Egy váratlan pillanatban robban a feszültség, a gyerekszoba padlóján pedig egy vigasztalhatatlan, vöröslő arcú kisgyerek küzd a saját érzelmeivel. Szülőként ilyenkor gyakran tehetetlennek érezzük magunkat, hiszen a düh elemi ereje minden racionális érvet elsöpör. Pedig a harag nem ellenség, hanem egy jelzés, egyfajta belső iránytű, amely azt mutatja, hogy gyermekünk valamilyen akadályba ütközött vagy igazságtalanságot élt meg. A célunk nem az indulatok elfojtása, hanem az, hogy megtanítsuk a kicsiknek: az érzéseik érvényesek, de a kifejezésüknek megvannak a biztonságos és elfogadható keretei.
A gyermeki harag neurobiológiai háttere
Mielőtt rátérnénk a konkrét technikákra, érdemes pillantást vetni arra, mi zajlik a színfalak mögött, a fejlődő agyban. A gyermekek érzelemszabályozásért felelős agyterületei, különösen a prefrontális kéreg, még hosszú évekig fejlődésben vannak. Amikor a düh átveszi az irányítást, az agy érzelmi központja, az amygdala kerül túlsúlyba, ami a „harcolj vagy menekülj” reakciót váltja ki. Ebben az állapotban a logikus gondolkodás szinte teljesen kikapcsol, ezért hiábavaló minden észérv vagy magyarázat a vihar közepén.
A kisgyermekek számára a világ sokszor kiszámíthatatlan és frusztráló hely, ahol kevés beleszólásuk van az események alakulásába. A düh gyakran abból fakad, hogy a vágyaik és a valóság lehetőségei éles ellentétbe kerülnek egymással. Egy kétévesnél ez lehet egy nem megkapott játék, egy iskolásnál pedig egy igazságtalannak érzett szabály vagy egy kudarcélmény a sportpályán. A reakció intenzitása nem a gyermek rosszaságát, hanem az idegrendszerének aktuális érettségét tükrözi.
A szülő feladata ebben a folyamatban a „külső prefrontális kéreg” szerepének betöltése. Mi vagyunk azok, akik megőrizzük a nyugalmunkat, amikor ők elveszítik, és mi biztosítjuk azt a biztonságos konténert, amiben az indulatok lecsillapodhatnak. Ez a folyamat nem egyik napról a másikra történik, hanem számtalan ismétlés és gyakorlás útján épül be a gyermek eszköztárába.
A dühroham nem egy nevelési hiba bizonyítéka, hanem egy fejlődési mérföldkő, ahol a gyermeknek szüksége van a mi vezetésünkre.
Az érzelmek azonosítása és a verbalizáció ereje
Az első és talán legfontosabb lépés a düh kezelésében az, hogy nevet adunk a szörnyetegnek. A kutatások azt mutatják, hogy az érzelmek megnevezése (labelling) segít csökkenteni az amygdala aktivitását. Amikor kimondjuk, hogy „látom, most nagyon mérges vagy, mert nem sikerült a várat felépíteni”, segítünk a gyermeknek összekötni a zsigeri érzést a nyelvi kifejezéssel. Ezáltal az amorf, ijesztő feszültség valami megfoghatóvá és kezelhetővé válik.
Érdemes egy gazdag érzelmi szótár kialakítására törekedni a mindennapokban, nem csak a krízishelyzetekben. Beszélgessünk arról, hogy a dühnek is vannak fokozatai: lehetünk bosszúsak, mérgesek, dühösek vagy akár tajtékzóak is. Ha a gyermek megtanulja megkülönböztetni ezeket az árnyalatokat, pontosabb visszajelzést tud adni a belső állapotáról, mielőtt a feszültség tetőfokára hágna.
A verbalizáció során kerüljük a kérdőjeleket a mondat végén. A „Mérges vagy?” kérdés helyett használjunk kijelentéseket: „Nagyon dühösnek tűnsz.” Ez biztonságot ad a gyermeknek, mert azt érzi, hogy értjük őt, és nem tőle várjuk a megoldást egy olyan pillanatban, amikor ő maga is elveszett a saját érzéseiben. Az empátia ilyenkor nem azt jelenti, hogy egyetértünk a viselkedéssel, hanem azt, hogy elismerjük az érzés jogosságát.
| Helyzet | Mit mondjunk? | Mit ér el a technika? |
|---|---|---|
| A gyerek nem akar hazamenni a játszótérről. | „Látom, csalódott vagy, mert még maradni szeretnél.” | Érvényesíti az érzést, csökkenti az ellenállást. |
| Összeveszik a testvérével a játékon. | „Dühös vagy, mert úgy érzed, ez a te sorod lenne.” | Segít azonosítani a frusztráció forrását. |
| Nem sikerül a házi feladat. | „Nagyon bosszantó, amikor nem megy elsőre, amit szeretnél.” | Csökkenti a teljesítményszorongásból fakadó feszültséget. |
Légzéstechnika mint az idegrendszer horgonya
A mély, tudatos légzés az egyik leghatékonyabb eszköz, amellyel közvetlenül befolyásolhatjuk a vegetatív idegrendszert. Amikor dühösek vagyunk, a légzésünk felszínessé és gyorssá válik, ami tovább fokozza a szervezet stresszválaszát. Ha sikerül rávenni a gyermeket a lassabb kilégzésre, az agy azt az üzenetet kapja, hogy a közvetlen veszély elmúlt, és megkezdődhet a megnyugvás folyamata.
A gyerekek számára a „lélegezz mélyeket” utasítás túl absztrakt és unalmas lehet. Helyette használjunk vizuális és játékos metaforákat. Tanítsuk meg nekik a „lufi-légzést”: képzeljék el, hogy a hasuk egy nagy lufi, amit lassan fel kell fújniuk, majd egy pici lyukon keresztül engedjék ki a levegőt. Egy másik kedvelt módszer a „forró kakaó és virág” technika: szagolják meg a képzeletbeli illatos virágot (belégzés az orron), majd fújják meg a forró kakaót (hosszú kilégzés a szájon).
Ezeket a technikákat soha ne a dühroham csúcsán próbáljuk először bevezetni. A megnyugvás eszközeit akkor kell gyakorolni, amikor a gyermek jókedvű és nyitott. Építsük be a napi rutinba, például lefekvés előtt vagy a közös játék során. Így a kritikus pillanatban már egy ismerős, automatikus válaszreakcióhoz nyúlhatunk vissza, ami biztonságot nyújt a káoszban.
A szülői minta itt is meghatározó. Ha mi magunk is láthatóan és hallhatóan nagy levegőket veszünk, amikor elönti a fejünket a vér egy leöntött pohár tej láttán, a gyermek tőlünk tanulja meg a leghatékonyabb mintát. Mutassuk meg neki, hogy a felnőttek is küzdenek az indulataikkal, de rendelkeznek eszközökkel a kezelésükre. A közös lélegzés pedig egyfajta láthatatlan hidat épít kettőnk között, ami segít a visszakapcsolódásban.
Fizikai levezetés és a biztonságos határok
A düh egy nagy energiájú érzelem, ami mozgást igényel. Sok gyermeknél a puszta beszélgetés nem elegendő, a testükben felgyülemlett feszültségnek kiutat kell találnia. Ha megtiltjuk a csapkodást, rúgást vagy dobálózást, anélkül hogy alternatívát kínálnánk, az indulat csak befelé fordul vagy még nagyobb robbanáshoz vezet. A megoldás olyan biztonságos csatornák kijelölése, ahol az agresszió energiája szabadon távozhat.
Készíthetünk a lakásban egy „düh-sarkot”, ahol kifejezetten szabad a fizikai megnyilvánulás. Legyenek itt puha párnák, amiket lehet püfölni, vagy egy gumilabda, amit a földhöz lehet vágni. A falra rögzített buborékfólia nyomkodása vagy egy darab újságpapír apró darabokra tépése szintén kiváló feszültségoldó hatással bír. A lényeg, hogy a gyermek érezze: a tetteinek nincs bántó következménye másokra vagy a környezetére nézve.
A nagyobb gyerekeknél a sportosabb megközelítés is beválhat. Tíz fekvőtámasz, egy gyors futás a ház körül vagy a trambulinon való ugrálás segít elégetni a stresszhormonokat. Az intenzív fizikai aktivitás hatására endorfin szabadul fel a szervezetben, ami természetes módon javítja a hangulatot és segíti a relaxációt. A cél az, hogy a gyermek megtanulja felismerni a teste jelzéseit – a megfeszülő izmokat, a doboló szívet –, és tudja, mi az a mozgásforma, ami segít neki a lenyugvásban.
Fontos tisztázni, hogy a fizikai levezetés soha nem irányulhat más élőlényre vagy értékes tárgyra. „Haragudhatsz, de bántani nem szabad” – ez az alapvető szabály, amit következetesen fenn kell tartanunk. Ha a gyermek mégis ütni próbál, szelíden, de határozottan fogjuk meg a kezét, és irányítsuk át a figyelmét a jóváhagyott eszközre, például a düh-párnára. Ez tanítja meg számára a különbséget az érzés és a viselkedés között.
A megnyugvás szigete és a „time-in” módszer
Hagyományosan a büntető sarok vagy a „time-out” volt a bevett módszer a dühös gyermek kezelésére, ám a modern pszichológia rávilágított ennek árnyoldalaira. Az elszigetelés egy érzelmileg felfokozott állapotban azt az üzenetet közvetíti a gyermeknek, hogy csak akkor szerethető és elfogadható, ha jókedvű. Ez mélyítheti a szégyenérzetet és a magányt, ami hosszú távon rontja a szülő-gyermek kapcsolatot és az önszabályozási képességet.
Ehelyett javasolják a szakemberek a „time-in” vagy „nyugisziget” alkalmazását. Ez egy olyan barátságos hely a lakásban, ahová a gyermek elvonulhat megnyugodni, de ahol mi is jelen vagyunk számára, ha igényli. Itt nincsenek büntetések, csak segítő eszközök: puha takarók, stresszlabdák, nyugtató illatok vagy egy kedvenc plüssállat. A hangsúly az öngondoskodáson és a belső béke visszanyerésén van, nem pedig a vezeklésen.
A szülő jelenléte ebben a térben kritikus lehet. Sokan úgy gondolják, hogy a figyelem fenntartása megerősíti a rossz viselkedést, de a dühroham esetében nem manipulációról, hanem érzelmi összeomlásról van szó. Ha mellette maradunk, anélkül hogy prédikálnánk vagy kritizálnánk, biztonságot nyújtunk az idegrendszerének. „Itt vagyok veled, amíg jobban nem érzed magad” – ez a mondat többet ér minden fegyelmezési technikánál.
Amikor a vihar elül, a nyugisziget lehetőséget ad a reflexióra is. Megkérdezhetjük a gyermeket, mi segített neki a leginkább a megnyugvásban, vagy legközelebb mit szeretne másképp csinálni. Ez a közös értékelés segít abban, hogy a kudarcélményből tanulási lehetőség váljon. A cél, hogy a gyermek belsővé tegye a megnyugvás folyamatát, és később külső segítség nélkül is képes legyen a „szigetére” vonulni, ha érzi a feszültség növekedését.
A kreatív önkifejezés mint feszültségszelep
Amikor a szavak elfogynak, a művészet és az alkotás segíthet az érzelmek feldolgozásában. A düh sokszor vizuális formában is megjelenik a gyermek fejében: egy tűzokádó sárkányként, egy sötét felhőként vagy egy robbanó vulkánként. Ha bátorítjuk őket, hogy „rajzolják ki magukból a haragot”, lehetőséget adunk nekik arra, hogy külső szemlélőként tekintsenek a saját állapotukra.
Adjunk a gyermek kezébe vastag filctollakat, krétákat vagy akár ujjfestéket. Ne a szép végeredményre törekedjünk, hanem a folyamatra. Engedjük meg, hogy vadul satírozzon, erős vonalakkal fejezze ki az indulatát, vagy akár gyúrjon egy darab agyagot, amit kedvére formálhat és szétlapíthat. A színek használata is sokatmondó lehet: a vörös és a fekete gyakran a düh színei, míg a kék és a zöld a megnyugvást szimbolizálják.
Az írás – nagyobb gyerekeknél – szintén kiváló eszköz. Egy „dühnapló” vezetése, ahol leírhatják vagy lerajzolhatják mindazt, ami bántja őket, segít rendszerezni a gondolatokat. Néha már az is segít, ha egy papírra ráírják a haragjuk okát, majd látványosan összegyűrik és kidobják a kukába. Ez a szimbolikus cselekvés lezárást ad az érzelmi folyamatnak, és segít a továbblépésben.
A zene és a tánc erejét sem érdemes alábecsülni. Egy hangos, dobolós zenehallgatás vagy egy „dühös tánc”, ahol szabadon rángatózhatnak és kiabálhatnak, felszabadító erejű lehet. A lényeg, hogy találjunk egy olyan csatornát, ami rezonál a gyermek személyiségével, és ahol büntetlenül megélheti az intenzív érzelmeit. A kreativitás segít abban, hogy a destruktív energiák konstruktív, vagy legalábbis ártalmatlan formát öltsenek.
Szenzoros játékok és a megnyugvás érzékszerveken keresztül
Gyakran elfelejtjük, hogy az idegrendszerünk az érzékszerveinken keresztül kapja a legtöbb információt a külvilágról. Ha a környezeti ingereket tudatosan megváltoztatjuk, az közvetlen hatással van a gyermek belső állapotára. A szenzoros technikák különösen hatékonyak azoknál a kicsiknél, akik hajlamosak az ingerekre való túlérzékenységre, és a dühük gyakran a környezeti túlterhelésből fakad.
A víznek például közismerten nyugtató hatása van. Egy meleg fürdő, a kezek hideg víz alá tartása, vagy akár csak egy pohár víz lassú kortyolgatása segíthet a fókusz áthelyezésében. A víz csobogása, az érintése eltereli a figyelmet a belső zaklatottságról, és egyfajta „rendszertisztítóként” működik. Sokan alkalmazzák sikerrel a „csillámos üveget” is: egy vízzel és csillámmal töltött palackot, amit ha összerázunk, a gyermek figyelheti a lassan leülepedő szemcséket, miközben a saját indulatai is elcsendesednek.
A tapintás útján történő stimuláció is csodákra képes. A súlyozott takarók vagy egy szoros, ölelő mozdulat (ha a gyermek engedi) mély nyomást gyakorol a testre, ami fokozza a szerotonin termelődését. A gyurma, a kinetikus homok vagy a stresszlabdák nyomkodása ritmikus mozgást igényel, ami segít az agynak visszanyerni az egyensúlyát. Az illóolajok, mint a levendula vagy a kamilla, a szaglásunkon keresztül közvetlenül az érzelmi központunkra hatnak, elősegítve a relaxációt.
Érdemes kísérletezni, hogy a mi gyermekünknél melyik érzékszerv a „bejárat” a nyugalomhoz. Van, akit a sötét, csendes szoba segít ki a dühből, másnak pedig éppen a ritmikus hangok vagy az erős fizikai érintés adja meg a szükséges biztonságot. Ha ismerjük ezeket a preferenciákat, összeállíthatunk egy személyre szabott „nyugtató készletet”, amit bármikor elővehetünk, ha közeleg a vihar.
A szülői önszabályozás mint alapkövetelmény
Minden technika és módszer hatástalan marad, ha mi magunk is elveszítjük a kontrollt. A gyermekek úgynevezett tükörneuronokkal rendelkeznek, ami azt jelenti, hogy tudat alatt átveszik és leutánozzák a környezetükben lévő felnőttek érzelmi állapotát. Ha mi kiabálunk, hogy ő ne kiabáljon, azzal csak olajat öntünk a tűzre és összezavarjuk a fejlődő idegrendszerét.
A szülői önszabályozás nem azt jelenti, hogy nem lehetünk dühösek. Azt jelenti, hogy felelősséget vállalunk a saját reakcióinkért. Ismerjük fel a saját testi jelzéseinket: a gombócot a torokban, a megfeszülő állkapcsot vagy a szaporább légzést. Ilyenkor érdemes nekünk is alkalmazni a korábban említett technikákat. „Most nagyon feszült lettem, szükségem van három mély levegőre, mielőtt válaszolok” – ez a mondat a legjobb élő példa, amit a gyermekünknek adhatunk.
Gyakran a gyermek dühe a mi saját, elfojtott feszültségeinket hívja elő. Ha fáradtak vagyunk, éhesek, vagy stresszesek a munka miatt, sokkal kisebb a türelem-küszöbünk. Fontos, hogy ne várjuk el magunktól a tökéletességet minden pillanatban. Ha mégis elszakad a cérna, és mi is helytelenül reagálunk, ne féljünk bocsánatot kérni. Ezzel azt tanítjuk a gyermeknek, hogy hibázni ér, és a kapcsolatunk bármilyen vihar után helyrehozható.
A saját mentális egészségünk gondozása nem luxus, hanem a hatékony gyereknevelés alapja. Keressünk olyan tevékenységeket, amik segítenek feltöltődni, legyen az egy rövid séta, olvasás vagy egy hobbi. Egy kipihent, egyensúlyban lévő szülő sokkal rugalmasabban képes kezelni a gyermeki dühkitöréseket, és képes megmaradni a viharban az a stabil világítótorony, akire a gyermeknek oly nagy szüksége van.
A düh mögötti másodlagos érzelmek feltárása
A pszichológia a dühöt gyakran egy jéghegy csúcsaként ábrázolja. Ami a felszínen látható – a kiabálás, a csapkodás –, az csak egy kis része a valóságnak. A víz alatt, a mélyben számos más érzelem húzódhat meg: félelem, bizonytalanság, szomorúság, fáradtság, éhség vagy éppen a tehetetlenség érzése. Ha csak a dühhel foglalkozunk, akkor csak a tünetet kezeljük, nem az okot.
Figyeljük meg a dührohamok mintázatait. Gyakran fordulnak elő este, lefekvés előtt? Akkor valószínűleg a kimerültség a valódi kiváltó ok. Akkor jelentkezik, amikor új közösségbe kerül a gyermek? Ebben az esetben a szorongás és a félelem ölthet dühös formát. Ha megértjük a mögöttes motivációkat, sokkal célzottabban tudunk segíteni. Egy fáradt gyereknél nem fegyelmezésre, hanem pihenésre és gyengédségre van szükség.
Tanítsuk meg a gyermeknek is, hogy nézzen a jéghegy alá. Amikor már megnyugodott, beszélgessünk róla: „Lehet, hogy azért voltál ilyen mérges a játszótéren, mert fájt, hogy a többiek nem vettek be a játékba?” Ez a fajta érzelmi detektívmunka fejleszti az empátiát és az önismeretet. Idővel a gyermek is képes lesz felismerni, ha valójában szomorú vagy magányos, és nem a düh lesz az egyetlen eszköze a feszültség kifejezésére.
A környezeti tényezők is fontos szerepet játszanak. A vércukorszint ingadozása, a túl sok képernyőidő vagy a zajos környezet mind-mind csökkenthetik az érzelmi ellenállóképességet. Néha a „kezelés” legegyszerűbb módja egy banán, egy nagy pohár víz vagy a tévé kikapcsolása. A holisztikus szemlélet segít abban, hogy ne csak a viselkedést kritizáljuk, hanem a gyermek egész lényét támogassuk a nehéz pillanatokban.
A legnehezebb viselkedés mögött mindig egy segélykiáltás rejlik: szeress akkor is, amikor a legkevésbé tűnök szerethetőnek.
Hosszú távú érzelmi intelligencia építése
A düh kezelésének tanítása nem sprint, hanem maraton. Nem egy-egy sikeresen levezényelt dühroham a cél, hanem az, hogy felnőtt korára a gyermek rendelkezzen azokkal a belső erőforrásokkal, amik segítik őt az élet konfliktusaiban. Az érzelmi intelligencia alapjait ezekben a kisgyermekkori interakciókban fektetjük le. Minden alkalom, amikor türelemmel és megértéssel fordulunk felé, egy-egy tégla a biztonságos belső várában.
Használjunk meséket és történeteket az érzelmekről való beszélgetéshez. Számos kiváló gyerekkönyv létezik már, ami a harag természetét dolgozza fel érthető, kedves módon. A mesehősök példáján keresztül a gyermekek kívülről láthatják a saját küzdelmeiket, és ötleteket meríthetnek a megoldáshoz. A közös meseolvasás utáni beszélgetések pedig mélyítik a bizalmat és a kötődést.
Dicsérjük meg a gyermeket, ha sikerül egy konfliktust erőszakmentesen kezelnie, vagy ha felismeri, hogy kezd ideges lenni, és magától alkalmaz egy technikát. A pozitív visszajelzés sokkal erősebb motiváló tényező, mint a büntetéstől való félelem. Emeljük ki a fejlődést: „Észrevettem, hogy ma milyen ügyesen vettél mély levegőt, amikor nem sikerült a kirakó. Büszke vagyok rád!”
Az érzelmi nevelés része az is, hogy megtanítjuk a konfliktusok rendezését és a jóvátételt. Ha a düh hevében a gyermek elrontott valamit vagy megbántott valakit, segítsünk neki helyrehozni. Ez nem bűntudatkeltés, hanem a felelősségvállalás tanítása. A jóvátétel aktusa – legyen az egy rajz a megbántott félnek vagy a szétszórt játékok közös összeszedése – segít feloldani a düh utáni feszültséget és helyreállítani a harmóniát.
A gyermekünk érzelmi fejlődése hullámzó folyamat lesz. Vannak könnyebb időszakok és lesznek visszaesések, különösen a fejlődési ugrások vagy nagyobb életmódbeli változások idején. A legfontosabb, hogy maradjunk következetesek, türelmesek és mindenekelőtt szeretetteljesek. A düh elmúlik, de az az érzés, hogy a szüleimre minden állapotomban számíthattam, egy életre szóló muníciót ad.
Hogyan segíthetünk dühös gyermekünknek?
Milyen kortól érdemes elkezdeni a dühkezelési technikák tanítását? 👶
Az alapozást már csecsemőkorban elkezdjük azzal, hogy reagálunk a szükségleteikre és megnyugtatjuk őket. A konkrét technikák – mint a mély légzés vagy az érzelmek megnevezése – körülbelül 2-3 éves kortól válnak érthetővé a gyerekek számára. Fontos, hogy a módszereket mindig a gyermek értelmi szintjéhez igazítsuk, és kezdetben játéknak tekintsük a gyakorlást.
Normális, ha a gyermekem minden apróságon dühbe gurul? 📈
Bizonyos életkorokban, különösen a dackorszak idején (2-4 év) és a kiskamaszkor elején, a felfokozott érzelmi reakciók teljesen természetesek. Ilyenkor az agy jelentős átalakuláson megy keresztül, ami csökkenti az impulzuskontrollt. Ha azonban a dühkitörések napi rendszerességgel fordulnak elő, és akadályozzák a gyermek mindennapi életét vagy a beilleszkedést, érdemes szakember tanácsát kérni.
Mit tegyek, ha a gyerek nyilvános helyen kezd el dühöngeni? 🛒
A legfontosabb a saját nyugalmunk megőrzése és a „közönség” kizárása. Ne próbáljuk ott helyben megnevelni vagy elmagyarázni a helyzetet. Ha lehetséges, vigyük el a gyermeket egy csendesebb sarokba vagy az autóba, amíg lecsillapodik. A cél ilyenkor a biztonság megteremtése és a fizikai kontaktus (ha kéri), nem pedig a fegyelmezés.
Baj-e, ha én is dühös leszek a dührohama alatt? 📢
Teljesen emberi reakció, ha a szülő is frusztrált lesz egy ilyen helyzetben. A lényeg, hogy felismerjük ezt magunkban, és ne engedjük, hogy az indulataink irányítsák a tetteinket. Ha érezzük, hogy elszakad a cérna, tartsunk egy rövid szünetet, igyunk egy pohár vizet, vagy kérjük meg a másik szülőt, hogy vegye át a helyzetet egy percre.
Lehet-e a düh hátterében ételallergia vagy szenzoros zavar? 🤕
Igen, bizonyos fizikai tényezők jelentősen ronthatják az érzelemszabályozást. A krónikus fáradtság, a vashiány, a túlzott cukorfogyasztás vagy a szenzoros feldolgozási zavar (SPD) mind vezethetnek alacsonyabb toleranciához és gyakoribb dührohamokhoz. Ha gyanakszunk ilyesmire, érdemes konzultálni a gyermekorvossal vagy egy fejlesztőpedagógussal.
Hogyan különböztessem meg a dühöt a manipulációtól? 🎭
A valódi dühroham alatt a gyermek elveszíti a kontrollt a tettei felett, az idegrendszere túlterhelődik. A manipuláció általában célirányos: a gyermek figyel ránk, nézi a hatást, és abba tudja hagyni, amint eléri a célját. A valódi düh esetén a gyermeknek segítségre van szüksége a megnyugváshoz, míg a határok feszegetésekor következetes szabályokra.
Mikor javasolt gyermekpszichológushoz fordulni? 👩⚕️
Érdemes szakembert felkeresni, ha a gyermek dühe önveszélyes vagy másokra veszélyes (például súlyos harapás, rúgás, tárgyak rongálása), ha a dührohamok után a gyermek nagyon hosszú ideig nem tud megnyugodni, vagy ha a szülő úgy érzi, a helyzet felemészti a család mindennapjait. A korai segítségnyújtás hatékonyan megelőzheti a későbbi viselkedési zavarokat.
Leave a Comment