Gyakran érezhetjük úgy felnőttként, hogy sikereink csupán a véletlennek, a szerencsének vagy a körülmények szerencsés összjátékának köszönhetőek. Ez a belső bizonytalanság, amelyet a pszichológia imposztor-szindrómaként azonosít, nem a semmiből bukkan elő a harmincas éveink elején. A gyökerei mélyen, a gyermekkori szobák falai között, az iskolai padokban és a szülői dicséretek mintázatában rejlenek. Amikor egy kisgyermek azt tanulja meg, hogy az értéke kizárólag a teljesítményétől függ, akaratlanul is elindul azon az úton, ahol később csalónak érzi majd magát a saját sikerei közepette.
Az imposztor-szindrómával küzdő ember állandó rettegésben él, hogy egyszer mindenki számára kiderül: valójában nem ért ahhoz, amit csinál. Ez a szorongás bénító lehet, és megakadályozhatja az egyént abban, hogy valóban kiaknázza a benne rejlő lehetőségeket. Szülőként a mi felelősségünk, hogy olyan érzelmi biztonsági hálót szőjünk a gyermekeink köré, amelyben a kudarc nem katasztrófa, a siker pedig nem egy külső elvárás kényszerű teljesítése. A magabiztosság nem a hibátlanságból fakad, hanem abból a tudatból, hogy az ember akkor is értékes, ha éppen nem ő a legjobb a teremben.
A tehetség csapdája és az okos gyerek mítosza
Sokszor hisszük azt, hogy ha folyamatosan azt ismételgetjük a gyereknek, mennyire okos és tehetséges, azzal az önbizalmát építjük. A valóságban azonban ez a fajta dicséret gyakran az ellenkező hatást váltja ki hosszú távon. Amikor egy gyermek azt hallja, hogy ő született zseni, elkezdi félteni ezt a titulust. Úgy érzi, ha valami nem sikerül neki elsőre, vagy ha keményen kell dolgoznia egy eredményért, akkor valójában mégsem olyan okos, mint amilyennek tartják.
Ez a felismerés szüli meg az első magvait annak az érzésnek, hogy ő csak egy szélhámos. Ha a környezete azt hiszi, ő zseniális, de ő tudja, hogy meg kellett küzdenie a megoldásért, elkezdi elhinni, hogy csak becsapja az embereket. A fix szemléletmód, amely a képességeket állandónak és megváltoztathatatlannak tekinti, az egyik legbiztosabb út az imposztor-szindróma felé. A gyerek megtanulja elkerülni a kihívásokat, mert minden nehézség a „tehetségének” lelepleződésével fenyeget.
A valódi önbizalom nem abból fakad, hogy elhisszük, mindenben mi vagyunk a legjobbak, hanem abból, hogy nem félünk megpróbálni valami újat, amiben akár el is bukhatunk.
A fejlődési szemléletmód ezzel szemben a folyamatra, a belefektetett energiára és a kitartásra helyezi a hangsúlyt. Ha azt mondjuk: „Látom, mennyi időt töltöttél a rajzolással, és milyen érdekesen választottad ki a színeket”, akkor nem egy fix tulajdonságot címkézünk fel, hanem egy viselkedést ismerünk el. Ez felszabadítja a gyereket a tökéletesség kényszere alól, hiszen a siker kulcsa a saját kezében – a munkájában – van, nem pedig egy megfoghatatlan és elveszíthető adottságban.
A feltétel nélküli szeretet és a teljesítmény kapcsolata
A gyerekek rendkívül érzékenyek a szülői elvárásokra, és gyakran tudat alatt összekötik a szeretetet az elért eredményekkel. Ha egy kislány vagy kisfiú azt tapasztalja, hogy a szülei akkor a leglelkesebbek és legfigyelmesebbek, amikor jó jegyet hoz haza vagy megnyer egy versenyt, könnyen azt a következtetést vonhatja le, hogy csak a teljesítménye miatt szerethető. Ez a dinamika alapozza meg azt a belső kényszert, hogy felnőttként is folyamatosan bizonyítani akarjon.
Az imposztor-szindrómás felnőttek jelentős része olyan családból érkezik, ahol a „szeretet ára” a kiválóság volt. Nem feltétlenül nyílt elvárásokról van szó, sokszor a finom hangsúlyok, a csalódott sóhajok vagy az összehasonlítások építik fel ezt a falat. „Nézd, a Petinek milyen könnyen megy a matek, te pedig még mindig a házi felett ülsz” – az ilyen mondatok mély nyomot hagynak. A gyerek azt tanulja meg, hogy az ő értéke relatív, és mindig valaki máshoz mérhető.
| Helyzet | Imposztor-képző reakció | Magabiztosság-építő reakció |
|---|---|---|
| Rossz jegy az iskolában | „Tudtam, hogy nem tanultál eleget, csalódtam benned.” | „Látom, ez most nem úgy sikerült, ahogy szeretted volna. Mit gondolsz, mi volt a nehéz benne?” |
| Siker egy sportversenyen | „Te vagy a legjobb, mindenkit legyőztél, ez a tehetség!” | „Nagyon büszke vagyok a kitartásodra, látszott, hogy élvezed a játékot.” |
| Hiba elkövetése | „Hányszor mondjam még, hogy figyelj oda?” | „Mindenki hibázik. Szerinted legközelebb hogyan tudnád másképp csinálni?” |
A megoldás nem a dicséret elhagyása, hanem annak átkeretezése. A gyereknek éreznie kell, hogy a szülei szemében ő akkor is ugyanolyan értékes ember, ha utolsóként ér célba. Ha a család egy biztonságos bázis, ahol a hibázás nem vonja maga után az elismerés elvesztését, a gyerek bátrabban fog kísérletezni. Ez a bátorság lesz az alapja annak a későbbi belső hangnak, amely azt mondja: „Itt vagyok, mert megdolgoztam érte, és ha hibázom is, attól még nem vagyok kevesebb.”
A tökéletesség illúziója és a szülői példamutatás
Nem várhatjuk el a gyermekünktől, hogy magabiztos legyen és elfogadja a hibáit, ha mi magunk perfektcionista módon éljük az életünket. A gyerekek elsősorban utánzás útján tanulnak. Ha azt látják, hogy az édesanyjuk kétségbeesik egy elrontott vacsora miatt, vagy az édesapjuk napokig rágódik egy munkahelyi apróságon, ők is azt rögzítik, hogy a tökéletlenség elfogadhatatlan.
Az imposztor-szindróma gyakran generációkon át öröklődik, nem genetikai úton, hanem a viselkedési minták révén. Mutassuk meg a gyerekeinknek, hogyan kezeljük a saját kudarcainkat! Mondjuk ki hangosan: „Hű, ezt most elrontottam, de sebaj, megpróbálom kijavítani.” Vagy: „Ma nagyon izgulok az előadásom miatt, mert fontos nekem, de tudom, hogy felkészültem.” Ezek a pillanatok tanítják meg nekik, hogy az izgalom és a bizonytalanság természetes velejárója a fejlődésnek, nem pedig a gyengeség jele.
Sok szülő próbálja megóvni a gyerekét minden negatív élménytől, ez azonban a „hókotró szülő” jelenségéhez vezet. Ha minden akadályt elhárítunk előlük, soha nem tanulják meg, hogyan kell egyedül felállni. A túlóvás paradox módon aláássa az önbizalmat: a gyerek azt az üzenetet kapja, hogy ő egyedül nem képes megbirkózni a nehézségekkel. Amikor később, felnőttként egyedül kell helytállnia, azonnal megszólal benne az imposztor-hang: „Csak azért jutottam el idáig, mert mások segítettek, valójában életképtelen vagyok.”
Az összehasonlítás mérgező hatása a testvérek között
A családon belüli dinamika alapvetően meghatározza, hogyan látjuk magunkat a világban. Az egyik legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, ha a gyermekeinket egymáshoz mérjük. „Miért nem tudsz olyan rendes lenni, mint a nővéred?” vagy „Bezzeg az öcsédnek nem kell kétszer szólni”. Ezek a mondatok éket vernek a testvérek közé, és állandó versenyhelyzetet teremtenek ott, ahol támogatásra lenne szükség.
Az imposztor-szindróma egyik gyökere a „második legjobb” érzése. Ha egy gyerek folyamatosan azt éli meg, hogy csak valaki más árnyékában létezik, soha nem fogja elhinni, hogy a saját érdemei valódiak. Még ha felnőttként sikeresebb is lesz, mint a testvére, a belső összehasonlítás megmarad. Mindig lesz valaki, akihez mérheti magát, és mindig találni fog valakit, aki „jobb”, ezáltal ő maga újra csalónak érzi majd magát a pozíciójában.
Minden gyermeknek megvan a saját útja és a saját ritmusa. Ahelyett, hogy a különbségekre fókuszálnánk, emeljük ki az egyéni erősségeket anélkül, hogy azokat a másik kárára tennénk. A családnak olyannak kell lennie, mint egy csapatnak, ahol minden tagnak más a szerepe, de mindenkié ugyanolyan nélkülözhetetlen. Ha a gyerek megtanulja, hogy az ő értéke nem a másokhoz viszonyított helyezésétől függ, képessé válik arra, hogy a saját belső mércéje szerint éljen.
Az iskolai osztályzatok és az értékesség kapcsolata
Az oktatási rendszerünk sajnos gyakran az imposztor-szindróma melegágya. A számok és osztályzatok világa azt sugallja, hogy az ember teljesítménye egyetlen jegybe sűríthető. Szülőként a mi dolgunk, hogy helyre tegyük ezt az aránytalanságot. Fontos tudatosítani a gyerekben, hogy az ötös nem azt jelenti, hogy ő „jó ember”, a hármas pedig nem jelenti azt, hogy „buta”.
Amikor a jegyekre fókuszálunk, a külső motivációt erősítjük. A külső motiváció viszont törékeny. Ha a gyerek csak a jegyért tanul, akkor felnőttként is csak a külső elismerésért (előléptetés, fizetésemelés, lájkok) fog dolgozni. És mivel ezek a külső jelek nem mindig korrelálnak a valódi tudással vagy erőfeszítéssel, könnyen kialakul az érzés: „Csak azért kaptam meg, mert jókor voltam jó helyen, nem azért, mert értek hozzá.”
Beszélgessünk inkább arról, mi érdekelte aznap az iskolában, mi volt a legnehezebb feladat, és hogyan küzdött meg vele. Ha a hangsúly a tudásvágyon és a problémamegoldáson van, a gyerek megtanulja értékelni a saját kompetenciáját. A kompetenciaérzet pedig az imposztor-szindróma legjobb ellenszere. Aki tudja, hogy képes megtanulni és megoldani dolgokat, azt kevésbé fogja megingatni egy-egy külső bírálat vagy átmeneti kudarc.
A tudás hatalom, de a tanulás képessége a valódi szabadság. Ha egy gyerek hisz a saját fejlődési képességében, soha nem fogja magát csalónak érezni a siker kapujában.
Érzelmi intelligencia és a belső párbeszéd alakítása
Az imposztor-szindróma valójában egy negatív belső monológ. „Nem vagy elég jó”, „Csak szerencséd volt”, „Mindjárt rájönnek az igazságra”. Ezt a belső hangot gyermekkorban kezdjük el kialakítani, és nagyrészt a körülöttünk lévő felnőttek hangjának az internalizálása. Ezért kritikus fontosságú, hogyan beszélünk a gyerekkel, de még inkább az, hogyan tanítjuk meg őt beszélni önmagával.
Segítsünk a gyereknek azonosítani az érzéseit! Ha látjuk, hogy frusztrált egy nehéz feladat miatt, ne intézzük el annyival, hogy „Ne sírj, menni fog ez”. Ehelyett mondjuk: „Látom, most dühös vagy, mert ez a feladat nehezebb, mint gondoltad. Ez teljesen rendben van, a tanulás néha dühítő.” Ezzel validáljuk az érzéseit, és megtanítjuk neki, hogy a negatív érzelmek nem a kudarc bizonyítékai, hanem a fejlődési folyamat természetes részei.
Tanítsuk meg neki az „egyelőre” szó erejét! Ha azt mondja: „Nem tudok biciklizni”, tegyük hozzá: „EGYELŐRE nem tudsz biciklizni”. Ez az apró kiegészítés kaput nyit a lehetőségnek, és elülteti a fejében a gondolatot, hogy a jelenlegi állapot nem végleges. Az imposztor-szindrómás ember ugyanis statikusnak látja a világot: vagy tudsz valamit, vagy nem. Ha viszont a gyerek megszokja, hogy minden képesség fejleszthető, a belső kritikusa is elcsendesedik.
A felelősségvállalás és az autonómia szerepe
A magabiztos gyerek egyik legfontosabb jellemzője az ágencia, vagyis az a meggyőződés, hogy hatással van a saját életére. Ha egy gyereknek soha nem kell döntenie, soha nem kell viselnie a tettei következményeit (legyen az jó vagy rossz), akkor elvész a hite a saját erejében. Az ilyen gyerekekből lesznek azok a felnőttek, akik minden sikerüket a véletlennek tulajdonítják, hiszen soha nem tapasztalták meg igazán az ok-okozati összefüggést a tetteik és az eredmények között.
Adjunk a gyereknek életkorának megfelelő döntési lehetőségeket és felelősséget! Engedjük, hogy ő válassza ki a ruháját, vagy döntse el, melyik szakkörre szeretne járni. Ha elront valamit, ne mi rohanjunk azonnal megoldani helyette. Ha például otthon hagyta az uzsonnáját, hagyjuk, hogy megtapasztalja az enyhe éhséget (természetesen az ésszerűség határain belül), és legközelebb ő maga fog figyelni rá. Ez a fajta önállóság építi fel azt a belső tudatot, hogy „én képes vagyok irányítani a dolgaimat”.
A siker így nem egy külső adomány lesz, hanem a saját választásai és erőfeszítései gyümölcse. Amikor egy ilyen alapokkal rendelkező fiatal eléri az első komolyabb karrier-célját, nem fogja azt érezni, hogy csak ottfelejtették a székben. Pontosan tudni fogja, hány apró döntés és mennyi munka vezette odáig. Az autonómia az imposztor-szindróma leghatékonyabb védőoltása.
A társas kapcsolatok és a visszajelzések kezelése
A gyerekkori barátságok és a kortárs közösségek szintén mély nyomot hagynak az önképünkön. Ebben az időszakban kezdjük el megtanulni, hogyan kezeljük a kritikát és a dicséretet másoktól. Az imposztor-szindrómás ember képtelen befogadni a pozitív visszajelzést; úgy érzi, a dicsérő csak kedves akar lenni, vagy egyszerűen nem látja a hibáit.
Tanítsuk meg a gyereknek, hogyan kell egyszerűen megköszönni egy dicséretet! Ne hagyjuk, hogy elbagatellizálja a sikereit. Ha valaki azt mondja neki: „De szép várat építettél”, és ő azt válaszolja: „Áh, csak a kockák voltak jók”, finoman tereljük vissza: „Igen, a kockák jók, de te találtad ki, hogy hova kerüljenek. Nyugodtan mondhatod, hogy köszönöm!” Ezzel segítjük őt abban, hogy a pozitív visszajelzéseket beépítse az énképébe, ne pedig falat építsen köréjük.
Ugyanez igaz a kritikára is. Mutassuk meg, hogy a kritika nem az egész személyiségének szól, hanem egy konkrét cselekedetnek. Ha a tanár kijavítja a dolgozatát, az nem azt jelenti, hogy ő rossz tanuló, hanem azt, hogy azon a területen még van mit csiszolni. Ha a gyerek megtanulja szétválasztani a cselekedeteit a lényétől, felnőttként sem fog összeomlani egy munkahelyi negatív visszajelzéstől, és nem fogja azt hinni, hogy „lebukott”.
A kudarc normalizálása és a „hibapartik”
Sok családban a hiba tabu, valami, amit el kell titkolni vagy gyorsan elfelejteni. Pedig a hiba a legjobb tanítómester. Vannak családok, ahol bevezették a „heti hiba” rituáléját: a vacsoránál mindenki elmeséli egy dolgot, amit aznap elrontott, és azt is, amit tanult belőle. Ez egy zseniális módszer arra, hogy humanizáljuk a szülőt és biztonságossá tegyük a hibázást a gyerek számára.
Ha a kudarc a mindennapok része, és nem egy drámai esemény, akkor a gyerek nem fogja tőle elveszíteni az önbecsülését. Az imposztor-szindróma egyik motorja a tökéletesség kényszere miatti állandó szorongás. Ha viszont tudom, hogy apa is elrontotta a prezentációt, anya is elvétette az utat, és mégis minden rendben van, akkor én is megengedhetem magamnak a hibázást.
Ez a fajta rugalmasság, amit rezilienciának hívunk, segít abban, hogy a gyerek ne adja fel az első nehézségnél. A kudarc utáni újrakezdés képessége adja a valódi magabiztosságot. „Lehet, hogy most nem sikerült, de tudom, hogyan próbáljam meg másképp.” Ez a gondolkodásmód gyökeresen ellentétes az imposztor-szindrómával, amely szerint a hiba a végső bizonyíték az alkalmatlanságunkra.
A digitális világ és az irreális elvárások
Nem mehetünk el szó nélkül a közösségi média hatása mellett sem. A mai gyerekek egy olyan világban nőnek fel, ahol mindenki a legszebb, legokosabb és legboldogabb verzióját mutatja magából. Ez az állandó, szűrt valóság tökéletes táptalaja az imposztor-érzésnek. A gyerek a saját „színfalak mögötti” életét (a maga káoszával és bizonytalanságával) hasonlítja össze mások „kirakatával”.
Szülőként tudatosítanunk kell bennük a digitális írástudást. Beszélgessünk arról, hogy amit az Instagramon látunk, az nem a teljes igazság. Tanítsuk meg nekik, hogy a saját fejlődésükre koncentráljanak, ne pedig a mások által prezentált tökéletességre. Ha egy gyerek önértékelése stabil alapokon nyugszik – amit a valódi kapcsolatokból és a saját tapasztalataiból nyer –, akkor kevésbé lesz kitéve a digitális összehasonlítás romboló erejének.
Az online térben elért sikerek (lájkok, követők) rendkívül gyors, de felszínes dopaminlöketet adnak. Ez azonban nem épít valódi önbizalmat. Sőt, ha egy gyerek csak az online elismeréstől függ, felnőttként még nagyobb eséllyel lesz imposztor-szindrómás, hiszen pontosan tudja, mennyi filter és beállított fotó áll a sikerei mögött. Ösztönözzük őket a valódi, kézzelfogható tevékenységekre, ahol a siker mérhető és valódi erőfeszítés áll mögötte.
A túlzott szülői büszkeség árnyoldalai
Furcsán hangozhat, de a túl sok és túl hangos büszkeség is lehet káros. Amikor a szülő a gyerek sikereit sajátjaként éli meg, és azokkal „tüntet” a barátai előtt, a gyerek egyfajta trófeának érzi magát. Úgy érzi, az ő feladata a szülei boldogságának és társadalmi státuszának fenntartása. Ez óriási terhet ró a vállára.
Az imposztor-szindrómás felnőttek sokszor érzik úgy, hogy ha kudarcot vallanak, azzal nemcsak magukat, hanem az egész családjukat is elárulják. A gyermekkori „bezzeg az én fiam” kezdetű dicsekvések azt rögzítik, hogy a szülői szeretet és elismerés a siker mellékterméke. Fontos, hogy a gyerek tudja: büszkék vagyunk rá, de a büszkeségünk forrása az ő lénye, az embersége, a kedvessége, nem pedig a serlegei száma.
Próbáljuk meg néha magunkban tartani a büszkeségünket, és inkább kérdezzük meg a gyereket: „Te büszke vagy magadra?” Segítsünk neki megtalálni a belső elégedettség forrását. Ha ő maga elégedett az elvégzett munkájával, nincs szüksége arra, hogy állandóan a mi arcunkat figyelje jóváhagyásért. Ez az önreflektív képesség teszi lehetővé, hogy felnőttként is reálisan lássa a saját teljesítményét.
A nemi szerepek és az imposztor-szindróma
A kutatások szerint az imposztor-szindróma gyakrabban érinti a nőket, és ez szintén a gyermekkori szocializációra vezethető vissza. A lányokat gyakran arra nevelik, hogy legyenek szófogadóak, kedvesek és kerüljék a konfliktusokat. Ha egy kislány sikeres, azt gyakran a szorgalmának (vagy szerencséjének) tulajdonítják, míg a fiúk esetében természetesnek veszik a tehetséget és a dominanciát.
Ezek a sztereotípiák mélyen beépülnek. A lányok megtanulják „kicsinyíteni” magukat, hogy ne tűnjenek túl törtetőnek vagy arrogánsnak. „Ó, csak szerencsém volt” – mondják gyakran, mert ezt látták mintaként. Szülőként figyelnünk kell arra, hogy a lányainkat is bátorítsuk a kockázatvállalásra és a saját sikereik nyílt felvállalására. Ne csak a „szépséget” vagy a „jóságot” dicsérjük bennük, hanem az észt, a stratégiai gondolkodást és a bátorságot is.
A fiúk esetében pedig fontos, hogy engedjük nekik a sebezhetőséget. Ha egy fiúnak mindig „erősnek” kell lennie, és nem mutathatja ki a bizonytalanságát, felnőttként rettegni fog attól, hogy bárki meglássa a gyengeségeit. Ez a rejtőzködés az imposztor-szindróma egyik alapköve. Mindkét nem számára a legfontosabb útravaló, hogy a hitelesség fontosabb a látszatnál.
Összehangolt családi értékrend a magabiztosságért
A magabiztosság nem egyetlen nagy beszélgetés eredménye, hanem napi apró gesztusok és döntések sorozata. Ahhoz, hogy gyermekünk ne váljon imposztor-szindrómás felnőtté, a család egészének értékrendjét érdemes megvizsgálnunk. Mi számít értékesnek nálunk? A pénz? A hírnév? Vagy a segítőkészség, a humor és az őszinteség?
Ha a gyerek azt látja, hogy a szülei tisztelik a másikat a munkájáért, függetlenül attól, hogy mennyi pénzt keres, ő is megtanulja az emberi méltóságot a teljesítmény elé helyezni. Ha a családi asztalnál nemcsak a sikerekről, hanem a kétségekről is lehet beszélni, a gyerek megtanulja, hogy a bizonytalanság nem egy titkolni való szégyen, hanem az emberi lét része.
A cél nem az, hogy „szupergyerekeket” neveljünk, akik soha nem éreznek félelmet. A cél olyan felnőttek útnak indítása, akik ismerik a határaikat, bíznak a képességeikben, és ha belépnek egy szobába, nem azt kérdezik maguktól: „Vajon elég jó vagyok-e?”, hanem azt: „Mit tudok én hozzátenni ehhez a közösséghez?”. Ez a szemléletváltás az, ami végleg felszámolja az imposztor-szindróma gyökereit.
Végezetül ne feledjük, hogy mi magunk is folyamatosan fejlődünk. Ha felismerjük magunkban az imposztor-szindróma jeleit, ne hibáztassuk a szüleinket, és ne essünk pánikba, hogy mi is elrontjuk a gyerekünket. A felismerés az első lépés a változás felé. Azzal, hogy dolgozunk a saját magabiztosságunkon és önelfogadásunkon, a legértékesebb példát mutatjuk a gyermekeinknek. A hiteles élet ugyanis nem a hibátlanságról szól, hanem arról a bátorságról, hogy önmagunk merjünk lenni minden helyzetben.
Gyakori kérdések a gyermekkori magabiztosság és az imposztor-szindróma kapcsán
1. Honnan tudhatom, hogy a gyerekem hajlamos az imposztor-szindrómára? 🚩
Figyelmeztető jel lehet, ha a gyermek túlzottan szorong a dolgozatok előtt, akkor is, ha felkészült. Ha hajlamos elbagatellizálni a sikereit (pl. „csak könnyű volt a feladatsor”), vagy ha betegesen fél a hibázástól, érdemes tudatosan dolgozni az önképén és a kudarcélmények feldolgozásán.
2. Baj, ha gyakran mondom a gyerekemnek, hogy okos? 🧠
Önmagában nem baj, de ha ez az elsődleges dicséret, az fix szemléletmódot alakíthat ki. Szerencsésebb, ha a konkrét erőfeszítést és a folyamatot dicsérjük. Mondjuk inkább: „Nagyon okosan gondolkodtál, amikor megoldottad ezt a nehéz feladványt!” – így a dicséret a cselekvéshez kapcsolódik, nem egy statikus adottsághoz.
3. Hogyan dicsérjem jól, ha tényleg kiemelkedő valamiben? 🏆
A hangsúlyt helyezzük az örömre és a belefektetett munkára. Például: „Látszik, hogy mennyi munkát fektettél a gyakorlásba, és nézd, meglett az eredménye! Hogy érzed magad most?” Ezzel segítjük, hogy a siker belső megélése fontosabb legyen, mint a külső elismerés.
4. Mit tegyek, ha a gyerekem állandóan másokhoz hasonlítja magát? 👥
Ilyenkor tereljük vissza a figyelmet a saját fejlődésére. Kérdezzük meg: „Emlékszel, egy hónapja még ez sem ment, most pedig már nézd, hol tartasz!” Tanítsuk meg neki, hogy az egyetlen releváns mérce a saját tegnapi önmaga, nem pedig a társai aktuális állapota.
5. A túl sok dicséret okozhat imposztor-szindrómát? 🎈
Igen, ha a dicséret üres vagy nem tükrözi a valóságot. Ha a gyerek érzi, hogy olyasmiért dicsérik, amiért nem dolgozott meg, vagy ami nem is igaz, kialakul benne az érzés, hogy ő csak becsapja a szüleit. A hiteles, konkrét és mértéktartó visszajelzés sokkal többet ér.
6. Segít-e, ha elmesélem a saját kudarcaimat? 🗣️
Kifejezetten! Amikor látja, hogy a felnőttek is hibáznak, és aztán megoldják a helyzetet, a kudarc elveszíti félelmetes, démoni jellegét. Ez megtanítja neki, hogy a hiba nem a világ vége, hanem egy információ arról, hogy legközelebb mit kell másképp csinálni.
7. Mi van, ha én is imposztor-szindrómával küzdök? 😟
A legjobb, amit tehetsz, ha elkezdesz dolgozni a saját önismereteden. Ne ostorozd magad, mert a szorongásod átragadhat a gyerekre. Ehelyett mutass példát azzal, hogy elfogadod a saját tökéletlenségedet. Ha te elkezded elhinni a saját értékeidet, a gyermeked is könnyebben fogja elhinni a sajátjait.
Leave a Comment