A bevásárlóközpont közepén, a polcok között elterülő, torkaszakadtából ordító kisgyermek látványa minden szülő számára ismerős, és még a legtapasztaltabb édesanyák pulzusát is pillanatok alatt az egekbe emeli. Ilyenkor a környezet ítélkező tekintete, a tehetetlenség érzése és a gyermek iránti aggodalom különös elegyet alkot a szülői szívben. Pedig a hiszti nem a nevelés kudarca, hanem a fejlődés egyik legtermészetesebb, bár kétségkívül legnehezebb állomása, amelyen szinte minden családnak át kell esnie. Az idegrendszer érése egy bonyolult folyamat, ahol az érzelmekért felelős központok sokkal hamarabb lépnek működésbe, mint az azokat szabályozni képes logikai területek.
Ahhoz, hogy hatékonyan tudjunk segíteni gyermekünknek és saját magunknak is megőrizzük a békénket, elsőként azt kell megértenünk, hogy a hiszti nem egyetlen, homogén jelenség. A különböző típusú érzelmi kitörések mögött eltérő motivációk és biológiai folyamatok húzódnak meg, így a megoldási stratégiáknak is ehhez kell igazodniuk. Ami működik egy fáradtságból eredő összeomlásnál, az teljesen hatástalan, sőt káros lehet egy tudatos határok feszegetésekor. A tudatosság az első lépés afelé, hogy a dackorszak csatáit ne túléljük, hanem a gyermek érzelmi intelligenciájának fejlesztésére használjuk fel.
Az érzelmi alapú összeomlás és a valódi kétségbeesés
Az egyik leggyakoribb és egyben legszívszorítóbb típus az úgynevezett érzelmi összeomlás vagy distressz-hiszti. Ilyenkor a gyermek nem azért sír, mert el akar érni valamit, hanem mert az idegrendszere szó szerint „túlcsordult”. A kisgyermekek agyában az amygdala, az érzelmi válaszokért felelős központ, rendkívül aktív, miközben a prefrontális kéreg, amely a csillapításért és a józan észért felelne, még fejlesztés alatt áll. Ebben az állapotban a gyermek elveszíti a kontrollt a saját teste és érzelmei felett, és valódi félelmet vagy mély elkeseredettséget él át.
Ezt a típust viszonylag könnyű felismerni, ha figyeljük az árulkodó jeleket: a gyermek tekintete zavart, mozgása koordinálatlan, és gyakran nem is hallja, amit mondunk neki. Nem néz ránk dacosan, nem figyeli a reakciónkat, hanem teljesen bezárul a saját fájdalmába. Ilyenkor a büntetés vagy a szigorú fellépés csak ront a helyzeten, hiszen a gyermek nem rosszalkodik, hanem „elromlott” az önszabályozó mechanizmusa. A legfontosabb feladatunk ilyenkor a biztonságos jelenlét biztosítása, anélkül, hogy túl sok szóval terhelnénk az amúgy is túlpörgött elméjét.
A gyermek nem azért hisztizik, hogy minket bosszantson, hanem mert az adott pillanatban nincs más eszköze a belső feszültség levezetésére.
Ebben a fázisban a verbális kommunikáció minimálisra csökkentése a célravezető, hiszen a gyermek agyának nyelvi központjai ilyenkor szinte elérhetetlenek. Egy halk, megnyugtató „itt vagyok veled” többet ér, mint egy hosszú kiselőadás a helyes viselkedésről. Az érzelmi biztonság nyújtása ilyenkor azt jelenti, hogy megengedjük neki az érzést, miközben vigyázunk a testi épségére. Ha hagyjuk, hogy a vihar átvonuljon rajta, miközben érzi a közelségünket, azzal azt tanítjuk meg neki, hogy az érzelmei nem veszélyesek, és mi akkor is szeretjük őt, amikor épp a legnehezebb önmagával.
A hatalmi harc és a határok feszegetése
Egészen más megközelítést igényel a szándékos vagy akarati hiszti, amelyet sokan csak „hatalmi harcnak” neveznek. Ez az a pillanat, amikor a gyermek pontosan tudja, mit akar elérni – legyen az egy újabb kisautó vagy a lefekvés eltolása –, és a hisztit mint eszközt veti be a cél érdekében. Itt nem az idegrendszer összeomlásáról van szó, hanem egyfajta kísérletezésről a társas környezettel. A gyermek ilyenkor gyakran „fél szemmel” figyeli a szülőt, hogy lássa, milyen hatást vált ki a viselkedése, és képes azonnal abbahagyni az ordítást, ha valami érdekesebb történik.
Ennél a típusnál a következetesség és a higgadt határozottság a legfőbb fegyverünk. Ha a gyermek azt tapasztalja, hogy a látványos jelenet eredményre vezet, az agya rögzíti ezt a sikeres stratégiát, és a jövőben is alkalmazni fogja. Fontos megérteni, hogy a határszabás nem szeretetlenség, hanem éppen a biztonság megteremtése. A gyermeknek szüksége van arra a tudatra, hogy a szülő „erősebb” nála, és nem hagyja magát manipulálni az érzelmi kitörések által. Ez adja meg neki azt a stabilitást, amire a világa felépítéséhez szüksége van.
| Jellemző | Érzelmi összeomlás | Akarati hiszti |
|---|---|---|
| Cél | Feszültséglevezetés | Egy konkrét dolog elérése |
| Szemkontaktus | Kerüli, elréved | Keresi a szülő reakcióját |
| Leállíthatóság | Nagyon nehéz, idő kell hozzá | Megfelelő ingerrel azonnal megáll |
| Szülői válasz | Megnyugtatás, ölelés | Következetes nem, figyelemelterelés |
Akarati hiszti esetén a legrosszabb, amit tehetünk, ha elkezdünk alkudozni vagy mi magunk is elveszítjük a türelmünket és kiabálni kezdünk. Ha belemegyünk a vitába, a gyermek máris elérte az egyik célját: uralja a helyzetet és a szülő figyelmét. Ehelyett érdemes rövid, egyértelmű mondatokkal közölni a szabályt, majd ha a jelenet folytatódik, finoman, de határozottan kivonni magunkat az interakcióból. Amint a közönség eltűnik vagy nem reagál, a produkció hamarosan értelmét veszti a kisgyermek számára.
Szenzoros túlterheltség a zajos világban
Modern világunk ingergazdagsága gyakran észrevétlenül sodorja a gyermekeket a szenzoros telítődés állapotába. Egy zsúfolt bevásárlóközpont villódzó fényei, a folyamatos alapzaj, a túl sok idegen arc és a rengeteg vizuális inger egy éretlen idegrendszer számára feldolgozhatatlan mennyiségű adatot jelent. Ilyenkor a hiszti valójában egy védekező mechanizmus, egyfajta „biztosíték kiolvadás”, ahol a gyermek szervezete így próbál megszabadulni a felgyülemlett feszültségtől.
A szenzoros alapú hisztit gyakran összetévesztik a neveletlenséggel, pedig itt fizikai diszkomfortról van szó. A gyermek ilyenkor befoghatja a fülét, elfedheti a szemét, vagy éppen ellenkezőleg, féktelen futkározásba és visításba kezd, hogy elnyomja a külső ingereket. A megoldás itt a környezet megváltoztatása: vigyük ki a gyermeket a friss levegőre, keressünk egy csendes sarkot, vagy ha otthon vagyunk, sötétítsünk be és szüntessük meg a zajforrásokat. Az ingerszegény környezet segít az idegrendszernek visszatalálni az egyensúlyi állapotba.
Érdemes megfigyelni, hogy vannak-e olyan napszakok vagy helyszínek, amelyek rendszeresen kiváltják ezt a reakciót. Ha tudjuk, hogy gyermekünk érzékenyebb a zajokra vagy a tömegre, próbáljuk meg megelőzni a bajt. Rövidítsük le a vásárlást, vigyünk magunkkal zajszűrő fülest vagy a kedvenc, megnyugtató tapintású takaróját. A megelőzés ebben az esetben sokkal hatékonyabb, mint a már kialakult krízis kezelése, hiszen a túltelített idegrendszernek hosszú időbe telik, mire újra megnyugszik.
A fiziológiai szükségletek: éhség, fáradtság és betegség
Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a gyermekek viselkedése szorosan összefügg a testi állapotukkal. A HALT-módszer (Hungry, Angry, Lonely, Tired – Éhes, Mérges, Magányos, Fáradt) egy kiváló emlékeztető a szülők számára: mielőtt mélylélektani okokat keresnénk a hiszti mögött, ellenőrizzük az alapvető szükségleteket. Egy alváshiányos vagy leesett vércukorszintű kisgyermek egyszerűen biológiailag képtelen az önkontrollra. Ilyenkor a legkisebb frusztráció is – például, hogy nem a piros bögrébe került a tej – hatalmas robbanáshoz vezet.
A fáradtságból eredő hiszti jellegzetessége a nyűgösség, a koordinálatlan mozgás és az irracionális kérések sorozata. A gyermek ilyenkor „túl fáradt az alváshoz”, és az idegrendszere egyfajta kényszeres pörgésben tartja. A megoldás nem a fegyelmezés, hanem a ritmus és a rutin visszaállítása. Egy gyors szénhidrátforrás (például egy szelet gyümölcs) vagy egy csendes pihenő csodákat tehet. Fontos, hogy szülőként ne vegyük magunkra az ilyenkor elhangzó durva szavakat, hiszen azok nem a gyermek szívéből, hanem a kimerültségéből fakadnak.
Gyakran előfordul, hogy a lappangó betegség első jele nem a láz, hanem a megmagyarázhatatlanul rossz kedv és az alacsony ingerküszöb. Ha a gyermekünk, aki egyébként jól kezeli a mindennapokat, hirtelen „hisztissé” válik, érdemes gyanakodni, hogy valami nincs rendben a szervezetével. Ilyenkor a fokozott türelem és a testi közelség a legjobb gyógyír. Ne várjunk el tőle ilyenkor fegyelmezettséget, inkább biztosítsuk számára a gyógyuláshoz szükséges nyugalmat és extra figyelmet.
A kommunikációs gátak okozta frusztráció
Képzeljük el, hogy pontosan tudjuk, mit szeretnénk, de nem állnak rendelkezésünkre a szavak, hogy ezt kifejezzük, vagy a környezetünk folyamatosan félreért minket. Ez a nyelvi alapú frusztráció a másfél és három év közötti korosztály egyik legnagyobb kihívása. A gyermek vágyai és elképzelései már komplexek, de a beszédkészsége még gyerekcipőben jár. Ez a szakadék a belső igény és a külső megnyilvánulás között gyakran dührohamhoz vezet, mert a gyermek tehetetlennek érzi magát a helyzetben.
Ebben a szakaszban a szülő mint „tolmács” léphet fel. Próbáljuk meg kitalálni és szavakba önteni a gyermek érzéseit: „Látom, mérges vagy, mert nem tudod összerakni a legót.” Ez a fajta tükrözés két szempontból is hasznos: egyrészt a gyermek érzi, hogy megértették, ami azonnal csökkenti a feszültséget, másrészt szókincset adunk neki a későbbi érzelemkifejezéshez. A jelbeszéd használata vagy a mutogatás ösztönzése szintén segíthet áthidalni ezt az időszakot, amíg a beszéd be nem indul.
A meg nem értett szó a kisgyermek számára olyan, mint egy fal, amibe folyamatosan beleütközik – a hiszti ilyenkor a fal lebontására tett kétségbeesett kísérlet.
Gyakran segít, ha választási lehetőségeket kínálunk a gyermeknek, így növelve az autonómia érzését. „A kék vagy a zöld zoknit szeretnéd?” – egy ilyen egyszerű kérdés elterelheti a figyelmet a kialakuló feszültségről, és visszaadhatja a gyermeknek azt az érzést, hogy van beleszólása a saját életébe. A frusztráció kezelésének megtanítása az egyik legfontosabb életre szóló lecke, amelyet ezekben a nehéz percekben alapozhatunk meg.
A dackorszak, mint az énkép fejlődésének mérföldköve
Körülbelül kétéves kor környékén következik be az az ugrásszerű fejlődés, amikor a kisgyermek elkezdi felismerni saját magát, mint a szüleitől független lényt. Ez az én-tudat ébredése, amelynek elengedhetetlen része az ellenkezés. A „nem” szó használata ilyenkor nem feltétlenül az adott dolog elutasítását jelenti, hanem a saját akarat kinyilvánításának örömét. A gyermek teszteli a saját határait és a világ rá adott válaszait. Ez a korszak nélkülözhetetlen az egészséges önbecsülés és a későbbi érdekérvényesítő képesség kialakulásához.
Ebben az időszakban a hisztik gyakran azért robbannak ki, mert a gyermek olyasmit akar megtenni, amire fizikailag vagy szabályok miatt még nem képes. Az önállósodási törekvések támogatása kulcsfontosságú. Engedjük meg neki, hogy ő nyomja meg a lift gombját, vagy ő válassza ki a gyümölcsöt a boltban. Minél több területen érezheti a kompetenciáját, annál kevesebb szükségét fogja érezni, hogy látványos jelenetekkel vívja ki a figyelmet és az elismerést. A tiltás helyett próbáljunk alternatívákat mutatni, amelyekkel kiélheti az alkotóvágyát.
Érdemes észben tartani, hogy a dackorszak intenzitása gyermekenként változó. Van, akinél csak enyhe ellenállás jelentkezik, míg másoknál napi szintűek a nagy összecsapások. Ez nagyban függ a gyermek temperamentumától is. Az erős akaratú gyermekek gyakran nehezebb eseteknek tűnnek kisgyerekként, de felnőttként ez az adottságuk válhat a legnagyobb előnyükké, ha megtanulják megfelelően csatornázni az energiáikat. Szülőként a mi feladatunk, hogy ezt az erőt ne megtörjük, hanem mederbe tereljük.
A szülői önkontroll: a tükörneuronok szerepe
Amikor a gyermekünk hisztizik, a saját idegrendszerünk is válaszol. A tükörneuronok révén hajlamosak vagyunk átvenni a gyermek feszültségét, és mi magunk is dühössé vagy kétségbeesetté válni. Ez egy biológiai csapda: ha mi is elkezdünk kiabálni, azzal csak olajat öntünk a tűzre, hiszen a gyermek számára azt az üzenetet közvetítjük, hogy a helyzet valóban kontrollálhatatlan és veszélyes. A legfontosabb eszköz a kezünkben a saját nyugalmunk megőrzése, bármilyen nehéz is legyen az adott pillanatban.
A „lecsillapodás sarka” nem csak a gyermeknek, hanem a szülőnek is járhat. Ha érezzük, hogy elszakad a cérna, tegyünk egy mély lélegzetet, vagy ha biztonságban tudjuk a gyermeket, lépjünk ki a szobából egy fél percre. A tudatos jelenlét (mindfulness) technikái sokat segíthetnek: figyeljük meg a saját testi érzeteinket, a gombócot a torkunkban vagy az ökölbe rándult kezünket. Amint tudatosítjuk ezeket, már nem ők irányítanak minket. Ha mi nyugodtak maradunk, azzal egyfajta „érzelmi horgonyt” nyújtunk a viharban hánykolódó gyermeknek.
Fontos, hogy ne vegyük személyes támadásnak a gyermek viselkedését. Ő nem ellenünk van, hanem egy nehéz belső folyamaton megy keresztül. Ha sikerül megőriznünk a higgadtságunkat, azzal a legjobb példát mutatjuk az indulatkezelésre. A gyermek figyel minket, és elraktározza, hogyan kezeljük a stresszes helyzeteket. Ez a „tanítás” sokkal hatékonyabb minden szónál vagy későbbi magyarázatnál. A mi nyugalmunk az ő biztonsága.
A megelőzés stratégiái a mindennapokban
Bár a hisztit teljesen elkerülni lehetetlen, a gyakoriságát és intenzitását jelentősen csökkenthetjük tudatos tervezéssel. Az egyik legerősebb eszköz a kiszámítható napirend. A gyermekek számára a világ hatalmas és néha ijesztő, de a rutin biztonságot ad nekik. Ha tudják, mi miután következik, kevesebb tér marad a bizonytalanságból fakadó szorongásnak. Az átmenetekre (például a játék abbahagyása és az indulás az óvodába) érdemes időt hagyni, és többször is jelezni előre, mi fog történni.
A pozitív megerősítés erejét sem szabad lebecsülni. Gyakran csak akkor figyelünk fel a gyermekre, ha valami rosszat tesz, így a hiszti egyfajta figyelemfelhívó eszközzé válhat. Ha viszont észrevesszük a „jó” pillanatokat – amikor szépen játszik, segít elpakolni, vagy ügyesen kezeli a csalódottságát –, és ezeket megdicsérjük, azzal az építő viselkedésformákat erősítjük meg. A figyelem a legnagyobb jutalom egy kisgyermek számára, törekedjünk rá, hogy ezt ne csak negatív kontextusban kapja meg.
Érdemes bevezetni az úgynevezett „érzelmi felkészítést” is. Például egy orvosi vizit vagy egy hosszabb utazás előtt meséljük el, mi fog történni, ki mit fog mondani, és mit várunk el tőle. A szerepjátékok segítségével a gyermek biztonságos körülmények között gyakorolhatja a nehéz helyzeteket. Ha előre „lejátsszuk” a potenciális konfliktusforrásokat, élesben sokkal nagyobb eséllyel fogja megőrizni a hidegvérét.
Amikor a hiszti utáni percek válnak tanítássá
A vihar elvonulása utáni időszak legalább olyan fontos, mint maga a válságkezelés. Amikor a gyermek megnyugszik, gyakran érez szégyent vagy zavartságot. Ilyenkor jött el az ideje az érzelmi újrakapcsolódásnak. Egy nagy ölelés, egy megnyugtató puszi jelzi számára, hogy a kapcsolatunk sértetlen maradt a konfliktus ellenére is. Csak ebben a nyugodt állapotban lehet elkezdeni beszélni arról, mi is történt valójában, és legközelebb hogyan lehetne máshogy csinálni.
Kerüljük a hosszas prédikációkat és a bűntudatkeltést. Ehelyett használjunk egyszerű, leíró mondatokat: „Nagyon mérges voltál, mert szerettél volna még maradni a játszótéren. Megértem, hogy rossz volt eljönni.” Ezzel érvényesítjük az érzéseit, miközben fenntartjuk a szabályt. Megkérdezhetjük tőle, hogy ő hogyan érezte magát, és javasolhatunk alternatívákat a düh levezetésére, például a nagy levegővételt, a párnába boxolást vagy a dobbantást.
Ez az az időszak, amikor az érzelmi intelligencia valóban fejlődik. Ha a gyermek megtanulja azonosítani az érzéseit (harag, szomorúság, féltékenység), képessé válik arra is, hogy idővel kontrollálja azokat. Ez egy hosszú folyamat, amelyhez türelemre és rengeteg ismétlésre van szükség. Ne várjuk el, hogy egyetlen beszélgetés után soha többé ne legyen hiszti, de bízhatunk benne, hogy minden egyes alkalommal egy kicsit közelebb kerülünk az érett önszabályozáshoz.
A nyilvános helyszínek és a társadalmi nyomás kezelése
Talán a legnehezebb feladat a nyilvános hiszti kezelése, ahol a szülő úgy érzi, a „világ színpadán” kell vizsgáznia nevelési elveiből. Ilyenkor hajlamosak vagyunk olyan döntéseket hozni (engedni a gyereknek, vagy épp túl szigorúan fellépni), amelyeket otthon nem tennénk, csak hogy véget vessünk a kínos jelenetnek. Pedig az idegenek véleménye másodlagos a gyermekünk szükségleteihez és a következetességünkhöz képest. A legtöbb szülő, aki lát minket, valószínűleg nem ítélkezik, hanem együttérez, hiszen ők is voltak már hasonló helyzetben.
Nyilvános helyen a legjobb stratégia a gyors és határozott cselekvés. Ha látjuk, hogy a feszültség fokozódik, ne várjuk meg a robbanást. Ha már bekövetkezett, a legegyszerűbb, ha fizikailag kiemeljük a gyermeket a szituációból. Vigyük ki a boltból, üljünk be vele az autóba, vagy keressünk egy félreeső padot. Ezzel egyrészt levesszük róla a nézőközönséget (ami gyakran csak ront a helyzeten), másrészt lehetőséget adunk mindkettőnknek a megnyugvásra anélkül, hogy a társadalmi elvárásokkal kellene foglalkoznunk.
Készüljünk fel ezekre az esetekre „mentőcsomaggal”: egy kedvenc játék, egy kis rágcsálnivaló vagy egy izgalmas könyv sokat segíthet a figyelem elterelésében a korai szakaszban. Fontos azonban, hogy ezeket ne jutalomként használjuk a hisztiért, hanem eszközként a helyzet deeszkalálására. Ha pedig valaki mégis kéretlen tanácsokat osztogatna, egy udvarias, de határozott „Köszönöm, kezeljük a helyzetet” válasz általában elég, hogy visszanyerjük a kontrollt a szituáció felett.
Mikor érdemes szakemberhez fordulni?
Bár a dührohamok a fejlődés normális részét képezik, vannak helyzetek, amikor érdemes külső segítséget kérni. Ha a hisztik napi rendszerességűek és extrém hosszú ideig tartanak (több mint 20-30 perc), vagy ha a gyermek ön- és közveszélyessé válik (erőteljesen harap, üt, vagy kárt tesz a környezetében), célszerű konzultálni egy szakemberrel. Szintén intő jel lehet, ha a hisztik intenzitása az életkor előrehaladtával (5-6 éves kor után) nem csökken, hanem fokozódik, vagy ha a gyermeknek nincsenek felhőtlen, boldog időszakai.
Egy gyermekpszichológus vagy gyógypedagógus segíthet feltárni, ha a háttérben valamilyen idegrendszeri éretlenség, szenzoros feldolgozási zavar vagy egyéb fejlődési elakadás áll. Sokszor már néhány tanácsadás is elég ahhoz, hogy a szülők új eszközöket kapjanak a kezükbe, vagy hogy kiderüljön, csupán a gyermek temperamentuma igényel speciálisabb megközelítést. Ne tekintsük ezt kudarcnak; a szakember bevonása éppen a gyermek iránti felelősségvállalás jele.
Gyakran a szülőnek van szüksége támogatásra, hogy feldolgozza a saját gyerekkori traumáit vagy az aktuális stresszt, ami gátolja a türelmes jelenlétben. Egy támogató közösség vagy egy szakértő segíthet abban, hogy visszanyerjük az önbizalmunkat és ne teherként, hanem megoldandó feladatként tekintsünk ezekre a nehéz időszakokra. A családi béke alapja a szülők mentális jóléte, ezért soha nem késő segítséget kérni, ha úgy érezzük, elfogytak az erőforrásaink.
Gyakran ismételt kérdések a gyermeki hisztiről
Valóban minden gyerek hisztizik, vagy ez csak nevelési hiba? 🧸
A hiszti az idegrendszer fejlődésének élettani velejárója, nem pedig a nevelés hiányossága. Szinte minden gyermek átesik ezen a korszakon, mivel a vágyaik és az önkontrolljuk fejlődése nem egyforma ütemben halad. A szülő feladata nem a hiszti teljes eltüntetése, hanem a gyermek támogatása az érzelemszabályozás elsajátításában.
Meddig tart általában egy-egy dühroham? ⏳
Egy tipikus hiszti általában 5 és 15 perc közötti ideig tart. Ez az az idő, amíg az idegrendszer a felfokozott állapotból képes visszatérni a nyugalmiba. Ha a rohamok rendszeresen fél óránál is tovább tartanak és csillapíthatatlannak tűnnek, érdemes megfigyelni a kiváltó okokat és szükség esetén szakemberrel beszélni.
Szabad-e megölelni a gyereket, ha éppen rúgkapál? 🤗
Ez a hiszti típusától függ. Érzelmi összeomlás esetén a fizikai közelség és egy szoros, biztonságot nyújtó ölelés segíthet a megnyugvásban. Ha azonban a gyermek dühből üt vagy rúg, először a biztonságot kell megteremteni (fogni a kezét vagy távolabb lépni), és csak akkor közeledni, amikor már nem akar sérülést okozni. Mindig figyeljünk a gyermek jelzéseire: van, akit a fizikai érintés ilyenkor még jobban irritál.
Használ-e, ha figyelmen kívül hagyom a jelenetet? 🙈
Akarati vagy manipulatív hiszti esetén a figyelem megvonása hatékony lehet, hiszen a gyermek a reakciónkért csinálja. Érzelmi összeomláskor azonban a magára hagyás fokozhatja a félelmet és a kétségbeesést. A „szeretetteljes jelenlét” a legjobb középút: maradjunk a közelben, de ne reagáljunk túl a viselkedést, amíg a vihar el nem ül.
Mikor növi ki a gyermek végleg ezt a korszakot? 🌈
A legtöbb gyermeknél az iskola megkezdéséig (6-7 éves korig) jelentősen csökken a látványos hisztik száma, mivel addigra a prefrontális kéreg elég éretté válik a vágyak késleltetéséhez és az indulatok kezeléséhez. Természetesen érzelmi kitörések később is előfordulhatnak, de ezek már kifinomultabb formát öltenek és könnyebben kezelhetők verbális úton.
Büntessem meg a gyereket a hiszti után? 🚫
A hiszti maga nem egy választott viselkedés, hanem egy állapot, ezért a büntetés általában hatástalan vagy épp ront a helyzeten. A következményeknek (például, ha el kell jönni a játszótérről a viselkedés miatt) van helyük, de ezeket ne bosszúból, hanem logikai következményként tálaljuk. A cél a tanítás és az érzelmi biztonság, nem a megfélemlítés.
Mit tegyek, ha én is elkezdek kiabálni? ⚡
Először is bocsássunk meg magunknak; a szülő is ember, véges türelemmel. Ha megtörtént a baj, kérjünk bocsánatot a gyermektől, amint megnyugodtunk. „Sajnálom, hogy kiabáltam, én is nagyon feszült lettem.” Ezzel fontos mintát mutatunk: hibázni lehet, de a hibát jóvá kell tenni és tanulni kell belőle. Ez is az érzelmi intelligencia része.
Leave a Comment