A szülői szavaknak teremtő ereje van. Ahogy a gyermekünkkel beszélünk, ahogyan visszajelzést adunk neki a viselkedéséről, a képességeiről és az erőfeszítéseiről, az alapvetően befolyásolja az énképét, a világhoz való viszonyát, és azt, hogy hogyan mer majd később boldogulni az életben. A helyes szülői visszajelzés nem egyszerűen arról szól, hogy megmondjuk, mit csinált jól vagy rosszul, hanem egy finom művészet, amely a feltétel nélküli szeretet és a fejlődésbe vetett hit egyensúlyán nyugszik. Ez a művészet megköveteli tőlünk, szülőktől, hogy tudatosan válasszuk meg a szavainkat, elismerve, hogy minden egyes mondatunk egy téglát helyez el a gyermekünk jövőjének épületében.
Miért kritikus a visszajelzés minősége? A növekedési szemlélet alapjai
A visszajelzés minősége messze túlmutat a pillanatnyi viselkedés korrekcióján. Pszichológiai kutatások igazolják, hogy a szülői kommunikáció stílusa határozza meg, hogy a gyermekünk rögzült vagy növekedési szemlélettel tekint-e majd saját képességeire. Carol Dweck, a Stanford Egyetem kutatója szerint a rögzült szemléletű ember hiszi, hogy intelligenciája és tehetsége veleszületett, megváltoztathatatlan tulajdonság. Ha hibázik, azt kudarcként éli meg, és gyakran feladja a további próbálkozást.
Ezzel szemben a növekedési szemléletű gyermek megérti, hogy a képességek fejleszthetők, az erőfeszítés és a kitartás révén. Számára a hiba nem kudarc, hanem értékes információ a tanulási folyamathoz. A kulcs abban rejlik, hogy a szülők hogyan kommunikálnak erről a kétféle megközelítésről. Ha csak az eredményt vagy a veleszületett tehetséget dicsérjük („De okos vagy!”), a gyermek a rögzült szemlélet felé mozdul. Ha viszont a folyamatot, a stratégiát és az erőfeszítést emeljük ki, a növekedési szemléletet támogatjuk.
A szülői visszajelzés nem ítélkezés, hanem tükör. Egy olyan tükör, amelyben a gyermek meglátja saját fejlődési potenciálját, nem pedig a hiányosságait.
A hatékony szülői visszajelzés tehát nem egy eszköz a „jó viselkedés” kikényszerítésére, hanem egy módszer, amellyel belső motivációt, ellenálló képességet és egy egészséges, valósághű énkép kialakulását segítjük elő. Ez az alapvető különbség a kritika és az építő kritika között, valamint a felületes dicséret és a mély, hatékony elismerés között.
A hatékony dicséret anatómiája: a folyamat dicsérete
Sok szülő ösztönösen dicsér, hiszen a dicséret örömet okoz, és azonnali pozitív megerősítést nyújt. Azonban a dicséret túlzott vagy rosszul célzott használata éppen az ellenkező hatást érheti el: függőséget okozhat a külső megerősítéstől, és ronthatja az önállóságot. A cél a minőségi dicséret, nem pedig a mennyiségi.
Fókusz az erőfeszítésen, nem a tehetségen
A leggyakoribb hiba, amit elkövetünk, hogy a személyiséget vagy az eredményt dicsérjük. „Ügyes kislány vagy!”, „Ez egy tökéletes rajz!”. Ezek a kijelentések azt sugallják, hogy a siker állandó tulajdonságoktól függ. Ha a gyermek legközelebb nem rajzol tökéleteset, félhet, hogy már nem „ügyes kislány”.
A hatékony dicséret mindig leíró jellegű és a cselekvésre fókuszál. Ahelyett, hogy minősítjük a gyermeket, írjuk le, amit látunk, és emeljük ki azokat a viselkedéseket, amelyek a sikert eredményezték. Ez megerősíti a gyermekben azt a tudatot, hogy ő irányítja a saját eredményeit.
| Kerülendő dicséret (Eredmény alapú) | Hatékony dicséret (Folyamat alapú) |
|---|---|
| „De okos vagy, hogy ilyen gyorsan megcsináltad a házit!” | „Látom, hogy milyen alaposan átolvastad a feladatot, mielőtt hozzákezdtél. Ez a stratégia segített neked.” |
| „Tökéletes lett a tornyod!” | „Micsoda türelemmel raktad fel a legfelső kockát! Látszik, mennyire koncentráltál a stabilitásra.” |
| „Nagyon jó gyerek vagy, hogy megosztottad a játékod.” | „Észrevettem, hogy megosztottad a labdát a barátoddal, pedig te is játszani szerettél volna vele. Ez nagyon kedves gesztus volt.” |
A konkrétumok ereje
Az általános dicséret elveszíti az erejét. Amikor azt mondjuk, „Jól csináltad!”, a gyermek nem tudja pontosan, mit is csinált jól. A konkrét visszajelzés viszont azonnal megerősíti a kívánt viselkedést, és megismételhetővé teszi azt. A részletekre való odafigyelés azt is mutatja a gyermeknek, hogy valóban láttuk az erőfeszítését, nem csak automatikusan reagáltunk.
Például, ha a gyermek elpakolta a szobáját, ne csak annyit mondjunk: „Szép munka!”. Próbáljuk ki inkább: „Észrevettem, hogy minden legódarabot visszatettél a dobozba, és még az ágyadat is bevetetted. Most sokkal könnyebb a szobában járni. Köszönöm, hogy ilyen sokat segítettél a rendrakásban.” Ez a fajta specifikus dicséret összeköti az erőfeszítést (a legók elpakolása) a pozitív eredménnyel (könnyebb járni), és belső elégedettséget vált ki.
A dicséret célja nem a gyermek feldicsérése, hanem annak megmutatása, hogy az ő cselekedetei és döntései milyen pozitív hatással vannak a saját életére és a környezetére.
A belső motiváció táplálása
A külső jutalmazás és a túlzott dicséret idővel aláássa a belső motivációt. Ha a gyermek csak azért csinál valamit, hogy a szülői elismerést bezsebelje, a tevékenység elveszíti az örömet okozó jellegét. A hatékony dicséret segít a gyermeknek felfedezni, miért éri meg belülről is az adott feladatot elvégezni.
Ahelyett, hogy azt mondanánk: „Büszke vagyok rád, amiért elolvastad ezt a könyvet!”, ami a szülői érzésekre fókuszál, inkább irányítsuk rá a figyelmet az ő belső élményére: „Látom, mennyire elmerültél a könyvben. Melyik része tetszett a legjobban? Milyen érzés volt befejezni egy ilyen vastag könyvet?” Ezzel segítünk neki összekapcsolni a tevékenységet az önmagában rejlő örömmel és elégedettséggel.
Az építő kritika művészete: korrekció sértés nélkül
A kritika szó sok szülőben szorongást kelt, pedig a megfelelően alkalmazott építő kritika a fejlődés motorja. A cél nem a hibáztatás, hanem a megoldás felé vezető út kijelölése. A gyermeknek tudnia kell, hogy a viselkedése elfogadhatatlan, anélkül, hogy azt érezné, ő maga elfogadhatatlan.
A viselkedésre fókuszálás, nem a személyiségre
Amikor a gyermek rosszat tesz, a szülői frusztráció könnyen átcsaphat a gyermek személyiségének kritizálásába. „Milyen rendetlen vagy!”, „Mindig elfelejted!”, „Már megint lusta voltál!”. Ezek a címkézések azonnal védekezésbe taszítják a gyermeket, és rögzült szemléletet erősítenek. Ha azt hallja, hogy „rendetlen”, elhiszi, hogy ez a tulajdonsága, és nem is próbál rendet tartani.
Az építő kritika szigorúan a viselkedésre és a helyzetre korlátozódik. Kérdezzük meg magunktól: Mit szeretnék, hogy legközelebb másképp csináljon? Ahelyett, hogy azt mondjuk: „Miért vagy ilyen önző?”, mondjuk: „Látom, hogy nagyon szeretnél azzal a játékkal játszani. Azonban az önkényes elvétel fájdalmat okoz másoknak. Megbeszélhetnéd vele, hogy mikor adja át neked.”
Az „én-üzenetek” és a határhúzás
A kritika átadásának egyik leghatékonyabb eszköze az én-üzenetek használata. Ez a technika segít a szülőnek kifejezni a saját érzéseit és a viselkedés rá gyakorolt hatását, anélkül, hogy a gyermeket hibáztatná. Ez a módszer sokkal kevésbé vált ki ellenállást, mert a fókusz a szülői érzések hiteles kommunikációján van, nem pedig a gyermek jellemének megkérdőjelezésén.
Az én-üzenet három részből áll:
- A viselkedés leírása: Amikor (konkrétan mi történt).
- A szülői érzés: Én azt érzem, hogy (megnevezett érzelem).
- A viselkedés hatása: Mert (mi a következmény).
Példa: Ahelyett, hogy kiabálunk: „Hagyd abba a kiabálást! Tönkreteszed az idegeimet!”, mondhatjuk: „Amikor a szobában kiabálsz (viselkedés), én feszültnek és idegesnek érzem magam (érzés), mert nem tudok koncentrálni a munkámra (hatás).” Ezzel a gyermek pontosan megérti, mi a probléma, és miért kell változtatnia.
A megoldásközpontú visszajelzés
A kritika sosem lehet csupán a probléma megállapítása. A konstruktív kritika mindig a jövőre és a megoldásra mutat. Amikor felhívjuk a gyermek figyelmét egy hibára, azonnal kapcsoljuk össze azt a lehetséges fejlődéssel és a következő lépésekkel.
Ha a gyermek rossz jegyet kapott egy dolgozatra, ne csak szidjuk meg. Ehelyett: „Látom, hogy ez a dolgozat nem sikerült jól. Tudom, hogy csalódott vagy (érzelmi validálás). Beszéljük meg, mi volt a legnehezebb feladat. Mit csinálhatnánk másképp legközelebb? Talán több időt kellene szánnunk a gyakorlásra, vagy más stratégiát alkalmaznunk?” Ezáltal a szülő nem bíró, hanem edző szerepét tölti be, aki a problémamegoldási készségeket fejleszti.
A kritika és dicséret egyensúlya: a visszajelzési arány
A hatékony szülői kommunikáció nem csak arról szól, hogyan adunk kritikát vagy dicséretet, hanem arról is, milyen arányban tesszük ezt. A kutatások szerint a legoptimálisabb, legstabilabb kapcsolatok ott alakulnak ki, ahol a pozitív visszajelzések messze felülmúlják a negatívakat.
A Gottman-arány a szülői kapcsolatban
John Gottman párkapcsolati kutató szerint a stabil házasságok titka az 5:1 arány: öt pozitív interakcióra jut egy negatív. Bár ez a szám a gyermeknevelésben változhat, az alapelv megmarad: a gyermeknek sokszorosan több elismerést, bátorítást és pozitív figyelmet kell kapnia, mint korrekciót vagy kritikát.
Ha túl sok a negatív visszajelzés, a gyermek hallása „szelektívvé” válik: bezár, elkezdi ignorálni a szülői szavakat, vagy állandó védekezésbe vonul. A pozitív visszajelzések túlsúlya biztosítja, hogy amikor a szülő kritikát fogalmaz meg, az súllyal bírjon, és ne csak a folyamatos zsörtölődés része legyen.
A bátorítás ereje
A bátorítás (encouragement) egy kategória a dicséret és a kritika között. Míg a dicséret a már megtörtént eseményre fókuszál, a bátorítás a jövőre és a gyermek belső erejére irányul. Ez különösen hasznos, amikor a gyermek küzd egy feladattal, vagy fél a kudarctól.
A bátorítás elismeri az aktuális küzdelmet, de kifejezi a szülői bizalmat a gyermek képességében, hogy túljut a nehézségen. Például, ha a gyermek sírva adja fel a kirakóst: „Látom, hogy nagyon nehéz ez most neked, és frusztrált vagy. De tudom, hogy eddig is kitartóan próbáltad. Egy kis szünet után próbáljunk meg egy másik stratégiát. Bízom benne, hogy rájössz a megoldásra!” Ez a fajta szülői bizalom kifejezése a legmélyebb belső erőforrásokat mozgósítja.
Gyakori csapdák a visszajelzésben: mit kerülj el?
Még a legjobb szándékú szülők is beleeshetnek olyan visszajelzési mintákba, amelyek hosszú távon károsíthatják a gyermek önbecsülését és motivációját. Ezek a minták gyakran a saját gyerekkorunkból hozott, tudattalanul alkalmazott viselkedések.
1. Az összehasonlítás mérge
Nincs annál pusztítóbb visszajelzési forma, mint a gyermek összehasonlítása testvéreivel, osztálytársaival vagy ideálisnak vélt kortársakkal. „Miért nem lehetsz olyan csendes, mint a Pisti?”, „A húgodnak ez sokkal jobban megy!”.
Az összehasonlítás azt üzeni a gyermeknek, hogy az ő értéke mások teljesítményétől függ. Ez irigységet, alacsony önbecsülést és versengő szellemet szül. Ahelyett, hogy másokhoz mérnénk, mindig a gyermek saját korábbi teljesítményéhez viszonyítsuk a fejlődését. „Tavaly még 10 percet bírtál gyakorolni, most már fél órát is eltöltesz a zongoránál. Micsoda fejlődés!”
2. A túlzott vagy irreális dicséret
Amikor a szülők minden apró mozdulatot túlzottan dicsérnek („Ez a legjobb ceruzavonás a világon!”), a dicséret elveszíti hitelességét. A gyermek nem hülye; tudja, ha egy átlagos teljesítményt világszínvonalúnak állítunk be. Ez ahhoz vezet, hogy a gyermek vagy cinikussá válik a szülői szavakkal szemben, vagy – ami még rosszabb – fél majd olyan feladatokba kezdeni, ahol valódi erőfeszítésre van szükség, nehogy kiderüljön, hogy mégsem olyan „zseni”, mint amilyennek beállították.
A valósághű visszajelzés kulcsfontosságú. Dicsérjük, ami dicsérendő, de ha valami átlagos, nevezzük nevén, miközben bátorítjuk a további próbálkozást. A hitelesség építi a bizalmat.
3. A kritika és a szeretet összekapcsolása
Soha ne tegyük függővé a szeretetünket a gyermek teljesítményétől vagy viselkedésétől. A „Ha nem leszel jó, anya szomorú lesz” típusú mondatok érzelmi zsarolásnak minősülnek, és azt az üzenetet hordozzák, hogy a gyermek csak akkor érdemes a szeretetre, ha megfelel az elvárásoknak. A feltétel nélküli szeretet alapvető biztonságot nyújtó tényező.
A kritika mindig a viselkedésre irányuljon, a szeretet és elfogadás pedig maradjon állandó. Például: „Nagyon szeretlek téged, de nem fogadom el, ha megdobálod a testvéredet. Találjunk ki egy jobb módot a dühöd kezelésére.”
Életkori sajátosságok: a visszajelzés finomhangolása
A visszajelzés formája és tartalma jelentősen eltér a gyermek életkorától függően. Ami működik egy kisgyermeknél, az kamaszkorban lázadást válthat ki.
A kisgyermekkor (2-6 év): validálás és konkrétumok
Ebben az időszakban a gyermekek még nem képesek teljesen elválasztani a viselkedésüket a személyiségüktől. A visszajelzésnek rendkívül konkrétnak és azonnalinak kell lennie. A dicséret legyen fizikai megerősítéssel kísérve (ölelés, pacsi).
A kisgyermekek érzelmi validálása elengedhetetlen. Mielőtt kritikát fogalmaznánk meg, ismerjük el az érzelmeit, még ha a viselkedés helytelen is volt. „Látom, hogy nagyon dühös vagy, amiért nem kaptad meg azt a játékot. Dühösnek lenni rendben van, de a dobálás nem engedélyezett.” Ez megtanítja nekik az érzelmi szabályozást.
Az iskoláskor (6-12 év): a stratégia és a felelősség
Az iskoláskorú gyermekek már képesek megérteni a hosszabb távú következményeket és a stratégiákat. Ebben a korban a visszajelzésnek a problémamegoldásra és a kitartásra kell fókuszálnia. A dicséretnél hangsúlyozzuk a választott módszert.
Ha egy feladat nehéz, ne oldjuk meg helyette. Kérdezzük meg: „Milyen lépéseket tettél eddig? Melyik lépésnél akadtál el? Mit gondolsz, mi lenne a következő logikus lépés?” Ezzel fejlesztjük a metakognitív képességeket, vagyis azt, hogy képes legyen gondolkodni a saját gondolkodásán.
A serdülőkor (13+ év): tisztelet és autonómia
A kamaszok számára a legfontosabb az autonómia és a tisztelet. A visszajelzésnek párbeszéd formájában kell megjelennie, nem pedig felülről jövő utasításként. A kritika ne a hibáztatásról szóljon, hanem a közös megoldáskeresésről.
Kerüljük a kioktatást, a szarkazmust és a bagatellizálást. Ha a kamasz rossz döntést hoz, kérdezzük meg, mit tanult belőle. „Értem, hogy miért döntöttél így. Milyen eredménye lett ennek a döntésnek? Ha visszamehetnél az időben, mit csinálnál másképp?” A cél az, hogy a kamasz önmaga legyen a saját kritikusa és fejlesztője, mi pedig a támogató háttér.
A szülői érzelmi szabályozás szerepe a visszajelzésben
A legjobb visszajelzési technika is kudarcot vall, ha a szülő a saját érzelmei által vezérelve kommunikál. Amikor idegesek, fáradtak vagy frusztráltak vagyunk, könnyen csúszik át a konstruktív kritika pusztító kirohanásba.
A „szünet” elve
Mielőtt kritikát adnánk, tegyünk egy lépést hátra. Ha a gyermek viselkedése nagy érzelmi reakciót vált ki belőlünk, nagy a valószínűsége, hogy a válaszunk a saját frusztrációnkat fogja tükrözni, nem pedig a gyermek valódi szükségletét. Vegyünk egy mély levegőt, vagy ha szükséges, vonuljunk vissza néhány percre.
Amikor visszatérünk, már képesek leszünk nyugodt, határozott hangnemben beszélni. A gyermek sokkal nagyobb valószínűséggel fogadja el a korrekciót, ha azt nem a harag, hanem a szeretet és a támogatás hangján hallja.
A visszajelzés hatékonyságának 50%-a nem azon múlik, amit mondunk, hanem azon, ahogyan mondjuk. A nonverbális jelek, a hangszín és a testtartás mind üzenetet hordoznak.
A kritika, mint tanítási pillanat
Próbáljunk meg minden negatív interakciót egy tanítási pillanatnak tekinteni. Amikor a gyermek hibázik, az nem a szülői kudarc bizonyítéka, hanem egy lehetőség, hogy megmutassuk neki, hogyan kezelje a nehézségeket, a csalódást és a kudarcot. Ez a szemléletváltás segít abban, hogy a szülői reakció ne legyen büntető jellegű, hanem támogató.
Ha a gyermek hazudik, például: ahelyett, hogy azonnal megbüntetnénk a hazugságért, vizsgáljuk meg a hazugság okát. Miért félt bevallani az igazat? A szülői visszajelzésnek ebben a helyzetben a bizalom helyreállítására és arra kell fókuszálnia, hogy a gyermek érezze: a szülők akkor is elfogadják, ha hibázik.
A visszajelzés, mint családi kultúra
A helyes szülői visszajelzés művészete akkor válik igazán hatékonnyá, ha beépül a család mindennapi kultúrájába. Ez azt jelenti, hogy a szülők nem csak a gyermekek felé adnak visszajelzést, hanem ők maguk is példát mutatnak a hibázás elfogadásában és a konstruktív kommunikációban.
A szülői modell szerepe
A gyermekek a leginkább a szüleik viselkedését utánozzák. Ha a szülő dicséri a saját erőfeszítéseit, elismeri a saját hibáit, és konstruktívan kezeli a kudarcait, a gyermek megtanulja, hogy a hibázás az élet természetes része. Ha a szülő folyamatosan kritizálja magát vagy másokat, a gyermek is ezt a mintát veszi át.
Mutassuk meg, hogy mi is növekedési szemlélettel élünk. „Hú, ez a vacsora nem sikerült a legjobban, de tanultam belőle, hogy legközelebb hamarabb kell kivennem a sütőből. Majd legközelebb jobb lesz!” Ez a nyílt, önkritikus kommunikáció normalizálja a tökéletlenséget.
A visszajelzés kérésének tanítása
A szülői visszajelzés művészetének végső célja, hogy a gyermek önállóan tudjon fejlődni és képes legyen visszajelzést kérni másoktól. Tanítsuk meg a gyermeknek, hogyan kérdezzen úgy, hogy az a fejlődését szolgálja. Például, ahelyett, hogy azt kérdezné: „Jó lett a rajzom?”, kérdezze: „Mit gondolsz, milyen színeket használhattam volna még, hogy jobban kiemelje a napot?”
Ha a gyermek képes lesz a saját teljesítményét kritikus szemmel vizsgálni, és tudja, hogyan kérjen specifikus segítséget, akkor már birtokában van annak a tudásnak, ami a felnőttkori sikerekhez elengedhetetlen. A szülői visszajelzés tehát egy híd a gyermek függőségéből az önálló, felelős felnőtté válás felé.
A szülői visszajelzés nem egy egyszeri eszköz, hanem egy folyamatosan finomítandó készség. A tudatos dicséret és az empatikus kritika révén nem csak jobb viselkedést érünk el, hanem egy olyan erős, önbizalommal teli személyiséget nevelünk, aki képes a kudarcot tanulási lehetőségként kezelni, és aki hisz saját képességeiben, függetlenül a pillanatnyi eredményektől. Ez a helyes szülői visszajelzés művészete.
Gyakran ismételt kérdések a szülői visszajelzésről és a növekedési szemléletről
🤔 Hogyan dicsérjem a kamaszt, aki már elutasítja a „gyerekeknek való” dicséretet?
Kamaszok esetében a dicséretnek elismerésnek kell lennie. Kerülje a túlzott lelkesedést, és fókuszáljon a felnőttesebb értékekre: autonómia, megbízhatóság, stratégiai gondolkodás. Például: „Nagyra értékelem, hogy önállóan kezelted ezt a helyzetet, és milyen felelősségteljesen jártál el.” A legfontosabb, hogy a visszajelzés tiszteletteljes és hiteles legyen, elismerve az ő egyéni erőfeszítéseit a felnőtté válás útján.
💔 Mi a teendő, ha a gyermek sírással vagy daccal reagál a kritikára?
Ez általában azt jelzi, hogy a gyermek úgy érzi, a kritika a személye ellen irányul. Először validálja az érzelmét: „Látom, hogy nagyon szomorú/dühös lettél, amikor ezt mondtam.” Ezután hangsúlyozza, hogy a szeretet feltétel nélküli, és csak a viselkedésen kell változtatni. Várjon, amíg megnyugszik, mielőtt megpróbálja megoldani a problémát. A nyugodt, empatikus szülői reakció segít neki feldolgozni a negatív visszajelzést.
⭐ Tényleg rossz, ha azt mondom a gyerekemnek, hogy „Okos vagy”?
Nem feltétlenül „rossz”, de nem a leghatékonyabb. Ha rendszeresen csak az „okos” jelzőt használja, a gyermek rögzült szemléletet alakíthat ki, és félhet olyan feladatoktól, amelyek leleplezhetik, hogy talán mégsem „elég okos”. Sokkal jobb, ha az intelligenciát a befektetett munkához köti: „Látom, hogy milyen mélyen gondolkodtál ezen a problémán. A kitartásod meghozta az eredményt.”
⏳ Mennyi idővel a viselkedés után adjak visszajelzést?
A kisgyermekek és az iskoláskor elején lévő gyermekek esetében a visszajelzésnek a lehető leggyorsabbnak kell lennie, ideális esetben közvetlenül a cselekedet után. A késleltetett visszajelzés elveszíti a relevanciáját. Kamaszoknál lehetőség van arra, hogy „lefeküdjön” az ügy, és másnap, nyugodt körülmények között térjenek vissza rá, de a pozitív megerősítésnek ekkor is gyorsnak kell lennie.
🚫 Hogyan fogalmazzam meg a kritikát, ha a gyermekem érzékeny a szavakra?
Az érzékeny gyermekeknél kulcsfontosságú az én-üzenetek használata, és a kritika beágyazása a validációba. Kezdje mindig azzal, hogy elismeri a szándékot vagy az erőfeszítést, majd finoman térjen át a viselkedés leírására. Használjon „de” helyett „és” kötőszót. Például: „Jó szándékkal segítettél elmosogatni, és látom, hogy néhány pohár eltörött. Beszéljük meg, hogyan tudjuk ezt legközelebb biztonságosabban csinálni.”
🤔 Mi a különbség a dicséret és a bátorítás között?
A dicséret (Praise) a múltbéli, már megtörtént eredményt értékeli („Szép munka!”). A bátorítás (Encouragement) a jelenlegi erőfeszítést és a jövőbeli potenciált emeli ki. Akkor használjuk, amikor a gyermek küzd. A bátorítás nem ítélkezik, hanem bizalmat fejez ki. Például: „Tudom, hogy ez nehéz, de már eddig is sokat fejlődtél. Megvan benned az erő, hogy tovább próbálkozz.”
👪 Mi van, ha a nagyszülők állandóan túlzottan dicsérik az unokát?
Ez egy gyakori kihívás. Fontos, hogy ne kritizálja a nagyszülőket a gyermek előtt. Beszéljen velük négyszemközt, és magyarázza el nekik a növekedési szemlélet elvét. Kérje meg őket, hogy próbálják meg a dicséretet a folyamatra irányítani, ne pedig a személyiségre. Például javasolja: „Ahelyett, hogy azt mondod ‘Tökéletes!’, mondd inkább: ‘Látom, mennyire élvezted a festést!'” Így a nagyszülők továbbra is támogatóak maradhatnak, de a visszajelzésük minősége javul.
Leave a Comment