A várandósság kilenc hónapja alatt legtöbben egyfajta rózsaszín ködben úszva tervezgetjük a jövőt. Elképzeljük a tökéletesen berendezett gyerekszobát, a békésen szuszogó újszülöttet és önmagunkat, ahogy kisimultan, sugárzó arccal toljuk a babakocsit a napsütötte parkban. Aztán megérkezik a valóság, és hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy a harmadik álmatlan éjszaka után, tejfoltos pizsamában, sírva próbáljuk kideríteni, miért vigasztalhatatlan a kicsi. Ez a cikk azokról a pillanatokról szól, amikor a gondosan felépített kártyavár összedől, és szembe kell néznünk a szülőség kőkemény, mégis tanulságos árnyoldalaival.
A szülési terv és a sors különös játéka
Sokan hónapokat töltenek a szülési terv tökéletesítésével. Kiválasztjuk a zenét, az illóolajokat, eldöntjük, hogy gátvédelemmel, természetes úton, fájdalomcsillapítás nélkül szeretnénk világra hozni a gyermekünket. Aztán az élet közbeszól: egy váratlan komplikáció, egy sürgősségi császármetszés vagy egy elhúzódó vajúdás pillanatok alatt írja felül az elképzeléseinket. Ilyenkor nemcsak a fizikai fájdalommal, hanem a kudarc érzésével is meg kell küzdenünk.
Gyakran érezzük úgy, hogy elbuktunk a legelső „vizsgán”, mert a testünk nem úgy reagált, ahogy elvártuk. Fontos megérteni, hogy a szülés kimenetele nem minősíti az anyaságunkat. A biztonságos érkezés a cél, és bár a trauma feldolgozása időbe telik, az első ölelés ereje segíthet elindulni a gyógyulás útján. A rugalmasság képessége az egyik legértékesebb eszköz, amit egy kismama elsajátíthat.
Amikor a kórházi csomagunkban ott marad az érintetlen lejátszási lista és a masszázsolaj, könnyű elkeseredni. Azonban ezek a tárgyak csak kiegészítők voltak egy olyan eseményhez, amelynek valódi lényege a találkozás. A szülőség első leckéje pont ez: az irányítás elengedése. Ha képesek vagyunk elfogadni, hogy nem mi mozgatjuk az összes szálat, sokkal könnyebben vesszük majd a későbbi akadályokat is.
A szülőség nem a kontrollról szól, hanem arról a képességről, ahogyan a káosz közepette is megőrizzük a szeretetünket.
Az alvásmegvonás, mint a mindennapok láthatatlan ellensége
Mindenki mondja, hogy „aludj, amíg a baba is alszik”, de a valóságban ez szinte kivitelezhetetlen. Ott a mosatlan, a főzés, vagy egyszerűen csak az az elemi igény, hogy tíz percig csendben üljünk egy csésze kávé mellett. Az alvásmegvonás nem csupán fáradtságot jelent; ez egy olyan tudatállapot, amelyben az érzelmi szabályozásunk felborul, a türelmünk elfogy, és a legegyszerűbb döntések is megoldhatatlan feladatnak tűnnek.
A krónikus kialvatlanság hatására ingerlékenyebbek leszünk a partnerünkkel, és néha még a babára is dühöt érezhetünk, amit aztán maró bűntudat követ. Ez egy ördögi kör, amiből nehéz kitörni. Ilyenkor a túlélési üzemmód lép életbe, ahol a prioritások radikálisan átrendeződnek. A lakás tisztasága vagy a vasalt ruhák halmaza hirtelen teljesen lényegtelenné válik az egy órányi egybefüggő pihenéshez képest.
Érdemes felismerni, hogy az agyunk fizikai változásokon megy keresztül ebben az időszakban. A kognitív funkciók lassulása, a feledékenység (amit gyakran csak „baba-agynak” hívunk) valójában a szervezet válasza a szélsőséges terhelésre. Ne várjuk el magunktól ugyanazt a teljesítményt, mint a várandósság előtt. A pihenés nem luxus, hanem a mentális egészségünk alapfeltétele.
| Terület | Elvárás | Valóság |
|---|---|---|
| Alvás | A baba 3 óránként eszik, közben alszom. | A baba 45 percenként ébred, én pedig csak bámulom a plafont. |
| Háztartás | Mindent rendben tartok a baba mellett. | Örülök, ha találok két egyforma zoknit a tiszta ruha kupacban. |
| Énkép | Sugárzó, fitt anyuka leszek. | A szárazsampon a legjobb barátom és a mackónadrág az egyenruhám. |
A párkapcsolati dinamika radikális átalakulása
A baba érkezése előtt mi voltunk a középpontban. A közös vacsorák, a hosszú beszélgetések és a spontán programok alkották a kapcsolatunk szövetét. Az újszülött mellett azonban a párkapcsolat gyakran „üzemeltetési módba” vált. Megbeszéljük, ki vette meg a pelenkát, ki vitte ki a szemetet, de arra már nem marad energia, hogy egymás felé forduljunk. A szülőség ezen szakasza próbára teszi a legerősebb kötelékeket is.
A férfiak és a nők gyakran eltérően élik meg ezt az átmenetet. Míg az anya biológiailag és érzelmileg is ezer szállal kötődik a babához, az apa néha kívülállónak érezheti magát, vagy úgy érezheti, háttérbe szorult. A kommunikáció hiánya és a felgyülemlett fáradtság robbanásveszélyes elegyet alkot. Az apró súrlódásokból óriási veszekedések kerekedhetnek, mert mindkét fél úgy érzi, ő tesz többet a közösbe.
Az intimitás keresése ilyenkor nem feltétlenül a szexualitást jelenti. Egy érintés a konyhában, egy támogató mondat a nehéz éjszaka után, vagy az, hogy átvesszük a babát a másiktól, hogy ő nyugodtan lezuhanyozhasson, többet ér minden nagy gesztusnál. A szövetségesi viszony kialakítása a cél: nem egymás ellen, hanem közösen harcolunk a nehézségekkel. A párkapcsolati válság elkerüléséhez őszinte beszélgetésekre van szükség a vágyainkról és a határainkról.
Az identitásvesztés és az új önmagunk keresése
Ki vagyok én, ha nem csak „anyuka”? Ez a kérdés sokszor hónapokkal a szülés után vág fejbe minket. A karrier, a hobbik, a baráti kapcsolatok mind háttérbe szorulnak, és az életünk egyetlen apró lény szükségletei körül forog. Ez az önfeláldozás nemesnek tűnik, de hosszú távon kiégéshez vezethet. Hiányozni kezd a régi életünk, a szabadságunk, és ez az érzés gyakran bűntudattal párosul.
Sokan szégyellik bevallani, hogy néha vágynak vissza az irodába, vagy egy olyan estére, ahol senki sem akarja őket megérinteni. Pedig ez teljesen természetes. Az anyasággal nem szűnik meg az előző személyiségünk, csak kiegészül egy új, rendkívül domináns szereppel. Az egyensúly megtalálása azonban fájdalmasan lassú folyamat lehet, és tele van belső konfliktusokkal.
A tükörbe nézve sokszor egy idegent látunk. A megváltozott test, a másfajta öltözködési stílus és az állandó készenléti állapot mind hozzájárulnak ehhez az érzéshez. Szükség van az én-időre, még ha az elején ez csak heti fél órát is jelent. Az, hogy visszatalálunk a saját érdeklődési köreinkhez, nem önzés, hanem befektetés a családunk hosszú távú boldogságába. Egy boldog és kiegyensúlyozott anya sokkal többet tud adni a gyermekének.
A közösségi média és a „tökéletesség” csapdája
Görgetjük a telefont éjszaka szoptatás közben, és látjuk a többi anyukát, akiknek a lakása ragyog, a gyerekük sosem sír, és ők maguk már a szülés utáni második héten visszanyerték a versenysúlyukat. Ez a torzított valóság az egyik legnagyobb ellensége a modern szülőknek. A hasonlítgatás méreg, ami lassan beszivárog a mindennapjainkba, és elhiteti velünk, hogy mi nem vagyunk elég jók.
Fontos tudatosítani, hogy a képernyőn látható képek csak gondosan megkomponált pillanatok. Senki sem posztolja ki a hisztit a bolt közepén, a lebukott ételt a szőnyegen vagy a sírógörcsöt a fürdőszobában. A „tökéletes anya” mítosza káros, mert elérhetetlen elvárásokat támaszt elénk. A valóságban mindenki küzd valamivel, csak a legtöbben ezt a zárt ajtók mögött teszik.
Próbáljunk meg olyan közösségeket keresni, ahol az őszinteség az alapérték. Azok a beszélgetések, ahol kiderül, hogy másnak is nehéz, felszabadító erejűek lehetnek. Ne féljünk megmutatni a saját tökéletlenségünket sem; ezzel nemcsak magunknak segítünk, hanem más anyukáknak is engedélyt adunk arra, hogy ne legyenek tökéletesek. A valódi kapcsolódás a sebezhetőségből fakad, nem a filterekből.
A közösségi média a legszebb pillanatokat mutatja, de a szülőség a legnehezebb pillanatokban dől el.
Amikor a baba nem olvasta a szakkönyveket
Elolvastuk az összes bestseller nevelési könyvet, tudjuk, hány fokos legyen a víz, mikor kell altatni, és milyen jelei vannak az éhségnek. Aztán megérkezik egy kisember, aki fittyet hány az összes tudományos elméletre. Nem akar elaludni a saját ágyában, nem érdekli a fehér zaj, és a hozzátáplálás első falatjait messzire köpi. Ez a kontrollvesztés az egyik legnagyobb kihívás a tudatos szülők számára.
Minden gyermek egyedi temperamentummal érkezik. Van, aki nyugodtabb, és van, aki minden ingerért „megküzd”. Ha a gyermekünk nehezebben megnyugtatható, az nem a nevelési módszereink hibája. Gyakran érezzük úgy, hogy valamit rosszul csinálunk, pedig egyszerűen csak egy intenzívebb babát kaptunk az élettől. Az ő igényeinek megismerése és elfogadása hosszabb folyamat, mint amit a szakkönyvek jósolnak.
A rugalmas alkalmazkodás itt is kulcsfontosságú. Ha a szigorú napirend feszültséget szül, merjünk rajta változtatni. Ha a babánk csak ölben alszik, ne érezzük úgy, hogy „elrontjuk”. A kötődés kialakulása nem szabályokon alapul, hanem a válasz készségen. Tanuljunk meg bízni a megérzéseinkben, még akkor is, ha azok ellentmondanak az éppen aktuális trendeknek.
A mentális teher és a láthatatlan munka
A szülőség nem csak a fizikai teendőkből áll (pelenkázás, etetés, fürdetés). Létezik egy úgynevezett „mentális teher” (mental load), ami szinte teljesen láthatatlan, mégis kimerítő. Ebbe tartozik a folyamatos tervezés: mikor kell menni a védőnőhöz, kinőtte-e már a baba a ruháit, van-e elég tápszer vagy vitamin, mikor esedékes a következő oltás. Ezt a tervezőmunkát legtöbbször az anyák végzik, és ez vezet a mentális kimerültséghez.
Ez a fajta készenléti állapot azt jelenti, hogy az agyunk sosem kapcsol ki teljesen. Még alvás közben is egyik fülünkkel a baba légzését figyeljük. Ez a tartós stressz hosszú távon szorongáshoz vagy depresszióhoz vezethet, ha nem kapunk segítséget. A feladatok megosztása nem csak azt jelenti, hogy az apa is megfürdeti a gyereket, hanem azt is, hogy részt vesz a tervezésben és a felelősségvállalásban.
Sokszor nehéz átadni a kontrollt, mert úgy érezzük, mi tudjuk legjobban, mit kell tenni. De az „engedélyezés” helyett valódi delegálásra van szükség. Hagyni kell, hogy a másik fél is kialakítsa a saját rutinját a gyerekkel, még ha az nem is pontosan olyan, mint a miénk. A közös teherviselés az egyetlen módja annak, hogy ne égjünk ki az első évek során.
A magány és az elszigeteltség érzése a babával
Furcsa paradoxon: sosem vagyunk egyedül, hiszen a baba állandóan velünk van, mégis mérhetetlenül magányosnak érezhetjük magunkat. A felnőtt társaság hiánya, az, hogy napokig csak gügyögünk és egyszerű mondatokat ismételgetünk, szellemileg leépítőnek tűnhet. A barátok, akiknek még nincs gyerekük, lassan elmaradoznak, mert nem tudnak azonosulni a mi új problémáinkkal.
A négy fal közé szorulva a világ beszűkül. A napi csúcspont az lehet, ha sikerül eljutni a közeli boltba anélkül, hogy a kicsi sírni kezdene. Ez az izoláció felerősíti a belső szorongásokat. Szükségünk van egy „falura”, egy támogató közösségre, ami a modern városi életben gyakran hiányzik. A nagyszülők messze élnek, a szomszédokat alig ismerjük.
Keresni kell az alkalmakat a kapcsolódásra. Legyen az egy baba-mama klub, egy online fórum vagy egy séta a parkban más anyukákkal. Az, hogy megbeszélhetjük valakivel, mennyi volt az éjszakai ébredések száma, segít normalizálni a helyzetünket. Ne várjuk meg, amíg teljesen elszigetelődünk; kérjünk segítséget és keressük a társaságot, még ha nehéz is elindulni otthonról.
A szoptatás nehézségei: elvárások és a valóság
A szoptatásról úgy beszélünk, mint a világ legtermészetesebb dolgáról. Pedig sokaknak egyáltalán nem megy könnyen. A kisebesedett mellbimbók, a kevés tej miatti aggodalom, vagy éppen a túltelítődés mind-mind fájdalmas és stresszes élmény lehet. A társadalmi nyomás pedig hatalmas: „a szoptatás az anyai szeretet záloga” – sugallják sokszor, ami mély bűntudatot okoz azoknak, akiknek valamiért nem sikerül.
Vannak helyzetek, amikor a szoptatásért folytatott küzdelem már felemészti az anya minden energiáját és mentális egészségét. Fontos látni, hogy a gyermeknek egy nyugodt és jelen lévő anyára van leginkább szüksége, nem pedig mindenáron anyatejre. Ha a szoptatás kínlódássá válik, érdemes szakember (szoptatási tanácsadó) segítségét kérni, de ugyanilyen fontos tudni, hogy a tápszeres táplálás sem tesz senkit rosszabb anyává.
A szoptatás körüli viták gyakran megosztják az anyákat, pedig mindenki a legjobbat akarja a gyermekének. A döntés joga a miénk, és nem tartozunk magyarázattal senkinek. Ha sikerül, az csodálatos élmény lehet, de ha nem, az sem tragédia. A lényeg az az intimitás és biztonság, amit az etetés alatt a babának nyújtunk, legyen az bármilyen módszerrel is.
Düh, türelmetlenség és a szülői árnyoldal
Keveset beszélünk róla, de a szülőség egyik legijesztőbb része a felbukkanó düh. Amikor a baba harmadik órája sír, és semmi sem használ, egy hirtelen, elemi dühöt érezhetünk. Ez az érzés félelmetes, mert nem fér össze azzal a képpel, amit a „szerető anyáról” alkottunk. Ilyenkor szörnyetegnek érezzük magunkat, és félünk, hogy kárt teszünk a kicsiben vagy magunkban.
Fontos tudni, hogy ez az indulat a tehetetlenségből és az extrém kimerültségből fakad. Ez egy biológiai válasz a folyamatos stresszre. Ha ilyen helyzetbe kerülünk, az első és legfontosabb szabály: tegyük le a babát egy biztonságos helyre (például a kiságyba), menjünk ki a szobából, és vegyünk néhány mély lélegzetet. A baba pár perc sírástól nem lesz traumatizált, de egy dühből megrázott gyerek élete végéig sérülhet.
A düh felismerése és kezelése a tudatos szülőség része. Ne fojtsuk el ezeket az érzéseket, inkább keressük meg az okukat. Gyakran nem is a babára haragszunk, hanem a körülményekre, a magányra vagy a segítség hiányára. Beszéljünk erről a partnerünkkel vagy egy szakemberrel. A szülői düh nem tabu, hanem egy jelzés a szervezetünktől, hogy elértük a határainkat és pihenésre, segítségre van szükségünk.
A nagyszülők és a kéretlen tanácsok hálója
A baba érkezésekor hirtelen mindenki szakértővé válik a környezetünkben. A nagymamák, a nagynénik, sőt még az idegenek is a boltban készek megmondani, miért sír a gyerek, miért van rajta kevés ruha, vagy miért nem kellene már ennyi idősen szoptatni. Ezek a tanácsok, bár legtöbbször jóindulatúak, alááshatják a friss szülők amúgy is ingatag önbizalmát.
A generációs különbségek gyakran vezetnek konfliktushoz. Ami harminc éve bevett gyakorlat volt, azt ma már esetleg károsnak tartja az orvostudomány. Meg kell tanulnunk meghúzni a határainkat. Kedvesen, de határozottan jelezzük, hogy mi vagyunk a szülők, és mi döntünk a nevelési kérdésekben. Ez az önállósodás folyamata, ami néha fájdalmas a nagyszülőknek, de elengedhetetlen a saját családunk békéje érdekében.
Ugyanakkor a segítségre szükség van. A művészet abban rejlik, hogyan tudjuk elfogadni a fizikai segítséget (főzés, takarítás) anélkül, hogy hagynánk magunkat érzelmileg befolyásolni. Építsünk ki egy olyan rendszert, ahol a segítség valódi könnyebbséget jelent, nem pedig plusz stresszforrást. A nagyszülőkkel való jó kapcsolat kincset ér a gyereknek, de ez nem mehet a szülők mentális épségének rovására.
Visszatérés a munka világába vagy az otthonmaradás dilemmája
Magyarországon a hosszú GYES lehetősége kiváltság, de egyben teher is lehet. Sokan érzik a társadalmi elvárást, hogy legalább két-három évig otthon maradjanak a gyermekkel, míg mások anyagi vagy karrier okokból hamarabb visszatérnének. Bármelyik utat is választjuk, a környezetünk gyakran kritizálni fog: „túl hamar adtad bölcsibe” vagy „ellustulsz otthon”.
A belső vívódás felemésztheti az anyát. Ha otthon marad, fél, hogy lemarad a szakmájában és elveszíti a felnőtt énjét. Ha visszamegy dolgozni, marja a bűntudat, hogy nem tölt elég időt a gyermekével. Nincs tökéletes megoldás, csak olyan, ami az adott családnak a legjobb. Fontos, hogy a döntés a pár közös elhatározása legyen, ne pedig külső kényszer hatására szülessen.
A munka és a család egyensúlya egy állandó zsonglőrködés. Lesznek napok, amikor remek munkaerőnek érezzük magunkat, és lesznek olyanok, amikor a beteg gyerek mellett ülve úgy érezzük, mindenhol elbukunk. A rugalmasság és az önmagunkkal szembeni türelem itt is nélkülözhetetlen. Tanuljuk meg elengedni a maximalizmust mindkét területen.
Amikor a fejlődési szakaszok próbára teszik a türelmet
Éppen csak megszoktuk az újszülött körüli teendőket, jön a fogzás. Amikor az lecsillapodik, kezdődik a szeparációs szorongás. Aztán a dackorszak, a válogatósság, és így tovább. A szülőség olyan, mint egy véget nem érő hullámvasút: amint azt hinnénk, végre sínen vagyunk, jön egy újabb kanyar. Ez az állandó változás kimerítő, mert mire megtanulnánk a szabályokat, azok megváltoznak.
Sokan élik meg ezeket a szakaszokat személyes kudarcként. „Miért nem alszik már el egyedül?” vagy „Miért nem eszik meg semmit, amit főztem?”. Fontos tudatosítani, hogy ezek a viselkedések a normális fejlődés részei. A gyerek nem ellenünk tesz, csak próbálja felfedezni a határait és a világot. A mi feladatunk ilyenkor a biztonságos kikötő szerepe, még ha mi magunk is viharban érezzük magunkat.
A humor sokszor átsegíthet a legnehezebb napokon is. Ha képesek vagyunk nevetni azon, hogy a gyerek már megint a kutya táljából akar enni, vagy hogy a falat dekorálta ki spenóttal, máris könnyebb a helyzet. Ne feledjük: minden nehéz szakasz elmúlik egyszer, hogy helyet adjon egy újabbnak, de azokkal együtt jönnek az újabb örömök és felfedezések is.
Az önazonos szülőség megtalálása a káoszban
A rengeteg elvárás, könyv, tanács és közösségi média poszt között a legnehezebb feladat megtalálni a saját hangunkat. Azt a módot, ahogy MI szeretnénk szülők lenni. Ez nem fog menni az első napon, sőt talán az első évben sem. Ez egy lassú folyamat, ami sok hibázással és újratervezéssel jár. Az önazonos szülőség lényege, hogy merünk nemet mondani arra, ami nekünk nem komfortos, és igent arra, ami a mi családunkat boldoggá teszi.
Ne féljünk megkérdőjelezni a bevett normákat. Ha nekünk a családi ágy válik be, ne érdekeljen, mit mond a szomszéd. Ha mi hamarabb visszamegyünk dolgozni, tegyük büszkén. A gyereknek nem egy tankönyvi ideálra van szüksége, hanem egy hús-vér emberre, aki néha hibázik, néha elfárad, de hitelesen van jelen az életében.
A szülőség váratlan nehézségei nem a végállomást jelentik, hanem a fejlődésünk állomásait. Megtanítanak minket az alázatra, a türelemre és az önzetlenségre olyan mélységekben, amiket korábban el sem tudtunk képzelni. Amikor semmi sem a tervek szerint alakul, akkor kapjuk a legnagyobb lehetőséget arra, hogy felfedezzük belső erejüket és rugalmasságunkat. Ez az út rögös, de minden egyes megvívott csata után többek leszünk.
Az őszinteség magunkkal és másokkal szemben a legfontosabb eszközünk. Ha merünk beszélni a nehézségekről, lebontjuk a tabukat és segítünk másoknak is, hogy ne érezzék magukat egyedül a küzdelmeikben. A szülőség nem egy projekt, amit tökéletesen le kell vezényelni, hanem egy életre szóló kaland, ahol a váratlan fordulatok adják a történet valódi mélységét.
Gyakran Ismételt Kérdések a szülőség nehézségeiről
Normális, ha néha úgy érzem, megbántam az anyaságot? 🤔
Igen, ez egy nagyon gyakori, de ritkán hangoztatott érzés. Ez nem azt jelenti, hogy nem szereted a gyermekedet, hanem azt, hogy a jelenlegi helyzeted (fáradtság, szabadságvesztés, teher) rendkívül nehéz. Ez az érzés általában átmeneti, és a kimerültség számlájára írható.
Mit tegyek, ha állandóan veszekszünk a párommal a baba óta? ⚡
Próbáljatok meg kijelölni „vitamentes” övezeteket és időszakokat. Ne feledjétek, hogy mindketten fáradtak vagytok, és ugyanabban a csapatban játszotok. A vádaskodás helyett próbáljatok meg a saját érzéseitekről beszélni („Úgy érzem, elfáradtam”, nem pedig „Te sosem segítesz”).
Hogyan kezeljem a környezetemből érkező kritikákat? 🛡️
Tanulj meg egy udvarias, de lezáró mondatot, például: „Köszönöm a tanácsot, de mi ezt másképp csináljuk/úgy döntöttünk, hogy nekünk ez válik be.” Nem kell megvédened a döntéseidet mindenki előtt; a te babád, a te felelősséged.
Miért érzem magam rossz anyának, ha sír a babám? 😢
A társadalom azt sulykolja, hogy a jó anya babája mindig elégedett. A valóságban a sírás a baba egyetlen kommunikációs eszköze. Ha ott vagy vele, próbálod megnyugtatni, már mindent megteszel, ami tőled telik. A sírás nem a te kudarcod jele.
Mikor forduljak szakemberhez a levertségemmel? 🩺
Ha az érzéseid (szomorúság, kilátástalanság, örömképtelenség) két hétnél tovább tartanak, vagy ha úgy érzed, nem tudod ellátni magad vagy a babát, mindenképpen keress fel egy szakembert. A szülés utáni depresszió egy betegség, ami orvosi vagy pszichológiai segítséget igényel, és nem az akaratgyengeség jele.
Hogyan találhatnék időt magamra, ha a baba nem hagy magamra? ⏳
Kezdd kicsiben: kérj meg valakit, hogy vigyázzon a kicsire, amíg te veszel egy hosszú fürdőt vagy sétálsz egyet a háztömb körül. Az én-idő nem luxus, hanem a túlélés záloga. Ne várd meg, amíg teljesen kiégsz, kérj segítséget proaktívan.
Valaha újra olyan lesz a kapcsolatom a párommal, mint régen? ❤️
Pontosan olyan nem lesz, mert ti is megváltoztatok. De lehet mélyebb és erősebb is. Ahogy a gyerek nő és önállóbb lesz, újra több teretek lesz egymásra. A közösen átvészelt nehéz időszakok pedig egy olyan szövetséget hozhatnak létre, ami korábban nem létezett.
Leave a Comment