A nappali közepén halmokban állnak a színes építőkockák, a kisautók pedánsan felsorakoztatva várják a rajtot, a kedvenc mesekönyv pedig nyitva hever a szőnyegen. Mégis, a várva várt önfeledt kacagás helyett feszült csend vagy nyűgös elutasítás fogad minket. Szülőként sokszor érezhetjük úgy, hogy minden igyekezetünk ellenére falakba ütközünk, amikor minőségi időt szeretnénk tölteni a gyermekünkkel. Ez a helyzet nem kudarc, hanem egy jelzés, amellyel a kicsi üzenni próbál nekünk a saját belső világáról, fáradtságáról vagy éppen aktuális igényeiről.
Miért fullad kudarcba a közös játék már az első percekben?
A közös játék meghiúsulása mögött leggyakrabban nem a jó szándék hiánya, hanem az időzítés és a környezeti tényezők szerencsétlen találkozása áll. Gyakran előfordul, hogy mi, felnőttek akkor próbáljuk kezdeményezni az interakciót, amikor éppen van tíz szabad percünk két teendő között. A gyermek azonban nem egy gép, amelyet gombnyomásra „játék üzemmódba” lehet kapcsolni. Számukra a játék komoly munka, amelyhez megfelelő érzelmi és fizikai állapot szükséges.
A túlingerelt idegrendszer az egyik leggyakoribb gátja az elmélyült tevékenységnek. Ha a gyermek egész nap közösségben volt, ahol folyamatosan szabályokhoz kellett alkalmazkodnia és zajongás vette körül, otthon gyakran csak csendre és egyedüllétre vágyik. Ilyenkor a legcsábítóbb játékajánlat is csak újabb elvárásnak tűnik számára, ami ellen ösztönösen lázadni kezd. Érdemes megfigyelni, hogy a nap mely szakaszaiban a legnyitottabb a kapcsolódásra, és ne erőltessük a részvételt, ha látjuk rajta a mentális kimerültség jeleit.
A másik gyakori ok a túl strukturált környezet. A modern gyerekszobák polcai roskadoznak a funkcionális, hangot adó és villogó eszközöktől, amelyek paradox módon pont a kreativitást és a belső motivációt ölik meg. Ha egy játék túl konkrét, és csak egyféleképpen lehet vele játszani, a gyermek hamar megunja. A kudarc érzése akkor jelenik meg, amikor a szülő konkrét elképzeléssel érkezik: „most várat fogunk építeni”. Ha a gyereknek éppen rombolni lenne kedve, az érdekellentét máris feszültséget szül.
A játék nem a végeredményről, hanem a folyamatban való létezésről szól; amint elvárásokat támasztunk, elveszítjük a varázsát.
Az elvárások hálójában: amikor a szülő akarja jobban
Sokszor tudat alatt olyan képet kergetünk, amelyet a közösségi média vagy a gyermeknevelési könyvek sugallnak. Látjuk a tökéletesen elrendezett montessori-tálcákat és a mosolygó anyukákat, majd frusztráltak leszünk, ha nálunk a harmadik percben borul a liszt vagy repül a bábu. Ez a belső feszültség láthatatlanul is átsugárzik a gyermekre, aki megérzi, hogy a teljesítmény kényszere belopózott a szőnyegre. A gyerekek rendkívül érzékenyek a szülői hitelességre: ha csak kötelességből ülünk le melléjük, azt azonnal észreveszik.
A közös játék sikertelensége mögött állhat a kontrollvágy is. Hajlamosak vagyunk kijavítani, ahogy a gyermek fogja az ecsetet, vagy megmutatni a „helyes” sorrendet az építésnél. Ezzel azonban elvesszük tőle az autonómia élményét. A játék lényege a szabadság, ahol a gyermek irányíthat. Ha ezt az irányítást a szülő magához ragadja – akár a legjobb szándékkal is –, a kicsi elveszíti az érdeklődését, hiszen már nem az ő projektjéről van szó, hanem a felnőttéről.
Gyakran elkövetjük azt a hibát is, hogy túl bonyolult szabályrendszerrel rendelkező játékot választunk. A gyermek kognitív képességeihez mérten kell megválasztani a kihívást. Ha a játék túl nehéz, a kudarcélmény elkerülése végett inkább elutasítja azt. Ha viszont túl egyszerű, a unalom válik a legnagyobb ellenséggé. A flow-állapot eléréséhez meg kell találnunk azt a keskeny sávot, ahol a feladat éppen csak egy kicsit nehezebb, mint amit a gyermek rutinból meg tudna oldani.
A kapcsolódás finomhangolása: hogyan hozzuk meg a kedvét?
Ahelyett, hogy direkt felszólítással indítanánk – például: „gyere, játsszunk a vonatokkal!” –, próbálkozzunk az észrevétlen becsatlakozással. Kezdjünk el mi magunk játszani a szőnyegen, anélkül, hogy a gyermeket hívnánk. Rakosgassuk az elemeket, dörmögjünk magunk elé, teremtsünk egy érdekes világot. A kíváncsiság az egyik legerősebb emberi hajtóerő; ha látja, hogy mi valóban élvezzük a tevékenységet, nagy valószínűséggel oda fog kúszni vagy sétálni, hogy megnézze, mi történik. Ez a módszer leveszi a gyermek válláról a megfelelési kényszert.
Használjuk a „meghívás a játékra” (invitation to play) technikáját. Ez annyit jelent, hogy előre elrendezünk néhány eszközt egy tálcán vagy az asztalon, de nem fejezzük be a kompozíciót. Például tegyünk ki egy adag gyurmát és mellé néhány természetes kincset, mint a makk vagy a gesztenye. Az esztétikus, hívogató elrendezés önmagában is inspiráló. Hagyjuk, hogy a gyermek fedezze fel a lehetőséget, és ne mi mondjuk meg, mit készítsen belőle. A felfedezés öröme lesz az az üzemanyag, ami fenntartja a figyelmét.
Fontos az is, hogy legyünk jelen teljes egészében. A telefonunkat tegyük egy másik szobába, és némítsuk le az értesítéseket. A gyermekeknek „radarjuk” van arra, ha a szülő testben ott van, de lélekben a bevásárlólistát írja vagy az e-maileit pörgeti. A valódi figyelem a legértékesebb ajándék, amit adhatunk. Gyakran napi tizenöt perc osztatlan figyelem többet ér, mint három óra félgőzzel végzett „együttlét”. Amikor a gyerek érzi, hogy ő a legfontosabb abban a pillanatban, a játék iránti kedve is látványosan megugrik.
| Játéktípus | Mikor ajánlott? | Várható hatás |
|---|---|---|
| Szabad mozgásos játék | Hosszabb egy helyben ülés után | Feszültségoldás, energiák levezetése |
| Szenzoros játék (pl. gyúrás, vizezés) | Túlingereltség, feszültség esetén | Megnyugvás, relaxáció |
| Szerepjáték | Érzelmi feldolgozás során | Empátia fejlesztése, belső konfliktusok oldása |
| Építőjáték | Koncentrációt igénylő időszakban | Logikai készségek, téri tájékozódás |
A környezet ereje: a káosz és a rend egyensúlya
A fizikai környezet döntő módon befolyásolja a gyermek játékra való hajlandóságát. A túlzott választék gyakran bénítóan hat (ezt hívják a választás paradoxonának). Ha túl sok játék van elöl, a gyermek nem tud elmélyülni egyikben sem, hanem kapkod egyikről a másikra, végül pedig elégedetlenül otthagyja az egészet. A játékkészlet rotálása, azaz a játékok egy részének eldobozolása és időnkénti cseréje csodákat tehet. Amikor egy hetek óta nem látott doboz előkerül, az újdonság varázsa azonnal felkelti az érdeklődést.
Teremtsünk olyan zugokat, amelyek kifejezetten egy-egy tevékenységre csábítanak. Egy puha párnákkal teli sarok könyvekkel, egy alacsony asztal rajzeszközökkel vagy egy kisebb szőnyeg az építőkockáknak mind segítenek a mentális fókusz kialakításában. A rendszerezett környezet biztonságot ad, a gyermek tudja, hol találja az eszközeit, és miután végzett, hova teheti vissza őket. Ez a rend nem katonás fegyelmet jelent, hanem egy átlátható rendszert, amely segíti az önállóságot.
Ne féljünk a „koszos” játékoktól sem. Sok szülő tart a festéktől, a víztől vagy a homoktól a lakásban, pedig ezek a taktilis élmények a legvonzóbbak a gyermekek számára. Ha kijelölünk egy olyan területet (például egy könnyen takarítható fólián vagy a fürdőkádban), ahol szabadon maszatolhat, a játék iránti kedv azonnal visszatér. Az ilyen típusú tevékenységek segítenek a stressz levezetésében és az érzelmi szabályozásban is, ami különösen fontos egy nehezebb nap végén.
Az érzelmi biztonság mint a játék alapköve
A játék csak akkor tud valódi és örömteli lenni, ha a gyermek érzelmileg biztonságban érzi magát. Ha aznap veszekedés volt, ha feszült a hangulat otthon, vagy ha a kicsi bizonytalannak érzi a kötődést, nem fog tudni önfeledten játszani. A játékhoz ugyanis szükség van a védekezési mechanizmusok kikapcsolására. Gyakran a „rosszalkodás” vagy a játék elutasítása valójában egy segélykiáltás: „Vegyél észre, kapcsolódj hozzám érzelmileg!”.
Ilyenkor a legjobb taktika nem a játék erőltetése, hanem a kapcsolat helyreállítása. Egy nagy ölelés, egy kis közös összebújás, vagy egy őszinte beszélgetés arról, ki hogy érzi magát, sokkal fontosabb alapozás, mint bármilyen kreatív ötlet. Amint a gyermek érzelmi tankja megtelik, természetes módon fog újra kinyílni a világ felé, és magától is kezdeményezni fogja a közös tevékenységet. A játék a bizalom egyik legmagasabb szintű megnyilvánulása.
Figyeljünk a nonverbális jelekre is. Ha a gyermek kerüli a szemkontaktust, elhúzódik, vagy agresszíven bánik a játékokkal, az nem rosszaság, hanem érzelmi túlterheltség. Ilyenkor a szülői validálás segít: „Látom, most nagyon mérges vagy, talán elfáradtál az oviban.” Ha nevesítjük az érzéseit, segítünk neki rendszerezni a belső káoszt. Ezt követően egy nyugodt, monoton tevékenység, például a kifestő vagy a mágneses építő, segíthet visszatalálni a nyugalomba.
A gyermek számára a játék a nyelv, a játékok pedig a szavak; ha nem akar beszélni, először meg kell értenünk a hallgatása okát.
Amikor a „nem” valójában „még nem”
El kell fogadnunk, hogy a gyermeknek is joga van a nemet mondáshoz. Szülőként néha nehéz lenyelni az elutasítást, különösen, ha nagy lelkesedéssel készültünk valamire. Fontos azonban, hogy ne sértődjünk meg és ne vegyük személyesnek a visszautasítást. Ha tiszteletben tartjuk a határait, azt tanítjuk meg neki, hogy az ő igényei és érzései számítanak. Ez a tisztelet hosszú távon sokkal szorosabb és őszintébb kapcsolatot eredményez, mint az engedelmesség kikényszerítése.
Gyakran csak egy kis átvezető időre van szükség. A váltások (például a vacsora utáni játéktól az alvásig vagy az utcáról a lakásba lépéskor) mindig kritikusak a kisgyermekek számára. Ne várjuk el, hogy azonnal átálljon az agya a mi általunk javasolt tevékenységre. Adjunk neki időt megérkezni, lecsendesedni. Lehet, hogy tíz perc múlva, miután csak ült és nézett ki az ablakon, ő maga fogja kérni azt a társasjátékot, amit korábban elutasított.
A rugalmasság a kulcsszó. Ha elterveztünk egy bonyolult kézműves foglalkozást, de látjuk, hogy a gyereknek csak ahhoz van ereje, hogy a kisautókkal száguldozzon a folyosón, akkor engedjük el a tervünket. Kövessük az ő vezetését. A közös játék lényege nem az, amit csinálunk, hanem az, hogy együtt csináljuk. Ha ő akarja diktálni a tempót és a témát, hagyjuk. Ez az ő kompetencia-élményét erősíti, ami elengedhetetlen az egészséges önértékelés kialakulásához.
A természet mint végső mentőöv
Ha végképp beszorulunk a négy fal közé és minden próbálkozásunk kudarcba fullad, a legjobb megoldás a környezetváltoztatás. Vigyük ki a gyermeket a szabadba. A természetnek van egy veleszületett nyugtató hatása az emberi idegrendszerre. A levegő, a természetes fény, a tágas tér azonnal oldja a belső feszültséget. Kint a játék sokkal ösztönösebb: egy bot, egy kavics vagy egy pocsolya órákra lekötheti a figyelmet anélkül, hogy nekünk bármit is „tanítanunk” vagy „irányítanunk” kellene.
A szabadtéri mozgás segít a kortizolszint csökkentésében is. A futkározás, a mászás vagy akár csak a sárban tapicskolás során a gyermek fizikailag is levezeti azt az energiát, ami a lakásban feszültségként jelentkezett. Gyakran egy félórás séta után teljesen más hangulatban térünk haza, és a gyermek hirtelen nyitottá válik azokra a benti játékokra is, amikre korábban nemet mondott. A természet nemcsak díszlet, hanem a legjobb játszótárs is egyben.
A kinti lét során a szülő is fellélegezhet. Nem kell aggódni a felfordulás miatt, a tágas térben pedig kevésbé érezzük fojtogatónak az esetleges nyűgösséget. Próbáljunk meg mi is kicsit gyermekké válni: figyeljük meg a hangyák vonulását, gyűjtsünk érdekes formájú leveleket. Ez a fajta közös szemlélődés is a játék egyik formája, amely mélyíti a kötődést és segít egymásra hangolódni a mindennapok rohanásában.
A szülői önreflexió: miért frusztrál minket a visszautasítás?
Érdemes magunkba nézni, miért okoz bennünk akkora feszültséget, ha a gyermek nem akar velünk játszani. Sokszor a saját bűntudatunkat próbáljuk kompenzálni az intenzív játékkal. Ha keveset voltunk vele a héten, vagy türelmetlenek voltunk reggel, a közös játékkal akarjuk „jóvátenni” a dolgot. Amikor ez elmarad, úgy érezzük, elszalasztottuk a lehetőséget a kapcsolódásra, és ez bűntudatot szül. Fel kell ismernünk, hogy a kapcsolódás nem csak a játékban érhető tetten: a közös házimunka, egy séta az oviból hazafelé, vagy egy csendes vacsora is ugyanolyan értékes.
Sokunkban él egy kép a „tökéletes anyáról”, aki mindig türelmes, mindig kreatív és mindig kapható egy kis mókára. Ez az elvárás irreális és káros. Vannak napok, amikor nekünk sincs kedvünk a padlón csúszkálni, és ez teljesen rendben van. Ha őszinték vagyunk a gyermekkel – például: „Anya most nagyon elfáradt, nincs ereje kergetőzni, de szívesen nézi, ahogy építesz” –, akkor az érzelmi őszinteségre tanítjuk őt. A gyerekek értékelik az egyenes beszédet, és sokkal könnyebben alkalmazkodnak, ha tudják, mi zajlik bennünk.
A játék nem lehet kényszer egyik fél számára sem. Ha mi magunk is teherként éljük meg, a gyerek meg fogja érezni a feszültséget, és ő sem fogja élvezni. Keressünk olyan tevékenységeket, amelyeket valóban mindketten élvezünk. Talán mi nem szeretünk babázni, de imádunk társasjátékozni vagy közösen sütni valamit a konyhában. A közös hobbi vagy érdeklődési kör megtalálása kulcsfontosságú a hosszú távú, harmonikus kapcsolat szempontjából.
A technológia csapdája és a figyelem visszaszerzése
Napjainkban a képernyők (tévé, tablet, telefon) a legnagyobb versenytársai a valódi, közös játéknak. A digitális világ azonnali dopaminlöketet ad, amihez képest egy fakocka vagy egy kifestő unalmasnak tűnhet. Ha a gyermek túl sok időt tölt képernyő előtt, az idegrendszere hozzászokik a gyors ingeráramláshoz, és elveszíti a képességét az elmélyült, lassú játékra. Ilyenkor a közös játék kezdeményezése gyakran dühkitörésbe vagy totális elutasításba torkollik, mert a gyermek az elvonási tünetekkel küzd.
A megoldás a fokozatosság és a határozott keretek kialakítása. Ne tiltsuk el teljesen a technológiát, de jelöljük ki azokat az időszakokat, amikor nincs helye a kütyüknek. A játékra való kedv gyakran csak akkor jön meg, amikor a gyermek unatkozni kezd. Az unalom ugyanis a kreativitás bölcsője. Ha nem kap készen tálalt ingereket, a belső világa kénytelen lesz aktivizálódni. Legyünk türelmesek ebben az átmeneti szakaszban, és bírjuk ki azt a tíz-húsz percet, amíg a gyerek megtalálja a saját belső motivációját.
Amikor közösen játszunk, a saját telefonunkat is száműzzük. Már az is zavaró lehet, ha csak az asztalon van és időnként felvillan. A gyermeknek azt kell éreznie, hogy abban a pillanatban ő az univerzum közepe a számunkra. Ez a fajta osztatlan figyelem olyan mély biztonságérzetet ad, ami mellett a digitális ingerek eltörpülnek. A közös élmény, a közös nevetés és a fizikai közelség olyan érzelmi horgonyt jelentenek, amit semmilyen alkalmazás nem tud pótolni.
Strukturálatlan játék: a szabadság művészete
Sokszor túl sokat akarunk „tanítani” a játék közben. Színeket, számokat, formákat próbálunk belecsempészni a tevékenységbe, mintha a játék csak akkor lenne értékes, ha fejlesztő hatása van. Ezzel azonban elvesszük a játék spontaneitását. A gyermek leginkább a szabad, strukturálatlan játék során fejlődik, ahol ő hozza a szabályokat és ő irányítja a történéseket. Ilyenkor fejlődik leginkább a problémamegoldó képessége, a kreativitása és az önszabályozása.
Próbáljunk meg néha csak megfigyelőként jelen lenni. Üljünk le mellé, de ne avatkozzunk közbe. Csak nézzük, mit csinál, és időnként tegyünk egy-egy támogató megjegyzést: „Látom, most egy nagyon magas tornyot építesz”. Ez a fajta narrálás segít neki fókuszálni, de nem veszi át az irányítást. Ha látja, hogy érdeklődünk a munkája iránt, de hagyjuk őt kibontakozni, az növeli az önbizalmát és meghozza a kedvét a további kísérletezéshez.
Használjunk nyitott végű játékokat (open-ended toys). Ezek olyan eszközök, amelyeknek nincs meghatározott céljuk: selyemkendők, faágak, kartondobozok, kövek. Egy kartondobozból lehet űrhajó, barlang, bolt vagy akár egy kicsi ház is. Az ilyen típusú játékok sosem fulladnak kudarcba, mert nincs „rossz” használati módjuk. A gyermek fantáziája tölti meg őket tartalommal, és mivel minden alkalommal mások lehetnek, sosem válnak unalmassá. A legegyszerűbb dolgok sokszor a legnagyobb kalandok forrásai.
Konfliktusok a játék során: hogyan kezeljük a vereséget?
A közös társasjátékok gyakori kudarca, amikor a gyermek nem tud veszíteni. Ilyenkor a nagy lelkesedéssel indult parti sírással vagy a tábla felborításával ér véget. Fontos megértenünk, hogy a veszíteni tudás egy tanult képesség, amihez érett idegrendszer kell. Ne várjuk el egy óvodástól, hogy emelt fővel tűrje a kudarcot. Ugyanakkor az sem jó megoldás, ha mindig hagyjuk nyerni, mert így nem tanulja meg kezelni a frusztrációt.
Próbáljunk ki kooperatív társasjátékokat, ahol a játékosok nem egymás ellen, hanem közösen egy cél érdekében küzdenek. Itt vagy mindenki nyer, vagy mindenki veszít. Ez kiváló módja annak, hogy a gyermek megtapasztalja az együttműködés örömét anélkül, hogy a versengés feszültsége elnyomná a játék élvezetét. Ha mégis versenyszerű játékot játszunk, modellezzük mi magunk a méltóságteljes vesztést: „Hű, most kikaptam, de sebaj, nagyon jót játszottunk, és legközelebb talán nekem lesz több szerencsém!”.
Ha bekövetkezik az összeomlás, ne büntessük érte. A dühkitörés annak a jele, hogy a gyermek érzelmi szabályozó rendszere túlterhelődött. Legyünk mellette, segítsünk neki megnyugodni, és csak később, amikor már lecsillapodtak a kedélyek, beszéljük meg, mi történt. Tanítsuk meg neki, hogy a játék lényege a közösen töltött idő, nem pedig a végeredmény. Idővel, ahogy érik, képes lesz kezelni a vereséget is, de addig is a mi türelmünkre és támogatásunkra van szüksége.
A rituálék ereje: a játék mint a nap fénypontja
A kiszámíthatóság biztonságot ad a gyerekeknek. Ha a közös játéknak megvan a maga ideje a napirendben, a gyermek is könnyebben hangolódik rá. Lehet ez egy tízperces „hancúrozás” apával munka után, vagy egy közös esti meseolvasás, amibe szőhetünk egy kis bábozást is. A rituálék segítenek az átmenetekben, és jelzik a gyermeknek, hogy most következik az az idő, ami csak az övé. Ez a várakozás önmagában is felkeltheti az érdeklődését és meghozhatja a játékkedvét.
Ne féljünk a humortól és a játékosságtól a hétköznapi teendők során sem. A fogmosásból lehet „bacilusvadászat”, az öltözködésből pedig „gyorsasági verseny az űrhajós ruhába”. Ha a játékosság átitatja a mindennapokat, a gyermek sokkal nyitottabbá válik azokra a pillanatokra is, amikor mi szeretnénk leülni vele játszani. A humor a legjobb feszültségoldó, és sokszor egy jól irányzott vicc vagy egy vicces grimasz többet ér minden pedagógiai módszernél.
Végezetül ne feledjük: a gyermekünk nem azért nem játszik velünk, hogy bosszantson minket. Ő is vágyik a kapcsolódásra, csak néha akadályokba ütközik. Ha türelemmel, figyelemmel és elvárások nélkül fordulunk felé, előbb-utóbb meg fog nyílni. A játék egy közös utazás, ahol nem az a fontos, hova érkezünk, hanem az, hogy közben fogjuk egymás kezét. Engedjük el a görcsös akarást, és bízzunk a gyermek ösztönös vágyában a felfedezésre és a szeretetre.
Gyakran ismételt kérdések a sikertelen közös játékról
Mit tegyek, ha a gyermekem csak a képernyőt követeli a játék helyett? 📺
Vezess be következetes digitális határokat, és ajánlj fel helyette szenzoros vagy mozgásos tevékenységeket, amelyek segítik a dopaminszint természetes helyreállását. Legyél türelmes, az átállás néha nyűgösséggel jár, de az unalom idővel kreativitásba fordul.
Normális, ha a gyerekem jobban szeret egyedül játszani? 🧸
Teljesen normális, sőt, az önálló játék a fejlődés egyik fontos állomása. Ez azt jelenti, hogy a gyermek biztonságban érzi magát a saját belső világában. Ilyenkor ne erőltesd a közös játékot, csak legyél a közelében elérhető távolságban.
Hogyan vonjam be a játékba, ha láthatóan fáradt az óvoda után? 😴
Ilyenkor ne kezdeményezz bonyolult vagy sok szabályt igénylő játékot. Egy meleg fürdő, egy kis összebújás vagy egy halk meseolvasás sokkal többet segít a regenerálódásban, mint egy aktív társasjáték.
Miért unja meg 5 perc után az összes új játékát? ⏳
Gyakran a túl sok inger vagy a túl specifikus játékok okozzák ezt. Próbálkozz nyitott végű eszközökkel (kendők, fakockák), amelyek minden nap más formát ölthetnek, így fenntartva a kíváncsiságot hosszú távon is.
Bűntudatom van, ha nincs kedvem a földön csúszkálva játszani. Mit tegyek? 😔
A szülői hitelesség fontosabb a játéknál. Keress olyan közös tevékenységet, amit te is élvezel: sütés, kézműveskedés vagy egy közös séta. A gyereknek a te valódi jelenlétedre van szüksége, nem egy kényszeredett szerepjátékra.
Hogyan kezeljem, ha a közös játék mindig sírással végződik? 😢
Figyeld meg a konfliktus forrását! Ha a versengés a baj, válts kooperatív játékokra. Ha a fáradtság, rövidítsd le a játékidőt. Mindig fejezd be a játékot, mielőtt a gyermek teljesen kimerülne, így pozitív élménnyel zárhatjátok a napot.
Milyen jelei vannak annak, hogy a gyermekem készen áll a közös játékra? ✨
Ha keresi a szemkontaktust, oda viszi neked az egyik játékát, kérdezget, vagy egyszerűen csak a közeledben kezd el tevékenykedni, az mind a nyitottság jele. Ilyenkor a legkönnyebb észrevétlenül bekapcsolódni az ő világába.
Leave a Comment