Sokan érezzük úgy, hogy bár már régen elköltöztünk otthonról, saját háztartást vezetünk és felelős döntéseket hozunk, a fejünkben mégis ott visszhangzik egy ismerős hang. Ez a hang legtöbbször nem dicsér, hanem bírál, megkérdőjelez vagy éppen felesleges bűntudatot ébreszt bennünk egy elrontott vacsora vagy egy munkahelyi hiba miatt. Ez a belső kritikus gyakran a szüleink hangján szólal meg, és bár eredetileg a védelmünket szolgálta, felnőttként már inkább gátat szab a boldogságunknak. A folyamat, amellyel megszabadulhatunk ettől a láthatatlan tehertől, nem egyik napról a másikra történik, de a felismerés az első és legfontosabb lépés a belső szabadság felé.
A belső kritikus születése és a gyermekkori lenyomatok
A gyermekkorunk során a szüleinktől érkező visszajelzések alkotják az énképünk alapköveit. Egy kisgyermek számára a szülő a világmindenséget, a biztonságot és a túlélést jelenti, így minden tőle érkező szó szentírásnak minősül. Amikor egy szülő gyakran kritizál, nem feltétlenül rosszindulatból teszi, sokszor csak a saját félelmeit vagy a saját szüleitől tanult mintákat adja tovább.
Ez a folyamat az internalizáció, amely során a külső elvárások és dorgálások beépülnek a személyiségünkbe. A gyerek, hogy elkerülje a büntetést vagy a szeretet megvonását, kifejleszt egy belső figyelmeztető rendszert. Ez a rendszer előre jelzi, mit szólna anya vagy apa az adott cselekedethez, és így próbálja megóvni a gyermeket a csalódástól.
A belső kritikus nem az ellenségünk, hanem egy túlbuzgó őrző-védő, aki elavult szabályrendszer alapján próbál vigyázni ránk.
Felnőttként azonban ezek a szabályok már nem szolgálnak minket. Ami ötévesen a biztonságunkat jelentette – például, hogy ne beszéljünk idegenekkel vagy mindig maradjunk csendben, ha felnőttek beszélgetnek –, az harmincévesen már gátolhat a karrierünkben vagy a párkapcsolatunkban. A hang azonban marad, és akkor is megszólal, amikor már nincs mellettünk a szülő, hogy ellenőrizzen minket.
Hogyan ismerhető fel a szülői hang a mindennapokban
Gyakran nehéz megkülönböztetni a saját gondolatainkat a szüleinktől átvett sémáktól. A szülői hang általában abszolút érvényű kijelentésekben beszél. Olyan szavakat használ, mint a „mindig”, a „soha”, a „kellene” vagy a „muszáj”. Ha azon kapjuk magunkat, hogy egy hiba után azt mondjuk magunknak: „Már megint elrontottad, soha semmi nem sikerül elsőre”, akkor nagy valószínűséggel egy régi lemezt hallgatunk.
Érdemes megfigyelni a testérzeteinket is. Amikor a kritikus hang megszólal, a gyomor gyakran összerándul, a vállak megfeszülnek, és egyfajta gyermeki szorongás önti el az embert. Ez a testi reakció jelzi, hogy az idegrendszerünk visszakerült a gyermekkori védekező állapotba, ahol a szülői elégedetlenség még egzisztenciális fenyegetést jelentett.
A kritika tárgya is árulkodó lehet. Sokan a rendrakás, a pénzköltés, a gyereknevelés vagy az öltözködés terén hallják leghangosabban a szüleiket. Ha egy új ruhát vásárolunk, és azonnal bűntudatunk lesz, pedig anyagilag megengedhetjük magunknak, érdemes feltenni a kérdést: „Ki beszél most belőlem?”. Gyakran kiderül, hogy egy harminc évvel ezelőtti takarékossági intelem visszhangzik a fejünkben.
A transzgenerációs örökség súlya
A kritikus hangok ritkán kezdődnek a mi szüleinkkel. Magyarországon a történelmi traumák, a háborúk és a gazdasági nehézségek miatt generációkon átívelő szorongás és megfelelési kényszer halmozódott fel. A nagyszüleink talán azért voltak szigorúak, mert a túléléshez fegyelemre volt szükség, és ezt a szigort adták át a szüleinknek, akik aztán ránk vetítették ki.
Ez a generációs láncolat azt jelenti, hogy a szüleink kritikája mögött gyakran az ő saját meg nem élt álmaik, kudarcaik és félelmeik állnak. Amikor azt mondták, hogy „belőled sosem lesz művész, inkább tanulj valami rendes szakmát”, valójában a saját biztonságérzetüket próbálták védeni. A felismerés, hogy ez nem rólunk szól, hanem az ő történetükről, segít az érzelmi távolságtartásban.
A megértés nem jelent felmentést a fájdalom alól, de ad egy olyan keretrendszert, amelyben a kritika elveszíti személyes jellegét. Ha látjuk a szüleinket sebzett gyermekként, akiket szintén kritizáltak, könnyebb elengedni azt a vágyat, hogy valaha is megkapjuk tőlük a teljes elismerést. A gyógyulás ott kezdődik, amikor abbahagyjuk a szüleink megváltoztatását, és elkezdjük a saját belső világunkat átalakítani.
A kognitív torzítások és a negatív belső monológ
A kritikus szülői hang leginkább a kognitív torzításokon keresztül fejti ki hatását. Ilyen például a katasztrofizálás, amikor egy apró tévedésből rövidesen bekövetkező világvégét vizionálunk. Ha elfelejtünk egy határidőt, a belső hang azt súgja: „Ki fognak rúgni, nem lesz pénzed a rezsire, és az utcára kerülsz”. Ez a túlzó reakció tipikusan a gyermekkori félelem megnyilvánulása.
Egy másik gyakori torzítás a „minden vagy semmi” gondolkodás. Ha nem vagyunk tökéletesek, akkor bukott emberek vagyunk. Ez a maximalizmus a szülői elvárások egyenes ági következménye, ahol a dicséret csak a százszázalékos teljesítményért járt, minden más kudarc volt. Az ilyen belső monológok felismerése és tudatos leállítása elengedhetetlen a mentális egészségünk megőrzéséhez.
| Kritikus szülői hang | Támogató felnőtt hang |
|---|---|
| „Hogy lehetsz ilyen béna?” | „Hibáztál, de ebből tanulhatsz.” |
| „Mindig mindent elrontasz.” | „Most nehéz helyzetben vagy, de megoldod.” |
| „Mit fognak szólni az emberek?” | „Az a fontos, hogy én hogy érzem magam.” |
| „Nem érdemled meg a pihenést.” | „Szükségem van a regenerálódásra.” |
A tudatosság növelése: a belső párbeszéd megfigyelése
Az első lépés a szabadság felé a tudatos jelenlét (mindfulness) gyakorlása. Amikor észrevesszük, hogy elárasztanak a negatív gondolatok, próbáljunk meg kívülállóként tekinteni rájuk. Ne azonosuljunk velük, hanem mondjuk azt magunkban: „Észrevettem, hogy most éppen kritizálom magam”. Ez a kis nyelvi fordulat segít megteremteni a távolságot az énünk és a romboló hang között.
Érdemes naplót vezetni ezekről a hangokról. Írjuk le, mi váltotta ki a kritikát, pontosan mit mondott a hang, és kire emlékeztet minket. Gyakran megdöbbentő látni leírva ezeket a mondatokat; feketén-fehéren sokkal nyilvánvalóbbá válik az irracionalitásuk és a kegyetlenségük, amit fejben talán természetesnek gondolnánk.
A megfigyelés során keressük a visszatérő mintákat. Vannak bizonyos napszakok vagy szituációk, amikor felerősödik a hang? Sokan vasárnap este, a munkahét előtt, vagy családi látogatások után érzik a legintenzívebben a belső nyomást. A minták azonosítása segít felkészülni ezekre a pillanatokra, és tudatosan ellensúlyozni a negatív hatásokat.
A belső gyermek megnyugtatása
A pszichológia egyik leghatékonyabb eszköze a belső gyermekkel való munka. Amikor felnőttként a kritikus hangot halljuk, valójában a bennünk élő gyermek az, aki retteg a büntetéstől vagy a kudarctól. Ahelyett, hogy megpróbálnánk elnyomni ezt az érzést, forduljunk felé empátiával. Képzeljük el magunkat gyerekként abban a helyzetben, amikor először hallottuk ezeket a bírálatokat.
Mit mondanánk annak a kisgyereknek? Valószínűleg nem azt, hogy „tényleg béna vagy”, hanem megölelnénk és megnyugtatnánk. Felnőttként mi magunk válhatunk azzá a támogató szülővé, akire gyerekként szükségünk lett volna. Ezt hívják „reparenting”-nek, vagyis önmagunk újranevelésének. Ez nem a múlt megváltoztatásáról szól, hanem a jelenbeli érzelmi biztonságunk megteremtéséről.
Ez a folyamat mély önismeretet igényel. Fel kell ismernünk a hiányainkat: mi volt az, amit nem kaptunk meg? Elismerést? Feltétel nélküli szeretetet? Biztonságot? Ha tudjuk, mi hiányzik, elkezdhetjük tudatosan megadni magunknak. Ha például sosem dicsértek meg a próbálkozásért, csak az eredményért, kezdjük el tudatosan megveregetni a saját vállunkat minden egyes lépésért, amit egy cél felé teszünk.
Határok kijelölése a külső és a belső világban
A belső hang elnémításához gyakran szükség van a valódi szülőkkel való kapcsolat újradefiniálására is. Ha a szüleink a mai napig aktívan kritizálnak minket, nehéz a belső békénket megőrizni. Meg kell tanulnunk nemet mondani, és határokat szabni a beszélgetésekben. „Anya, nem szeretném, ha többet megjegyzést tennél a súlyomra, mert ez bánt engem” – egy ilyen mondat kimondása ijesztő lehet, de felszabadító.
A határok meghúzása nem jelenti a szeretet végét, sőt, gyakran ez teszi lehetővé a kapcsolat fennmaradását. Ha nem engedjük, hogy tovább bántsanak, csökken bennünk a neheztelés, és képesek leszünk a felnőtt-felnőtt kapcsolódásra. Ha azonban a szülő nem tartja tiszteletben a kéréseinket, néha szükséges a távolságtartás, amíg meg nem erősödünk a saját identitásunkban.
A belső határok kijelölése pedig azt jelenti, hogy nem engedünk utat minden gondolatnak. Tanuljuk meg azt mondani a belső kritikusnak: „Köszönöm az észrevételt, értem, hogy félteni akarsz, de most én hozom a döntéseket”. Ez a fajta határozott, de nem agresszív belső kommunikáció segít visszavenni az irányítást az életünk felett.
A felnőtté válás egyik legfontosabb lépése, amikor rájövünk: nem kell engedélyt kérnünk a saját életünkhöz.
Az önegyüttérzés mint ellenszer
Kristin Neff pszichológus szerint az önegyüttérzés (self-compassion) a leghatékonyabb eszköz a belső kritikus ellen. Ez három pilléren nyugszik: az önmagunkkal szembeni kedvességen, a közös emberi sors felismerésén és a tudatos jelenléten. A kedvesség azt jelenti, hogy úgy beszélünk magunkkal, mint egy kedves baráttal.
A közös emberi sors emlékeztet minket arra, hogy senki sem tökéletes, és mindenki követ el hibákat. A kritikus hang gyakran elszigetel minket, azt éreztetve, hogy csak mi vagyunk ilyen ügyetlenek vagy szerencsétlenek. Az önegyüttérzés viszont összeköt másokkal. Ha hibázunk, ne ostorozzuk magunkat, hanem ismerjük fel: „Ez most fájdalmas, de a hibázás az emberi lét része”.
Gyakoroljuk az önegyüttérző érintést is. Egy nehéz pillanatban tegyük a kezünket a szívünkre vagy simogassuk meg a karunkat. A fizikai kontaktus megnyugtatja az idegrendszert, és segít kijönni a „harcolj vagy menekülj” állapotból, amit a belső kritika vált ki. Ez az egyszerű mozdulat többet érhet bármilyen logikus érvelésnél, mert közvetlenül az érzelmi agyunkra hat.
A tökéletlenség dicsérete és az elég jó állapota
A kritikus szülői hang legnagyobb ellensége az „elég jó” fogalma. Donald Winnicott brit gyermekpszichológus vezette be az elég jó anya kifejezést, ami arra utal, hogy a gyereknek nem tökéletes szülőre van szüksége, hanem olyanra, aki hibázik, de jelen van és próbálkozik. Ugyanezt az elvet kell alkalmaznunk saját magunkra is felnőttként.
Engedjük meg magunknak a középszerűséget bizonyos területeken. Nem kell minden hobbiban profivá válnunk, nem kell minden nap makulátlan tisztaságú lakásban élnünk, és nem kell mindig a legjobb formánkat hoznunk a munkában. A maximalizmus elengedése nem lustaság, hanem az erőforrásaink bölcs beosztása. Ha lejjebb szállítjuk a mércét, a kritikus hangnak nem lesz mibe kapaszkodnia.
Ünnepeljük meg a hibáinkat mint a fejlődés bizonyítékait. Minden elrontott dolog egy lehetőség a tanulásra és az rugalmasság (reziliencia) fejlesztésére. Aki sosem hibázik, az nem is próbálkozik új dolgokkal. A belső hangot azzal hallgattathatjuk el a leghatékonyabban, ha megmutatjuk neki: a világ nem dőlt össze, hiába nem voltunk tökéletesek.
Az identitás újraépítése: ki vagyok én a hang nélkül?
Sokan azért ragaszkodnak a belső kritikushoz, mert félnek, hogy nélküle szétesnének vagy motiválatlanokká válnának. Azt hiszik, ez a hang hajtja őket előre. Valójában azonban a félelem alapú motiváció hosszú távon kiégéshez és boldogtalansághoz vezet. Fel kell fedeznünk, mi az, ami valóban lelkesít minket, nem pedig az, amit csak a megfelelés miatt teszünk.
Kezdjünk el kísérletezni. Próbáljunk ki olyan tevékenységeket, amikre a szüleink azt mondták volna: „ez hülyeség” vagy „nincs hozzá tehetséged”. Figyeljük meg, mit érzünk közben. Az öröm és a flow élménye a legjobb iránytű az igazi énünkhöz. Minél több olyan tevékenységet végzünk, ami összhangban van a saját értékeinkkel, annál halkabbá válik a külső elvárások visszhangja.
Az identitásváltás része a nyelvhasználatunk megváltoztatása is. A „kellene” helyett használjuk a „szeretném” vagy a „választom” szavakat. „Nem azért takarítok ki, mert muszáj, hanem mert szeretem a rendet magam körül” – ez az apró különbség visszaadja nekünk a cselekvőképesség érzését, és kiveszi az irányítást a belső kritikus kezéből.
A bűntudat és a szégyen kezelése
A kritikus szülői hang két legfőbb eszköze a bűntudat és a szégyen. A bűntudat azt mondja: „valami rosszat tettél”, a szégyen pedig azt: „rossz vagy”. A szülői kritikák gyakran ez utóbbit célozzák meg. Amikor felnőttként hibázunk, és elönt a szégyen, fontos emlékeztetni magunkat, hogy a viselkedésünk nem azonos az értékességünkkel.
A szégyen a sötétben és a hallgatásban növekszik. Ha beszélünk róla egy megbízható barátnak vagy terapeutának, máris veszít az erejéből. A belső kritikus hangja titkos; azt akarja, hogy azt higgyük, egyedül vagyunk a gyengeségeinkkel. A sebezhetőség felvállalása és a kapcsolódás másokhoz segít leépíteni ezeket a romboló érzéseket.
Tanuljuk meg megkülönböztetni a produktív bűntudatot a toxikus bűntudattól. A produktív bűntudat segít helyrehozni egy hibát, amit valaki ellen elkövettünk. A toxikus bűntudat viszont egy amorf, mindent átható érzés, amiért „nem vagyunk elég jók”. Ez utóbbinak nincs helye a felnőtt életünkben, és tudatosan le kell választanunk magunkról.
A test emlékezete és a fizikai felszabadulás
A szülői kritika nem csak a fejünkben él, hanem a testünkben is elraktározódik. A befeszült izmok, a sekélyes légzés vagy az állandó éberség mind a gyermekkori stressz lenyomatai. A gyógyuláshoz ezért nem elég csak beszélni a problémáról, a testet is be kell vonni a folyamatba.
A rendszeres mozgás, a jóga vagy a meditáció segít kioldani a fizikai feszültséget. Amikor a testünk biztonságban érzi magát, az elménk is könnyebben engedi el a kritikus gondolatokat. Különösen hatékonyak azok a gyakorlatok, amelyek a vagus ideget stimulálják, mint például a mély hasi légzés vagy a dúdolás, mivel ezek közvetlenül jelzik az agynak, hogy elmúlt a veszély.
Figyeljük meg, hol érezzük a kritikát a testünkben. Ha például gombócot érzünk a torkunkban, amikor ki akarunk állni magunkért, fókuszáljunk arra a területre, és próbáljuk meg „kilélegezni” a feszültséget. A testtudatosság fejlesztése révén hamarabb észrevesszük a kritikus hang közeledtét, és még azelőtt közbeavatkozhatunk, hogy teljesen eluralkodna rajtunk.
Mikor érdemes szakemberhez fordulni?
Bár sok önsegítő módszer létezik, néha a belső kritikus hangja annyira erős és bénító, hogy professzionális segítségre van szükség. Ha a negatív belső monológ akadályoz a munkában, tönkreteszi a párkapcsolatokat, vagy tartós depresszióhoz, szorongáshoz vezet, ne féljünk pszichológust keresni. Egy szakember segít feltárni a mélyebben fekvő traumákat, és biztonságos közeget nyújt az érzelmi feldolgozáshoz.
A sématerápia vagy a kognitív viselkedésterápia kifejezetten hatékony a gyermekkori minták és a belső kritikus kezelésében. A terápia során nem csak a múltat elemezzük, hanem konkrét eszközöket kapunk a jelenbeli változtatáshoz. Megtanulhatjuk, hogyan erősítsük meg az „egészséges felnőtt” részünket, amely képes megvédeni minket a belső bírálótól.
A csoportterápia is kiváló lehetőség, hiszen ott tapasztalhatjuk meg igazán, hogy nem vagyunk egyedül a problémáinkkal. Mások történeteit hallgatva gyakran könnyebben ismerjük fel a saját torzításainkat, és a csoport megtartó ereje segít átvészelni a gyógyulás nehezebb szakaszait. A segítségkérés nem a gyengeség, hanem az öngondoskodás legmagasabb szintje.
A belső párbeszéd átírásának gyakorlata
A belső kritikus hangja évtizedek alatt alakult ki, így az átírása is időt igényel. Ne várjuk el magunktól, hogy egyik napról a másikra pozitív megerősítésekben éljünk. Kezdjük kicsiben: minden alkalommal, amikor elkapunk egy negatív gondolatot, próbáljuk meg átfogalmazni egy semlegesebb, tényalapú mondattá.
Például a „Soha semmit nem csinálok jól” helyett mondjuk azt: „Ebben a konkrét feladatban most hibáztam, de a legtöbb dolgot jól végzem el”. Ez a fajta kognitív átstrukturálás segít az agyunknak új idegpályákat kiépíteni. Az ismétlés kulcsfontosságú: minél többször választjuk a támogató hangot, annál természetesebbé válik.
Készíthetünk magunknak emlékeztetőket is. Kedves üzenetek a telefonunkon, vagy egy kis kártya a pénztárcánkban olyan mondatokkal, amik erőt adnak. „Elég vagyok”, „Szabad hibáznom”, „Én irányítom az életemet”. Lehet, hogy eleinte furcsának vagy hiteltelennek érezzük ezeket, de a tudatalattink lassan elkezdi befogadni az új információkat.
A megbocsátás és az elengedés útja
A folyamat végén gyakran felmerül a megbocsátás kérdése. Fontos tudni, hogy a megbocsátás nem a szülő tetteinek helyeslését jelenti, hanem azt, hogy nem engedjük tovább, hogy a múltbeli fájdalom mérgezze a jelenünket. A megbocsátás elsősorban önmagunkért történik, hogy felszabadítsuk azokat az energiákat, amiket eddig a haragra és a védekezésre fordítottunk.
Néha a megbocsátás nem lehetséges, és ez is rendben van. Van, amikor a megbékélés a fontosabb – elfogadni, hogy a szüleink olyanok, amilyenek, és valószínűleg már nem fognak megváltozni. Ez az elfogadás segít lemondani arról a reményről, hogy egyszer majd elismernek minket, és ezáltal végre mi magunk ismerhetjük el saját magunkat.
Az elengedés egy folyamatos gyakorlat. Minden alkalommal, amikor nem hallgatunk a belső kritikusra, elengedünk egy darabot a múltból. Minden alkalommal, amikor kedvesek vagyunk magunkkal egy hiba után, gyógyítjuk a gyermekkori sebeket. A belső szabadság nem a hang teljes eltűnését jelenti, hanem azt, hogy már nem hiszünk neki, és nem ő hozza meg helyettünk a döntéseket.
Új alapok a jövő generációi számára
Végezetül, amikor dolgozunk a saját belső hangunkon, azzal a saját gyermekeinknek is a legnagyobb ajándékot adjuk. Ha mi magunkkal elfogadóbbak és kedvesebbek vagyunk, automatikusan így fogunk viszonyulni hozzájuk is. Megtörjük a transzgenerációs átkot, és nem adjuk tovább a bénító kritikát és a megfelelési kényszert.
A gyermekeink azt tanulják meg, amit látnak, nem azt, amit mondunk nekik. Ha látják, hogy hibázunk és azt méltósággal, önegyüttérzéssel kezeljük, ők is megtanulják, hogy a hibázás nem a világ vége. Ez a fajta érzelmi intelligencia lesz az ő igazi örökségük, ami sokkal értékesebb bármilyen tárgyi vagyonnál.
Az út hosszas, és néha visszalépünk majd a régi mintákba, de minden egyes tudatos pillanat egy győzelem. Merjünk önmagunk legjobb szülőjévé válni, és teremtsünk egy olyan belső világot, ahol nem a kritika, hanem a támogatás és az elfogadás az uralkodó hang. Mert mindenki megérdemli, hogy a saját fejében otthon érezze magát.
Gyakran ismételt kérdések a belső szülői hang kezeléséről
Miért pont felnőttkorban válik ennyire zavaróvá ez a belső hang? 🧠
Felnőttként már saját felelősségeink és döntéseink vannak, ahol a gyermekkori korlátozó minták közvetlenül ütköznek a vágyainkkal és a valósággal. Amíg a szülői házban éltünk, ezek a szabályok a túlélést szolgálták, de a független életben már akadályozzák az önmegvalósítást és az egyéni boldogságot.
Meg lehet-e bocsátani a szülőnek anélkül, hogy a valóságban is kibékülnénk vele? 🕊️
Igen, a megbocsátás egy belső folyamat, amely nem feltétlenül igényli a kapcsolat felvételét vagy a bántalmazó helyzetekbe való visszatérést. A megbocsátás lényege az, hogy elengedjük a neheztelés súlyát és a vágyat, hogy a múlt másként történt volna, ezáltal érzelmi szabadságot nyerünk.
Mennyi ideig tart a belső hang megváltoztatása? ⏳
Mivel ezek a minták évtizedek alatt épültek be, az átírásuk is időigényes, gyakran hónapokig vagy évekig tartó tudatos munka. Azonban az első jelentős enyhülés már néhány hétnyi aktív önismereti gyakorlat és odafigyelés után is érezhető, ahogy elkezdjük felismerni és elkülöníteni a hangot a saját énünktől.
Öröklődik-e ez a kritikus szemléletmód a gyermekeinkre? 👨👩👧
Ha nem dolgozunk rajta tudatosan, akkor nagy a valószínűsége, hogy ugyanazokat a mintákat adjuk tovább, amiket mi is kaptunk. Azonban az önismereti munka révén képesek vagyunk megállítani ezt a folyamatot, és egy sokkal támogatóbb, elfogadóbb légkört teremteni a következő generáció számára.
Mit tegyek, ha a szülő a valóságban is folytatja a kritikát? 🛡️
Ilyenkor az érzelmi és fizikai határok meghúzása az elsődleges feladat. Meg kell tanulnunk asszertíven kommunikálni a szükségleteinket, és ha a szülő nem tartja tiszteletben a kéréseinket, korlátozni kell az együtt töltött időt vagy a beszélgetések mélységét a saját lelki békénk érdekében.
Létezik-e „jó” belső hang, vagy minden kritika káros? 📢
Létezik egy egészséges belső iránytű, amely segít az értékrendünk mentén maradni, de ez a hang alapvetően tárgyilagos, építő és mentes a megszégyenítéstől. A különbség a hangnemben és a célban van: a káros kritika rombolja az önbecsülést, az egészséges reflexió viszont a fejlődést szolgálja.
Mikor érdemes szakemberhez fordulni ezzel a problémával? 🤝
Érdemes segítséget kérni, ha a belső kritika olyan erős, hogy gátolja a mindennapi életvitelt, állandó szorongást, bűntudatot vagy alvászavarokat okoz. Akkor is hasznos a szakember, ha úgy érezzük, egyedül nem tudunk kitörni a visszatérő negatív gondolati spirálokból, vagy ha a múltbeli traumák feldolgozatlanul nehezednek ránk.
Leave a Comment