A szülővé válás rögös útján az egyik legszebb, ugyanakkor legnehezebb feladat a jellemformálás. Mindannyian arra vágyunk, hogy gyermekünk boldog, kiegyensúlyozott és a környezetével harmóniában élő felnőtté váljon. Ennek az útnak az egyik legmeghatározóbb mérföldköve az önzetlenség, a megosztás képessége és a segítőkészség kialakulása, amely nem csupán társadalmi elvárás, hanem a belső béke és az érzelmi intelligencia alapköve is.
Az empátia gyökerei a gyerekszobában
Az önzetlenség nem egy gombnyomásra aktiválódó készség, hanem egy hosszú fejlődési folyamat eredménye. A csecsemők még teljes mértékben a saját szükségleteikre fókuszálnak, ami az életben maradásuk záloga. Ahogy azonban a gyermek eléri a tipegő kort, lassan elkezdi érzékelni, hogy a körülötte lévőknek is vannak érzéseik és vágyaik.
Az empátia első jelei már egészen korán, egy-két éves korban megmutatkoznak. Talán észrevetted már, hogy ha sírsz, a kisgyermeked odahozza neked a kedvenc maciját vagy megsimogatja az arcodat. Ez a gesztus a csírája annak a későbbi bonyolult érzelmi mechanizmusnak, amelyet önzetlenségnek hívunk. A kicsi ekkor még a saját megnyugtatási módszereit vetíti ki rád, de ez a próbálkozás a segítségnyújtás legtisztább formája.
A fejlődéslélektan szerint a gyerekeknek először meg kell érteniük az „én” és a „enyém” fogalmát ahhoz, hogy képesek legyenek lemondani valamiről a „mi” javára. Ez a látszólagos ellentmondás az alapja mindennek. Csak az tud szívből adni, akinek van biztonságos kötődése és stabil tulajdonérzete. Ha a gyermek tudja, hogy a játéka biztonságban van, és az ő akarata számít, sokkal könnyebben válik nyitottá a megosztásra.
A valódi nagylelkűség nem a felesleg elosztása, hanem az a pillanat, amikor a gyermek képes lemondani valamiről, ami számára is értékes, mert látja a másik örömét.
Miért nem működik a kényszerített megosztás
Sok szülő elköveti azt a hibát, hogy a játszótéren vagy vendégségben azonnali osztozkodásra kényszeríti a gyermekét. A „add oda szépen a kislánynak” típusú utasítások azonban gyakran ellenkező hatást váltanak ki. A kényszer hatására a gyermekben nem a nagylelkűség, hanem a veszteségérzet és a düh erősödik meg. Úgy érzi, a szülői hatalom megfosztja őt valamitől, ami az övé, ez pedig bizalmatlansághoz vezet.
A kényszerített megosztás során elvész a leglényegesebb elem: a belső döntés szabadsága. Ha a gyerek csak azért adja oda a játékát, mert fél a büntetéstől vagy a rosszallástól, nem tanulja meg az adni tudás örömét. Ehelyett stratégiákat fejleszt ki a tulajdona védelmére, ami hosszú távon önzőbb magatartáshoz vezethet. Érdemesebb olyan helyzeteket teremteni, ahol a gyermek maga ismerheti fel a társas interakciók előnyeit.
A pozitív megerősítés sokkal célravezetőbb eszköz. Ha látjuk, hogy a kicsi magától kínálja fel a kekszét vagy enged oda valakit a csúszdánál, dicsérjük meg konkrétan. „Láttam, milyen örömet okoztál a barátodnak, amikor odaadtad a dömpert!” – ez a mondat segít neki összekötni a cselekedetét a másik pozitív érzelmi reakciójával. Ez az érzelmi visszacsatolás lesz az alapja a későbbi, belsőleg motivált önzetlen viselkedésnek.
A minta ereje a mindennapi életben
A gyermekek elsősorban utánzás útján tanulnak, nem pedig kiselőadásokból. Hiába beszélünk nekik a jóságról, ha a hétköznapokban nem látják tőlünk a segítőkészség gyakorlati példáit. A szülői minta a legmeghatárózóbb tanítómester. Amikor segítünk egy idős szomszédnak a bevásárlásban, vagy megosztjuk az ételünket a párunkkal, a gyermek észrevétlenül szívja magába ezeket a viselkedésmintákat.
Érdemes hangosan is verbalizálni a saját belső folyamatainkat. „Most viszek egy szelet süteményt a nagymamának, mert tudom, hogy nagyon szereti, és ez biztosan jó kedvre deríti” – az ilyen és ehhez hasonló mondatok segítenek a gyermeknek megérteni a segítségnyújtás mögötti szándékot. A gyerekek látják a szemünk csillogását, amikor valami jót teszünk, és ők is vágyni fognak erre az érzésre.
Az önzetlenség nem csak a nagy tettekben lakozik. A mindennapi udvariasság, a másik előreengedése az ajtóban, vagy egy kedves szó az eladónak a boltban, mind-mind építőkövei a gyermek világképének. Ha azt látja, hogy a világ egy alapvetően együttműködő és támogató hely, ő maga is bizalommal és nagylelkűséggel fog fordulni mások felé.
| Életkor | Jellemző viselkedés | Hogyan segíthetünk? |
|---|---|---|
| 1-2 év | Az „enyém” korszak, erős birtoklási vágy. | Mutassunk példát, ne kényszerítsük a megosztást. |
| 3-4 év | Kezdetleges együttműködés, rövid ideig tartó osztozkodás. | Használjunk időzítőt a játékok váltásához. |
| 5-6 év | Kialakuló szabálytudat, valódi empátia megjelenése. | Beszélgessünk az érzelmekről és a segítség hatásáról. |
Hogyan tanítsuk meg a várakozás türelmét
A megosztás egyik legnehezebb része nem maga az adás, hanem a várakozás. A kisgyermekek számára az időérzékelés még nagyon képlékeny. Ha azt mondjuk nekik, hogy „majd később visszakapod”, az számukra az örökkévalóságnak tűnhet. Ezért a türelem fejlesztése elengedhetetlen a megosztásra nevelés során.
A vizuális segédeszközök, mint például egy homokóra vagy egy egyszerű konyhai időzítő, csodákra képesek. Ha a két gyermek összevész egy játékon, állítsuk be az órát öt percre. Amíg az egyik játszik, a másik tudja, hogy van egy fix pont, amikor ő következik. Ez biztonságot ad nekik, és csökkenti a birtoklási vágyból fakadó szorongást. A kiszámíthatóság növeli a szociális készségek hatékonyságát.
A várakozás megtanítása során fontos, hogy elismerjük a gyermek nehézségeit. „Tudom, hogy nagyon nehéz várni, amíg Peti befejezi a rajzolást, de büszke vagyok rád, hogy ilyen türelmes vagy” – ez a megerősítés segít elviselni a várakozással járó feszültséget. Az önkontroll kialakulása hosszú folyamat, de minden sikeresen kivárt perc erősíti a gyermek jellemét.
A segítségnyújtás mint közös családi rituálé
A segítségnyújtás tanítását nem kell elszeparált leckeként kezelni. A legjobb, ha beépítjük a család mindennapi rutinjába. Már a legkisebbek is kaphatnak olyan apró feladatokat, amelyekkel hozzájárulnak a közösség (a család) jólétéhez. A ruhák szétválogatása, a virágok megöntözése vagy a kutyus táljának megtöltése mind olyan tevékenységek, amelyek során a gyermek hasznosnak érzi magát.
Amikor a gyermek segít nekünk, ne a tökéletességre törekedjünk. Lehet, hogy a víz melléfolyik, vagy a ruhák nem lesznek katonás rendben, de a szándék az, ami számít. A „köszönöm, hogy segítettél, így sokkal gyorsabban végeztünk” mondattal azt tanítjuk meg neki, hogy az ő munkája értékes és hatással van mások életére. Ez az érzés az alapja a felelősségvállalásnak.
A közös segítségnyújtás során fejlődik a gyermek problémamegoldó képessége is. Ha látja, hogy valaki elakadt valamiben, ösztönözhetjük arra, hogy gondolkodjon: „Szerinted hogyan segíthetnénk most apának?” Ilyenkor a gyermek nem csak passzív végrehajtó, hanem aktív kezdeményező lesz a jó cselekedetekben. Ez a fajta tudatosság alapozza meg a későbbi társadalmi érzékenységet.
A segítségnyújtás nem teher, hanem privilégium, amely során a gyermek megtanulja, hogy ereje és képességei mások javát is szolgálhatják.
Az érzelmi biztonság szerepe a nagylelkűségben
Az önzetlenség pszichológiai hátterében mélyen ott rejtőzik a biztonságérzet. Egy olyan gyermek, aki érzelmileg elhanyagolva érzi magát, vagy folyamatosan harcolnia kell a figyelemért, sokkal nehezebben fog osztozkodni. Számára a tárgyak a biztonság pótlékai lehetnek. Ezért a szeretetteljes légkör megteremtése az első lépés a nagylelkűség felé.
Ha a gyermek tudja, hogy a szülei figyelme és szeretete nem véges erőforrás, amelyért meg kell küzdenie, sokkal könnyebben válik nyitottá mások felé. A testvérféltékenység gyakran az osztozkodás gátja. Ha minden gyerek érzi, hogy egyformán fontos és egyedi, akkor a testvére nem rivális lesz, hanem társ, akivel érdemes megosztani a javakat.
Az érzelmi biztonsághoz hozzátartozik az is, hogy a gyermeknek lehetnek saját, „szent” tárgyai. Legyen egy-két olyan kedvenc alvóka vagy speciális játék, amit soha nem kötelező odaadni másnak. Ez tiszteletben tartja az ő határait és autonómiáját. Ha megvan ez a privát szféra, a többi játékkal kapcsolatban sokkal rugalmasabb és nagylelkűbb lesz.
Kommunikációs technikák a konfliktusok kezelésére
A megosztás körüli viták elkerülhetetlenek, de ezek nagyszerű tanulási lehetőségek. Ahelyett, hogy mi döntenénk el a vitát („Add oda neki és kész!”), tanítsuk meg a gyermekeket a tárgyalásra. Kérdezzük meg tőlük: „Kinek van ötlete, hogyan játszhatnátok ezzel mindketten?” A gyerekek gyakran meglepően kreatív megoldásokkal állnak elő.
Használjuk az „én-üzeneteket” és segítsünk a gyermeknek megfogalmazni az érzéseit. „Látom, hogy most nagyon szeretsz ezzel a kisautóval játszani, és dühös vagy, ha kiveszik a kezedből.” Ha a gyermek értve érzi magát, a védekező mechanizmusai alábbhagynak. Ekkor már fogékonyabb lesz a kompromisszumokra és a másik szempontjainak figyelembevételére.
A konfliktusok során ne keressünk bűnbakot. A cél nem az igazságszolgáltatás, hanem az együttműködés helyreállítása. Ha a gyerekek megtanulják, hogyan kérjék el szépen a másiktól a játékot, vagy hogyan ajánljanak fel cserét, olyan szociális eszközöket kapnak a kezükbe, amelyeket egész életükben használni fognak. A megosztás így nem veszteségként, hanem egy sikeres interakcióként rögzül.
A játék ereje az önzetlenség fejlesztésében
A játék a gyermek természetes közege, így ez a legjobb terep a gyakorlásra is. Vannak olyan kooperatív társasjátékok, ahol nem egymás ellen, hanem közösen egy cél érdekében kell küzdeni. Ezek a játékok kiválóan fejlesztik a csapatszellemet és a kölcsönös segítségnyújtást, hiszen a siker csak együtt érhető el.
A szerepjátékok során a gyermek belebújhat mások bőrébe. Játszhatunk olyat, hogy a mackó beteg és segítségre van szüksége, vagy a babák pikniket tartanak és meg kell osztaniuk az elemózsiát. Ezek a biztonságos, fiktív helyzetek lehetővé teszik a szociális viselkedésformák kockázatmentes kipróbálását. A gyermek itt tapasztalhatja meg először a gondoskodás örömét.
A közös alkotás, mint például egy óriási festmény vagy egy nagy legóvár építése, szintén az önzetlenség irányába tereli a figyelmet. Ilyenkor a hangsúly a közös eredményen van, nem pedig az egyéni birtokláson. A közös munka során a gyerekek megtanulják, hogy egymást segítve sokkal nagyobb és szebb dolgokat tudnak létrehozni, mint egyedül.
Különbség az udvariasság és a valódi kedvesség között
Sokszor összetévesztjük a jó modort a valódi önzetlenséggel. Az udvariasság egy tanult szabályrendszer, a kedvesség azonban a szívből fakad. Fontos, hogy ne csak a külsőségekre neveljük a gyermeket. A „köszönöm” és a „kérem” fontosak, de ezek üres szavak maradnak, ha nincs mögöttük valódi tartalom és odafigyelés.
A valódi kedvesség ott kezdődik, amikor a gyermek észreveszi, ha valaki szomorú vagy segítségre szorul, anélkül, hogy szólnánk neki. Ezt a fajta érzékenységet a beszélgetésekkel mélyíthetjük el. Esténként a nap átbeszélésekor kérdezzük meg: „Volt ma valami, amivel örömet okoztál valakinek?” vagy „Láttál ma valakit, aki kedves volt hozzád?” Ezek a kérdések a fókuszt a pozitív emberi kapcsolatokra irányítják.
Tanítsuk meg a gyermeknek, hogy a kedvesség egyfajta szupererő, amivel jobbá teheti mások napját. Egy apró kavics, amit a barátjának ad, vagy egy ölelés a mamának, hatalmas értékkel bír. Ha a gyermek ráébred, hogy hatalma van jó irányba befolyásolni mások hangulatát, az önzetlenség a személyisége szerves részévé válik.
A gyermeki autonómia tiszteletben tartása
Az önzetlenségre nevelés paradoxona, hogy csak akkor tudunk adni, ha van mit. Ez nem csak tárgyakra, hanem a gyermek akaratára is vonatkozik. Ha folyamatosan megmondjuk neki, mit csináljon, nem marad tere az önálló döntéshozatalnak. A valódi nagylelkűséghez szükség van arra a belső meggyőződésre, hogy „én döntöttem úgy, hogy adok”.
Hagyjuk, hogy a gyermek néha nemet mondjon a megosztásra, különösen, ha egy számára nagyon kedves dologról van szó. Ha elfogadjuk az ő határait, ő is könnyebben fogja elfogadni másokét. Ez a kölcsönös tisztelet alapozza meg a személyiségfejlődést. A gyermek így megtanulja, hogy a nagylelkűség egy választási lehetőség, nem pedig egy külső kényszer.
Az autonómia támogatása növeli az önbizalmat is. Egy magabiztos gyermek sokkal kevésbé ragaszkodik görcsösen a tárgyaihoz, mert tudja, hogy ő maga, a képességei és a kapcsolatai jelentik a valódi értéket. Az önértékelés és a nagylelkűség kéz a kézben járnak: minél inkább rendben van valaki magával, annál többet képes adni másoknak.
A tiszteletben tartott határok teszik lehetővé, hogy a gyermek biztonságban érezze magát az adás folyamatában.
Hogyan hat az önzetlenség a mentális egészségre?
A modern kutatások egyértelműen bizonyítják, hogy az önzetlen viselkedés pozitív hatással van a mentális és fizikai egészségre egyaránt. Amikor segítünk másoknak, az agyunkban boldogsághormonok szabadulnak fel. Ez az úgynevezett „helper’s high” jelenség, amely a gyermekeknél is pontosan ugyanúgy működik, mint a felnőtteknél. A jó cselekedetek csökkentik a stresszt és növelik az elégedettség érzését.
Azok a gyerekek, akik rendszeresen gyakorolják a megosztást és a segítséget, általában népszerűbbek a társaik körében, ami jobb szociális beágyazottsághoz vezet. A jó társas kapcsolatok pedig a lelki egyensúly legfőbb zálogai. A magány és az izoláció ellen a legjobb ellenszer a mások felé fordulás képessége. Az önzetlenség tehát egyfajta érzelmi védőhálót von a gyermek köré.
Hosszú távon az önzetlenségre való hajlam összefügg a rezilienciával, azaz a lelki ellenállóképességgel is. Aki képes másokon segíteni, az a saját nehézségeit is más perspektívából látja. A társadalmi hasznosság tudata erőt ad a nehéz időkben. Ha gyermekünket nagylelkűségre neveljük, valójában egy hatékony megküzdési stratégiát adunk a kezébe az élet kihívásaival szemben.
A digitális világ kihívásai és az empátia
A mai digitális korban, ahol a képernyők gyakran elszigetelik a gyerekeket a valódi interakcióktól, az önzetlenségre nevelés új kihívásokkal néz szembe. A virtuális térben nehezebb érzékelni a másik fél érzelmi reakcióit, így az empátia fejlődése is lassabb lehet. Éppen ezért felértékelődik a szemtől szembeni játék és a valódi, fizikai segítségnyújtás szerepe.
A közösségi média gyakran az „én” központúságot és a külsőségeket hangsúlyozza. Ezzel szemben nekünk a „mi” élményét kell erősítenünk. Beszélgessünk a gyerekkel arról, hogy a képernyő túloldalán is valódi emberek vannak, valódi érzésekkel. A digitális tudatosság része kell, hogy legyen az online kedvesség és a mások segítése a virtuális térben is, például egy támogató üzenettel vagy a kirekesztés elleni fellépéssel.
A technológia ugyanakkor eszköze is lehet az önzetlenségnek. Együtt kereshetünk jótékonysági célokat, vagy készíthetünk videós üzenetet egy beteg rokonnak. A lényeg, hogy a technológiát ne öncélú szórakozásra, hanem a kapcsolatok építésére és a segítésre is használjuk. Így a gyermek megtanulja, hogy a modern eszközökkel is gyakorolható az ősi emberi érték: az önzetlenség.
Társadalmi felelősségvállalás kicsiben
Az önzetlenségre nevelés nem áll meg a család és a barátok körében. Fontos, hogy a gyermek lássa, tagja egy tágabb közösségnek is. A társadalmi érzékenység kialakítása már óvodás korban elkezdődhet. Vonjuk be őt olyan tevékenységekbe, amelyekkel ismeretleneknek segíthetünk, például válogassuk ki együtt a már nem használt, de jó állapotú játékait adományozás céljából.
Amikor adományozunk, fontos, hogy a gyermek értse a folyamatot. Ne csak „eltüntessük” a régi dolgait, hanem magyarázzuk el, hová kerülnek és kinek okoznak majd örömet. Ha lehetőség van rá, vigyük el magunkkal az adomány leadásakor. Az élményszerűség mélyebb nyomot hagy benne, mint bármilyen magyarázat. Látni fogja, hogy az ő régi játéka egy másik gyermek számára új kincs lehet.
A környezetvédelem is az önzetlenség egyik formája, hiszen a jövő generációiért teszünk. A közös szemétszedés a parkban vagy az állatmenhely támogatása mind-mind tágítja a gyermek látókörét. Megtanulja, hogy a világ nem ér véget az ő saját kis határainál, és felelősséggel tartozik a közös környezetünkért. Ez a globális szemléletmód elengedhetetlen a 21. században.
Az érzelmek kifejezése és a hála
Az önzetlenség ikertestvére a hála. Aki képes értékelni azt, amije van, az sokkal szívesebben ad másoknak is. A hálára nevelés az egyik leghatékonyabb eszköz az önzőség ellen. Vezessünk be egy esti rituálét, ahol mindenki elmondja, mi volt az a három dolog aznap, amiért hálás. Ez segít a gyermeknek a pozitívumokra fókuszálni.
A hála kifejezése mások felé szintén fontos tananyag. Tanítsuk meg a gyermeknek, hogyan mondjon köszönetet a kapott segítségért. Egy kézzel írt köszönőkártya vagy egy apró rajz a tanító néninek csodákat tesz. A viszonzás kultúrája megerősíti a társas kötelékeket és tudatosítja a gyermekben, hogy ő is kap másoktól, nem csak ad.
Amikor a gyermek önzetlen volt, és mi kifejezzük felé a hálánkat, azzal a saját értékességének tudatát erősítjük. „Köszönöm, hogy hoztál nekem egy pohár vizet, nagyon jól esett, hogy gondoltál rám” – az ilyen visszajelzések építik a gyermek énképét. Azt tanítják, hogy ő egy olyan személy, aki képes pozitív változást hozni mások életébe, és ez a tudat a legfőbb belső motiváció.
Hosszú távú célok a jellemformálásban
Az önzetlenségre nevelés nem egy sprint, hanem egy maraton. Lesznek napok, amikor gyermekünk a legszívesebben mindent magának tartana meg, és ez teljesen természetes. A cél nem az, hogy minden pillanatban tökéletes szent legyen, hanem az, hogy egy alapvető beállítottsággá váljon benne a jóindulat és a segítőkészség.
Ne felejtsük el, hogy a gyermek jelleme folyamatosan alakul. Az a kisfiú, aki ma nem akarja megosztani a homokozólapátot, holnap talán ő lesz az, aki elsőként siet egy síró társa vigasztalására. A türelem és a következetes példamutatás előbb-utóbb beérik. A mi feladatunk, hogy biztosítsuk a táptalajt, a szeretetet és a megfelelő útmutatást ehhez a fejlődéshez.
Végül tartsuk szem előtt, hogy az önzetlenségre neveléssel a gyermekünk jövőbeli boldogságát alapozzuk meg. A nagylelkű emberek kiegyensúlyozottabb kapcsolatokat ápolnak, sikeresebbek a munkájukban és elégedettebbek az életükkel. Ha megtanítjuk őt szívvel adni, olyan kincset adunk neki, amit soha senki nem vehet el tőle, és ami egész életében fényként vezeti majd az útján.
Gyakori kérdések az önzetlenségre nevelésről
Hány éves kortól várható el egy gyermektől, hogy valóban megossza a játékait? 🧸
Bár a próbálkozások már korábban is láthatóak, a valódi, megértésen alapuló megosztás általában 4-5 éves kor körül alakul ki. Ekkorra fejlődik ki az a kognitív képesség, hogy a gyermek képes legyen a másik nézőpontjából is látni a helyzetet. Ez előtt a megosztás inkább csak szabálykövetés vagy utánzás, nem mély belső késztetés.
Mit tegyek, ha a gyermekem agresszíven védi a tulajdonát a játszótéren? 🛝
Maradjunk nyugodtak és próbáljuk megérteni a viselkedés mögötti szorongást. Ne büntessük, hanem tereljük a figyelmét. Ajánljunk fel alternatívákat, vagy vezessük be a „váltott játék” szabályát. Fontos, hogy a gyermek érezze, mi mellette állunk és megvédjük az ő érdekeit is, miközben tanítjuk az együttműködésre.
Kell-e jutalmazni a segítőkészséget édességgel vagy matricával? 🍭
Hosszú távon a külső jutalmazás gyengítheti a belső motivációt. A legjobb jutalom a verbális elismerés és a szülői öröm kifejezése. Ha a gyermek azt érzi, hogy a segítés maga a jutalom (mert örömet okozott és büszke lehet magára), akkor később is szívesen fog segíteni, akkor is, ha nem jár érte semmi tárgyi dolog.
Hogyan kezeljem, ha a testvérek állandóan veszekednek a játékokon? 👧👦
Törekedjünk az igazságosságra és tanítsuk meg nekik a tárgyalási technikákat. Legyenek közös játékaik és teljesen sajátok is. Bátorítsuk őket a közös projektekre, ahol egymásra vannak utalva. A testvéri dinamika a legjobb gyakorlóterep az önzetlenséghez, de ehhez szükségük van a szülői mediációra a kezdeti időkben.
Mit tegyek, ha a gyermekem túl önzetlen és hagyja, hogy mindenki kihasználja? 🛡️
Az önzetlenség nem jelentheti az önfeladást. Nagyon fontos megtanítani a gyermeknek a saját határainak védelmét is. Magyarázzuk el, hogy nemet mondani is ér, és csak abból tudunk adni, amink van. Az egészséges önzetlenség alapja az önszeretet és az önbecsülés, nem pedig a megfelelési kényszer.
Érdemes-e erőltetni a jótékonykodást, ha a gyermek láthatóan nem érti? 🎁
Az erőltetés ritkán vezet jóra. Ehelyett próbáljuk az ő szintjén elmagyarázni a dolgokat, és válasszunk olyan célokat, amelyekhez tud kapcsolódni (például egy állatmenhely vagy egy másik gyermek megsegítése). Kezdjük kicsiben, és hagyjuk, hogy a folyamat élmény legyen számára, ne egy kötelező feladat.
Befolyásolja-e a gyermeki temperamentum a nagylelkűségre való hajlamot? ✨
Igen, minden gyermek más alapbeállítottsággal születik. Vannak alapvetően odaadóbb és inkább befelé fordulóbb gyerekek. A szülői nevelés és a pozitív minta azonban minden típusnál képes fejleszteni az önzetlenséget. Ne hasonlítsuk gyermekünket másokhoz, hanem a saját fejlődési ívét kövessük figyelemmel.
Leave a Comment