő mást mond, mint amit a gyerek mesél? 🧐
Az óvodások fantáziája és valóságérzékelése még keveredik. Nem feltétlenül hazudnak, csak máshogy emlékeznek vagy vágyvezérelt módon mesélnek. Ne szembesítsük drasztikusan az igazsággal, inkább próbáljuk megérteni, miért mesélte úgy, ahogy. „Ez egy izgalmas történet, te bárcsak így történt volna?” – ez egy jó megközelítés lehet.
6. Segíthet a testvérek jelenléte a beszélgetésben? 🧒👧
Igen, a testvérek gyakran „kihúzzák” egymásból a szót. Ha a nagyobb testvér mesél az iskoláról, a kicsi is kedvet kaphat. Versenyezhetnek is, hogy ki mond viccesebb dolgot a napjáról. Ugyanakkor figyeljünk rá, hogy mindenkinek jusson egy kis külön idő is a szülővel, amikor nem kell versengeni a figyelemért.
7. Mi a teendő, ha a gyerek csak a negatív dolgokat meséli el? ⛈️
Néha a gyerekeknek ki kell adniuk magukból a feszültséget. Hallgassuk meg, validáljuk az érzéseit, majd próbáljuk finoman a pozitív irányba terelni a figyelmét: „Értem, hogy ez rossz volt. De volt ma valami, amitől legalább egy picit elmosolyodtál?”. Ezzel tanítjuk neki az optimizmust és a rezilienciát.
Leave a Comment