Mindannyian ismerjük azt a belső hangot, amely a tökéletességet suttogja a fülünkbe, miközben a reggeli kakaó szétfolyik a konyhaasztalon, vagy amikor a játszótéren más szülők látszólagos harmóniáját figyeljük. Ebben a felgyorsult világban hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a jó szülőség mércéje a makulátlan otthon, a fejlesztő játékok végtelen sora és a konfliktusmentes délutánok. Azonban a valóság az, hogy a gyermekeinknek nem egy tökéletes szoborra, hanem egy hús-vér emberre van szükségük, aki hibázik, bocsánatot kér, és mindenekelőtt jelen van. Ebben az írásban felfedezzük, miért érdemes elengedni a kontrollt, és hogyan válhatunk azzá az „elég jó” szülővé, akire a gyermekünknek valóban szüksége van a boldog fejlődéshez.
A tökéletesség illúziója és az online tér csapdája
A mai anyák és apák egy olyan korban nevelik gyermekeiket, ahol a virtuális világ állandó viszonyítási alapot kínál. A közösségi média felületein görgetve pillanatok alatt szembejöhet velünk egy kép, amelyen egy öttagú család fehér ruhában, mosolyogva reggelizik egy olyan asztalnál, ahol még a morzsa is esztétikusan helyezkedik el. Ez a fajta vizuális inger egyfajta rejtett nyomást gyakorol a pszichénkre, azt az érzetet keltve, hogy lemaradunk, vagy nem teszünk eleget a családunk boldogságáért. A tökéletesség hajszolása azonban gyakran éppen azt az intimitást öli meg, amely a szülő-gyermek kapcsolat legfontosabb alapköve lenne.
Amikor minden energiánkat arra fordítjuk, hogy a külsőségek megfeleljenek egy elképzelt ideálnak, elveszítjük a fókuszt a belső történésekről. A gyermek nem a szépen elrendezett játékokat fogja megjegyezni, hanem azt a feszültséget, amit a szülő arcán lát, amikor valami nem a terv szerint alakul. A szorongás, amit a megfelelési kényszer szül, észrevétlenül átszivárog a gyerekekbe is, akik hamar megtanulják, hogy a szeretet és az elismerés feltétele a hiba nélküli teljesítmény. Ez a minta pedig hosszú távon alááshatja az önbizalmukat és a belső biztonságérzetüket.
A gyermeknek nem tökéletes szülőre, hanem hiteles felnőttre van szüksége, aki képes megmutatni, hogyan kell kezelni az élet apró botlásait.
Érdemes tudatosítani magunkban, hogy a digitális térben látott pillanatok csupán gondosan válogatott töredékei a valóságnak. Senki sem posztolja ki a hajnali háromkor tartó fogzási rohamot, a kiborult lisztet vagy a kamaszkori dacos ajtócsapkodást. Ha felismerjük, hogy a tökéletesség egy elérhetetlen és valójában nem is létező állapot, felszabadíthatjuk magunkat a felesleges bűntudat alól. A boldog gyermekkor nem a hiba mentességben rejlik, hanem abban a képességben, hogy a káosz közepette is tudjunk egymáshoz kapcsolódni.
Az elég jó szülő fogalma és felszabadító ereje
Donald Winnicott, a neves brit gyermekorvos és pszichoanalitikus vezette be az „elég jó anya” (good enough mother) fogalmát, amely azóta is az egyik legfontosabb hivatkozási alap a modern gyermeknevelésben. Winnicott rájött, hogy a gyermek egészséges fejlődéséhez kifejezetten szükség van arra, hogy a szülő néha kudarcot valljon az igények azonnali kielégítésében. Az első hónapokban a csecsemőnek még teljes körű figyelemre van szüksége, de ahogy növekszik, a szülői „tökéletlenség” – például ha nem érkezik meg azonnal a víz, vagy ha nem találjuk el rögtön a sírás okát – segít a gyermeknek megtanulni, hogy a világ tőle különálló egység.
Ez a felismerés hatalmas terhet vesz le a vállunkról. Azt jelenti, hogy nem kell minden pillanatban 100 százalékot nyújtanunk. Az elég jó szülő jelen van, igyekszik megérteni gyermeke szükségleteit, de elfogadja saját korlátait és fáradtságát is. Amikor nem tudunk azonnal ugrani minden kérésre, a gyermek lehetőséget kap a várakozás, a türelem és az önálló megküzdés gyakorlására. Természetesen itt nem elhanyagolásról van szó, hanem a realitáshoz való alkalmazkodásról.
Az elég jóság állapotában van helye a hibázásnak és a korrigálásnak. Ha elveszítjük a türelmünket, és később bocsánatot kérünk érte, azzal egy rendkívül értékes leckét adunk át: megmutatjuk, hogy az emberi kapcsolatok javíthatók. A gyerekek ebből tanulják meg, hogy a konfliktus nem a kapcsolat végét jelenti, hanem egy olyan helyzetet, amit közösen meg lehet oldani. Ez a rugalmasság sokkal stabilabb alapot ad az élethez, mint egy mesterségesen fenntartott, steril békeidő.
A kapcsolódás elsődlegessége a teljesítménnyel szemben
Gyakran esünk abba a hibába, hogy a szülőséget egyfajta menedzseri feladatként fogjuk fel. Szervezzük a különórákat, figyeljük a táplálkozási táblázatokat, és igyekszünk minden fejlesztő eszközt beszerezni. Eközben elfelejtjük, hogy a gyermek agya és lelke számára a legfontosabb „fejlesztő tevékenység” a szülővel való érzelmi biztonságot nyújtó kapcsolat. A neurobiológiai kutatások egyértelműen igazolják, hogy a biztonságos kötődés a feltétele minden későbbi kognitív és szociális képesség fejlődésének.
A valódi kapcsolódás nem igényel drága eszközöket vagy bonyolult programokat. Néha elég tíz perc intenzív, osztatlan figyelem, amikor letesszük a telefont, és csak a gyermek világára figyelünk. Legyen szó egy közös építésről, egy meséről vagy csak egy nagy ölelésről a nap végén, ezek a pillanatok építik fel azt az érzelmi tartalékot, amiből a gyermek a nehéz helyzetekben meríteni tud. Ha a teljesítmény helyett a jelenlétre helyezzük a hangsúlyt, a feszültség szintje is csökkenni fog a családban.
Érdemes megvizsgálni, hogy a napi rutinunkban mennyi időt töltünk „dolgozással” a gyerek körül (etetés, öltöztetés, fuvarozás), és mennyi időt töltünk valóban vele. A gyermek nem azt fogja érezni, hogy szeretik, mert tiszta a ruhája, hanem mert valaki tényleg kíváncsi arra, amit mond vagy érez. A kapcsolódás központú nevelés lényege, hogy a viselkedés mögött mindig keressük az érzést. Ha egy gyerek „rosszalkodik”, az legtöbbször egy jelzés, hogy valahol megszakadt a biztonságérzete, és szüksége van a visszakapcsolódásra.
| Terület | Tökéletességre törekvő szemlélet | Boldog gyermekkorra fókuszáló elv |
|---|---|---|
| Hiba kezelése | Katasztrófaként éli meg, bűntudatot érez. | Tanulási lehetőségként és emberi vonásként kezeli. |
| Napirend | Minden perc beosztva, szigorú következetesség. | Rugalmas keretek, amelyek alkalmazkodnak az igényekhez. |
| Környezet | Steril tisztaság, esztétikus rendezettség. | Élhető otthon, ahol szabad alkotni és játszani. |
| Érzelmek | Csak a pozitív érzelmek elfogadhatóak. | Minden érzés valid, a nehezekkel is megküzdenek. |
A hibázás mint a legfontosabb tanítómester
Sok szülő retteg attól, hogy gyermeke előtt gyengének vagy esendőnek mutatkozzon. Azt hisszük, hogy a tekintélyünket romboljuk le, ha beismerjük a tévedéseinket. Valójában ennek az ellenkezője igaz: a hitelességünk növekszik a gyermek szemében, ha látja, hogy mi is emberek vagyunk. Ha soha nem látja a szülőt hibázni, a gyermekben egy olyan irreális belső mérce alakul ki, aminek ő maga soha nem fog tudni megfelelni. Ez pedig egyenes út a maximalizmushoz és a kudarctól való bénító félelemhez.
Amikor kiabálunk a gyerekkel, mert kimerültek vagyunk, majd később, miután megnyugodtunk, odamegyünk hozzá és azt mondjuk: „Sajnálom, nem veled volt bajom, csak nagyon fáradt voltam, és nem kellett volna így felemelnem a hangom”, akkor a világ legfontosabb leckéjét adjuk át neki. Megtanítjuk a felelősségvállalást, az önreflexiót és a jóvátétel folyamatát. Ezek azok a szociális készségek, amelyekre felnőttként a legnagyobb szüksége lesz a párkapcsolataiban és a munkájában egyaránt.
A hibázás elengedése magában foglalja azt is, hogy hagyjuk a gyermeket is hibázni. Ne akarjuk megelőzni minden egyes esését, ne javítsuk ki rögtön a rajzát, és ne oldjuk meg helyette a konfliktusait a homokozóban. A biztonságos keretek közötti kudarcélmény fejleszti a rezilienciát, vagyis a lelki állóképességet. Ha minden akadályt elgördítünk az útjukból, nem tanulják meg, hogyan kell felállni, és hogyan kell bízni a saját megoldóképességükben.
A szabad játék és az unalom védelmében
A modern gyermekkor egyik legnagyobb kihívása a túlstrukturáltság. A szülők, jót akarva, igyekeznek minden szabad percet hasznos tartalommal megtölteni. Ennek eredményeként a gyerekek alig rendelkeznek olyan idővel, amivel saját maguknak kellene gazdálkodniuk. A szabad játék azonban nem luxus, hanem a gyermeki lét alapvető szükséglete. Ilyenkor dolgozzák fel a nap eseményeit, ilyenkor fejlődik a képzelőerő és a belső motiváció.
Ne féljünk attól, ha a gyermek azt mondja: unatkozom. Az unalom a kreativitás előszobája. Ilyenkor kényszerül rá az elme, hogy kitaláljon valami újat, hogy felfedezze a környezetében rejlő lehetőségeket. Ha azonnal eléjük teszünk egy képernyőt vagy egy szervezett programot, megfosztjuk őket attól az élménytől, hogy rájöjjenek, saját maguk is képesek szórakoztatni önmagukat. A boldog gyermekkorhoz nem ezer fejlesztő játék kell, hanem egy kis sár, néhány bot, és a szabadság, hogy azzá váljanak, amivé éppen szeretnének.
A strukturálatlan idő lehetőséget ad a mély elmélyülésre, amit a pszichológia „flow” élménynek nevez. Amikor egy kisgyerek fél órán át pakolja a kavicsokat egyik vödörből a másikba, nem időt veszteget, hanem a fizikai világ törvényszerűségeit tanulmányozza és fejleszti a koncentrációs képességét. Ha szülőként képesek vagyunk háttérbe húzódni és nem irányítani a játékot, tanúi lehetünk gyermekünk valódi személyiségének kibontakozásának.
Az unalom nem egy megoldandó probléma, hanem egy lehetőség a gyermek számára, hogy felfedezze saját belső világát és kreatív erejét.
Érzelmi intelligencia és az érzések validálása
A boldog gyermekkor nem azt jelenti, hogy a gyermek mindig vidám. A valódi boldogság alapja az az érzelmi biztonság, amelyben minden érzésnek helye van – a dühnek, a szomorúságnak, a félelemnek és a féltékenységnek is. A tökéletességre törekvő szülő gyakran próbálja „elnyomni” a negatív érzelmeket, mondván: „ne sírj, nincs semmi baj” vagy „katonadolog”. Ezzel azonban azt üzeni, hogy bizonyos érzések nem elfogadhatóak, ami hosszú távon érzelmi elszigeteltséghez vezethet.
A modern szülői elvek egyik legfontosabb pillére az érzések érvényesítése (validálása). Ez annyit tesz, hogy elismerjük a gyermek megélését, még akkor is, ha a mi felnőtt szemünkkel az ok apróságnak tűnik. Ha eltört a kedvenc kisautója, ne bagatellizáljuk el. Mondjuk azt: „Látom, most nagyon szomorú vagy, mert szeretted azt a játékot.” Ettől még nem kell rögtön újat venni, de a gyermek érzi, hogy értjük őt. Ez a megértettség az, ami valójában megnyugtatja az idegrendszert.
Az érzelmi intelligencia fejlesztése ott kezdődik, hogy mi magunk is kifejezzük az érzéseinket. Ha látja rajtunk, hogyan küzdünk meg a stresszel vagy a csalódottsággal, mintát kap a saját érzelmi szabályozásához. Ne féljünk megmutatni a sebezhetőségünket! A hiteles érzelmi jelenlét sokkal többet ér, mint egy mesterségesen fenntartott, érzelemmentes higgadtság.
Az öngondoskodás mint a szülői felelősség része
Gyakran hallani a repülőgépes hasonlatot: először magunkra tegyük fel az oxigénmaszkot, csak utána a gyermekre. Ez a szülői létben sincs másképp. Egy kimerült, feszült, a saját igényeit a végletekig elnyomó szülő nem tud türelmes és támogató lenni. A mártírszerep nem szolgálja a gyermek érdekeit, sőt, súlyos terhet ró rá. A gyerekek ösztönösen érzik a szülők állapotát, és ha azt tapasztalják, hogy az anya vagy az apa folyamatosan feláldozza magát, bűntudatuk alakulhat ki a saját létezésük miatt.
Az öngondoskodás nem azt jelenti, hogy elhanyagoljuk a családot, hanem azt, hogy felismerjük: a mi mentális és fizikai jólétünk a család motorja. Legyen szó egy húszperces nyugodt kávézásról, egy edzésről vagy egy baráti beszélgetésről, ezek a tevékenységek töltenek fel minket annyira, hogy aztán türelemmel tudjunk fordulni a gyermeki dac vagy a kamaszkori lázadás felé. A boldog szülő gyermeke sokkal nagyobb eséllyel lesz maga is boldog felnőtt.
Engedjük el azt a tévhitben gyökerező elképzelést, hogy a jó szülőnek nincs szüksége szünetre. A pihenés beépítése a mindennapokba nem önzés, hanem befektetés a gyermekeink jövőjébe. Amikor látják, hogy tiszteljük a saját határainkat és vigyázunk magunkra, akkor azt is megtanítjuk nekik, hogyan kell önszeretettel és öngondoskodással élni. Ez az egyik legértékesebb örökség, amit útravalóul adhatunk.
A családi rituálék és a közös élmények ereje
A biztonságérzet egyik legfontosabb forrása a bejósolhatóság. A családi rituálék – legyen az a péntek esti pizzázás, a közös esti mese vagy a vasárnapi séta – olyan érzelmi horgonyok, amelyek stabilitást adnak a gyermeknek egy kiszámíthatatlan világban. Ezek a hagyományok nem igényelnek tökéletes kivitelezést. Nem az a lényeg, hogy milyen a dekoráció, hanem az, hogy mindenki tudja: ez a mi időnk, amikor egymáshoz tartozunk.
A közös élmények során nem a mennyiség, hanem a minőség számít. Egy emlékezetes gyermekkori élményhez gyakran nem kell több, mint egy közös palacsintasütés, ahol mindenki lisztes lesz, vagy egy sátrazás a nappali közepén. Ezek a pillanatok építik be a gyermek lelkébe azt az érzést, hogy ő értékes, szerethető, és egy közösség szerves része. A tárgyak elkopnak, az élmények és az általuk keltett érzelmi lenyomatok viszont egy életen át elkísérnek.
A rituálék segítenek az átmenetek kezelésében is. Egy jól felépített esti rutin például segít a gyermeknek lecsendesedni és feldolgozni a nap eseményeit. Ilyenkor van lehetőség a „mi volt a legjobb és a legnehezebb a mai napodban?” típusú beszélgetésekre, amelyek mélyítik a bizalmat. Ezek a keretek biztonságot adnak, de ne feledjük: a kereteknek rugalmasnak kell lenniük, hogy ne váljanak börtönné a család számára.
Fegyelmezés helyett iránymutatás és határok
A fegyelmezés szóról sokaknak a büntetés jut eszébe, pedig eredeti jelentése a tanításra, vezetésre utal. A tökéletesség elengedése ezen a területen azt jelenti, hogy nem a pillanatnyi viselkedést akarjuk mindenáron kontrollálni, hanem a gyermeket segítjük abban, hogy képessé váljon az önszabályozásra. A büntetés és a megszégyenítés rövid távon talán eredményesnek tűnhet, de hosszú távon csak félelmet és ellenállást szül.
A határok meghúzása elengedhetetlen a gyermek biztonságérzetéhez. Olyan ez, mint egy korlát a szakadék szélén: szabadságot ad a mozgásra, mert tudjuk, meddig mehetünk el. A határok legyenek világosak, logikusak és szeretetteljesek. Ha a gyermek átlépi a határt, ne a személyét támadjuk, hanem a viselkedésére reagáljunk. Például: „Szeretlek, de nem engedem, hogy megüss, mert az fáj.” Ez a fajta kommunikáció fenntartja a kapcsolódást a konfliktus idején is.
A természetes következmények alkalmazása sokkal hatékonyabb tanítóeszköz, mint a mesterséges büntetések. Ha nem veszi fel a gumicsizmát, vizes lesz a lába. Ez egy valóságos tapasztalat, amiből tanulni tud. Szülőként a feladatunk ilyenkor nem a „megmondtam előre” típusú kioktatás, hanem az együttérző támogatás: „Látom, vizes lett a zoknid, biztosan kellemetlen. Gyere, keressünk egy szárazat.” Ezzel a hozzáállással a gyermek nem ellenünk, hanem velünk együttműködve fejlődik.
A fejlődési szemléletmód (Growth Mindset) támogatása
Carol Dweck pszichológus kutatásai alapján tudjuk, hogy óriási különbség van aközött, ha valaki az adottságait fixnek hiszi, vagy ha hisz a fejlődésben. A tökéletességre törekvő környezetben a gyerekek gyakran félnek az új kihívásoktól, mert rettegnek a kudarctól. Ha viszont a folyamatot, a kitartást és a próbálkozást dicsérjük, kialakul bennük a fejlődési szemléletmód. Ez a szemléletmód a boldog és sikeres élet egyik legfontosabb alapköve.
Ahelyett, hogy azt mondanánk: „De okos vagy!”, próbáljuk meg azt: „Látom, milyen sokat dolgoztál ezen a rajzon, és milyen érdekes színeket választottál.” Így a gyermek nem az eredménytől teszi függővé az értékességét, hanem a saját erőfeszítését kezdi el értékelni. Ez felszabadítja őt a megfelelési kényszer alól, és bátorságot ad neki a felfedezéshez. A boldog gyermekkorban van tér a kísérletezésre, ahol a „még nem tudom” állapotát nem kudarcként, hanem egy izgalmas út elejeként élik meg.
Tanítsuk meg gyermekeinknek, hogy az agyunk olyan, mint egy izom: minél többet használjuk és minél nehezebb feladatok elé állítjuk, annál erősebb lesz. Ha mi magunk is nyitottak vagyunk az új dolgok tanulására, és nem félünk attól, hogy kezdőként esetlenek vagyunk, akkor a legjobb példát mutatjuk nekik. A tökéletlenség elfogadása ezen a szinten azt jelenti, hogy élvezzük a tanulás folyamatát, ahelyett, hogy csak a végcélra koncentrálnánk.
A jelen pillanat megélése a jövő miatti aggódás helyett
Szülőként hajlamosak vagyunk állandóan a jövőben élni. Aggódunk az óvodai beszoktatás, az iskolai eredmények vagy a későbbi elhelyezkedés miatt. Ez az állandó készenléti állapot azonban megakadályozza, hogy élvezzük azt a gyermeket, aki éppen most itt van előttünk. A gyerekkor elképesztő sebességgel száguld el, és ha mindig a következő mérföldkövet várjuk, lemaradunk a jelen apró csodáiról.
A mindfulness, vagyis a tudatos jelenlét gyakorlása a szülőségben is sokat segíthet. Amikor érezzük, hogy elönt a szorongás a jövőbeli feladatok miatt, térjünk vissza az érzékszerveinkhez. Figyeljük meg a gyermekünk kacaját, a bőre illatát, vagy azt, ahogy a kezét a miénkbe csúsztatja. Ezek a pillanatok adják a szülőség valódi értelmét, nem pedig a sikeresen teljesített felvételik. A gyermeknek arra van szüksége, hogy lássa: a szülője élvezi a vele töltött időt.
Az elengedés művészete azt is jelenti, hogy elfogadjuk: nem tudunk mindent kontrollálni. A gyermekünk egy önálló lény, saját sorssal és saját tanulságokkal. Mi a kertészei vagyunk, nem a szobrászai. Nem faraghatjuk őt olyanná, amilyenné mi akarjuk, de biztosíthatjuk számára a táptalajt, a napfényt és a vizet, hogy a saját tempójában és a saját formájában virágozhasson ki. Ez a szemléletváltás hozza el az igazi békét a család életébe.
Hogyan engedd el a tökéletességet a mindennapokban?
A változás nem történik meg egyik napról a másikra, de apró lépésekkel elindulhatunk egy szabadabb szülőség felé. Kezdjük azzal, hogy azonosítjuk azokat a területeket, ahol a leginkább érezzük a nyomást. Ha ez a rendrakás, próbáljuk meg elfogadni, hogy egy kisgyerekes házban a rend csak egy átmeneti állapot. Ha a főzés, engedjük meg magunknak hetente egyszer a rendelt ételt vagy egy egyszerűbb vacsorát bűntudat nélkül.
Tudatosítsuk a belső kritikusunk hangját! Amikor azt mondja: „Már megint elrontottad”, válaszoljunk neki így: „Ember vagyok, tanulok, és a legjobbat teszem, amit az adott pillanatban tudok.” Tanuljunk meg nemet mondani a külső elvárásokra, ha azok a családi béke rovására mennek. Nem kell ott lenni minden szülői értekezleten a legaktívabbként, és nem kell minden szülinapi bulira kézműves tortát sütni. A gyermekeinknek egy boldog szülőre van szükségük, nem egy kimerült mártírra.
Végezetül keressünk olyan sorstársakat, akikkel őszintén beszélhetünk a nehézségekről is. A valódi kapcsolódás más szülőkkel, ahol nem kell megjátszanunk magunkat, gyógyító erejű. Ha látjuk, hogy másnál is van kupi, másnál is előfordul a hiszti, és más is érzi magát néha tanácstalannak, rájövünk, hogy nem vagyunk egyedül. Ez a közösségi élmény adhat erőt ahhoz, hogy végleg letegyük a tökéletesség súlyos terhét, és átadjuk magunkat az „elég jó” szülőség örömének.
Gyakori kérdések a szülői elvárások elengedéséről
Mit jelent pontosan az elég jó szülő fogalma a gyakorlatban? 🧸
Az elég jó szülő nem törekszik hibátlan teljesítményre. Figyelembe veszi a gyermek igényeit, de felismeri és tiszteletben tartja a saját határait is. Képes a hibák beismerésére és a kapcsolat javítására, így hiteles mintát nyújt a gyermeknek az emberi kapcsolatok kezeléséhez.
Nem válik-e lustává a gyermekem, ha nem támasztok felé magas elvárásokat? 🚀
Az elvárások elengedése nem a célok hiányát jelenti, hanem a nyomás csökkentését. Ha a gyermek belső motivációját támogatjuk a külső kényszer helyett, akkor magától is törekedni fog a fejlődésre, ráadásul közben az önbizalma is stabil marad.
Hogyan kezeljem a környezetemből érkező kritikákat, ha lazább nevelési elveket követek? 🗣️
A legfontosabb, hogy bízzunk a saját megérzéseinkben és a gyermekünkkel való kapcsolatunkban. Rövid, határozott válaszokkal (például: „Nálunk ez így működik jól”) lezárhatjuk a kéretlen tanácsokat, és ne feledjük, hogy csak a mi családunk lát bele a valódi dinamikánkba.
Valóban hasznos lehet a gyermeknek az unalom? 🌈
Igen, az unalom során a gyermek kénytelen a belső erőforrásaihoz nyúlni. Ilyenkor fejlődik a fantázia, a kreatív problémamegoldás és az önálló kezdeményezőkészség. A folyamatos szórakoztatás helyett adjunk teret és időt a szabad játéknak.
Miért fontos, hogy bocsánatot kérjünk a gyermekünktől? 🧩
A bocsánatkérés nem gyengíti a tekintélyt, hanem növeli a bizalmat. Megmutatja a gyermeknek, hogy mindenki hibázhat, és ami ennél is fontosabb: a hibákat jóvá lehet tenni. Ez alapozza meg az egészséges konfliktuskezelési készségeket.
Hogyan hat a szülői szorongás a gyermek fejlődésére? 🧠
A gyerekek érzelmi szivacsok; ha a szülő állandóan szorong a tökéletesség miatt, a gyermek ezt a feszültséget belsővé teszi. A szülői elengedés és nyugalom közvetlenül hozzájárul a gyermek érzelmi stabilitásához és biztonságérzetéhez.
Honnan tudhatom, hogy jól csinálom-e a szülőséget? ✨
A legjobb visszajelzés a gyermekünkkel való kapcsolatunk minősége. Ha a gyermek mer hozzánk fordulni a bajaival, ha mer előttünk dühös vagy szomorú lenni, és ha alapvetően jól érzi magát a bőrében, akkor biztosak lehetünk benne, hogy „elég jó” szülei vagyunk.
Leave a Comment