Nincs szívszorítóbb látvány egy édesanya számára, mint amikor a játszótér szélén állva azt látja, hogy gyermeke vágyakozva figyeli a többieket, de nem tud, vagy nem mer csatlakozni hozzájuk. Az elmagányosodás érzése nem csak a felnőttek kiváltsága; a kicsik éppolyan intenzíven élhetik meg a kirekesztettséget vagy a kapcsolódás hiányát, mint mi magunk. Ez a belső feszültség gyakran nem is szavakban, hanem magatartásbeli változásokban, hirtelen jött dacban vagy éppen túlzott visszahúzódásban nyilvánul meg. Szülőként a mi feladatunk, hogy finom érzékenységgel és türelemmel hidat építsünk a gyermekünk és a külvilág közé, anélkül, hogy ráerőltetnénk a saját társas elvárásainkat.
A gyermekkori egyedüllét és a magány közötti különbség
Mielőtt pánikszerűen elkezdenénk szervezni a játszódélutánokat, érdemes tisztázni egy alapvető fogalmat: az egyedüllét nem feltétlenül azonos a magánnyal. Sok gyermek számára az egyedül töltött idő a kreatív feltöltődés és az események feldolgozásának időszaka. Vannak megfigyelő típusú kicsik, akiknek szükségük van arra, hogy a pálya széléről elemezzék a dinamikákat, mielőtt fejest ugranának a közös játékba. Ez a fajta autonómia valójában az egészséges lelki fejlődés egyik jele is lehet, hiszen azt mutatja, hogy a gyermek jól érzi magát a saját társaságában.
A valódi magány akkor kezdődik, amikor a gyermekben megvan a vágy a kapcsolódásra, de gátakba ütközik. Ezek a gátak lehetnek belső szorongások, a szociális készségek hiánya vagy külső körülmények, például egy új közösségbe való beilleszkedés nehézségei. Ha azt látjuk, hogy a kicsi szomorú az elszigeteltség miatt, vagy ha többszöri próbálkozás után is kudarcot vall a barátkozásban, akkor jött el az ideje a tudatos támogatásnak. Fontos, hogy ne a saját népszerűségi igényeinket vetítsük ki rá, hanem az ő egyéni temperamentumához mérten keressük a megoldást.
A barátság nem egy kötelezően teljesítendő feladat, hanem egy lassan érő gyümölcs, amelyhez a gyermeknek saját tempójában kell megérkeznie.
A temperamentum meghatározza, hogyan reagálunk az idegen ingerekre. Egy introvertált gyermek számára egy zajos születésnapi zsúr nem a barátkozás lehetősége, hanem egy túlingerelt rémálom. Számukra a minőségi kapcsolatok egy-egy személyre koncentrálódnak, és ez teljesen rendben van. A magány érzése náluk akkor lép fel, ha nincs meg az a bizonyos „egyetlen” legjobb barát, akivel megoszthatják belső világukat. Ezzel szemben az extrovertáltabb, de valamilyen okból elszigetelt gyerekek a csoportos elfogadás hiányától szenvednek leginkább.
Az életkori sajátosságok szerepe a barátkozásban
Gyakori hiba, hogy a szülők túl korán várnak el komplex társas interakciókat. A kicsik fejlődése ezen a téren is szakaszos, és minden korszaknak megvannak a maga sajátos szabályai. Egy kétéves esetében például teljesen természetes az úgynevezett párhuzamos játék, amikor a gyerekek egymás mellett ülnek a homokozóban, ugyanazt csinálják, de nem vonják be a másikat a saját folyamatukba. Ez nem antiszociális viselkedés, hanem a fejlődés egy elengedhetetlen lépcsőfoka, ahol a másik jelenléte már fontos, de az együttműködés képessége még hiányzik.
| Életkor | Játék típusa | Társas jellemzők |
|---|---|---|
| 0-2 év | Magányos játék | Főként a tárgyakra és a szülőkre fókuszál. |
| 2-3 év | Párhuzamos játék | Egymás mellett játszanak, figyelik a másikat. |
| 3-4 év | Asszociatív játék | Kezdenek cserélni, beszélni, de nincs közös cél. |
| 4-6 év | Kooperatív játék | Szabályokat hoznak, közösen építenek, szerepjátékoznak. |
Óvodás korban a barátságok alapja még gyakran a pillanatnyi érdek vagy a közös játékszer. „Az a barátom, akinek ugyanolyan kisautója van” – halljuk gyakran. Ebben a korban a magány leküzdése leginkább a közös tevékenységek facilitálásával történhet. Iskolás korban azonban a hangsúly áttolódik a közös értékekre, a bizalomra és a lojalitásra. Itt már nem elég, ha odaülünk valaki mellé; itt már számít a humor, az empátia és a csoporthoz való tartozás képessége. Ha a gyerek ebben a szakaszban érzi magát egyedül, az már mélyebb sebeket ejthet az önértékelésén.
Az iskolai évek elején a gyerekek elkezdenek klikkesedni, ami természetes velejárója a szociális hierarchia kialakulásának. Aki ebben a folyamatban lemarad, az könnyen a „láthatatlan gyermek” szerepébe kényszerülhet. Ők azok, akik nem okoznak gondot a tanárnak, nem verekednek, de a szünetben egyedül sétálnak az udvaron. Szülőként az ilyen típusú csendes elszigeteltségre kell a leginkább figyelnünk, mert ez az állapot hosszú távon a szociális szorongás melegágya lehet.
A szülő mint szociális iránytű és példakép
Nem mehetünk el amellett a tény mellett, hogy a gyermekeink minket figyelnek. Ha mi magunk is elszigetelten élünk, ha nincsenek vendégeink, vagy ha minden társasági eseményt teherként élünk meg, a gyermek azt tanulja meg, hogy a külvilág veszélyes vagy fárasztó hely. A szülői minta ereje felbecsülhetetlen. Ha látják, ahogy a sarki fűszeressel váltunk pár kedves szót, vagy ahogy egy konfliktust asszertíven rendezünk a szomszéddal, azzal alapvető eszközöket adunk a kezükbe a saját barátkozásukhoz.
Az érzelmi biztonság otthoni megteremtése a kiindulópont. Egy olyan gyerek, aki tudja, hogy a hibáival együtt is szeretik, sokkal bátrabban fog kockáztatni a közösségben. A barátkozás ugyanis kockázatvállalás: benne van a visszautasítás lehetősége. Ha a gyereknek stabil az érzelmi bázisa, egy-egy „nem akarok veled játszani” mondat nem fogja romba dönteni az egész világképét. Beszélgessünk otthon a saját gyerekkori nehézségeinkről is, mutassuk meg neki, hogy mi sem voltunk mindig a társaság középpontjában.
Gyakran hajlamosak vagyunk elkövetni azt a hibát, hogy a gyerek helyett akarjuk megoldani a helyzetet. Odamegyünk a másik anyukához, és elintézzük, hogy a gyerekek játsszanak. Ez rövid távon működhet, de hosszú távon megfosztja a gyermeket a saját hatóerejének megélésétől. Ehelyett legyünk mi a háttérország, akik tanácsot adnak, akikkel lehet gyakorolni a megszólítást, de a végső lépést neki kell megtennie. A szülői támogatás ne irányítás, hanem kísérés legyen ebben a folyamatban.
Hogyan segíthetjük a szociális készségek finomhangolását?
Vannak gyerekek, akiknél a barátkozás azért akad meg, mert egyszerűen nem értik a társas kódokat. Nem veszik észre, ha a másik már unja a játékot, túl közel állnak a beszélgetőpartnerükhöz, vagy kéretlenül osztogatnak utasításokat. Ezek a szociális készségek tanulhatók és fejleszthetők. Otthoni környezetben, játékos formában rengeteget tehetünk azért, hogy ezek a „csiszolatlan gyémántok” könnyebben illeszkedjenek a közösségbe.
A szerepjáték az egyik leghatékonyabb eszközünk. Bábokkal vagy plüssökkel eljátszhatunk különböző szituációkat: hogyan kell megkérdezni valakitől, hogy beállhat-e a játékba? Mi a teendő, ha ketten is ugyanazzal a játékkal akarnak játszani? Ezek a biztonságos keretek között elgyakorolt helyzetek mintát adnak a gyermeknek, amit élesben is előhívhat. Fontos, hogy ne prédikáljunk, hanem hagyjuk, hogy a játék során ő maga jöjjön rá a megoldásokra.
Az empátia fejlesztése szintén alapvető. Olvassunk olyan meséket, ahol a karakterek érzelmi dilemmákkal küzdenek, és kérdezzük meg a gyermekünket: „Szerinted ő most mit érezhet? Miért döntött így?”. Ha a gyerek megtanulja leolvasni mások arcáról az érzelmeket, sokkal sikeresebben fog navigálni a bonyolult gyermeki kapcsolatrendszerekben. A barátkozás ugyanis nem csak a beszédről szól, hanem az érzelmi összehangolódásról is.
A jó barát nem az, aki mindent megenged, hanem az, aki képes figyelni a másik igényeire is a sajátjai mellett.
Tanítsuk meg gyermekünknek a veszteségkezelés és a várakozás művészetét is. A társasjátékok kiválóan alkalmasak erre. Aki nem bírja elviselni a vereséget, vagy aki mindig csak a saját szabályai szerint akar játszani, azt a többiek hamar kiközösítik. A családi körben megélt, kontrollált kudarcok segítenek abban, hogy a közösségben már rugalmasabb és elfogadóbb legyen a partnereivel szemben.
A közös játék és a játszódélutánok megszervezésének művészet
Amikor elérkezik az idő, hogy áthívjunk valakit hozzánk, ne bízzuk a véletlenre az eseményeket, különösen, ha a gyermekünk nehezebben kapcsolódik. A strukturált játszódélután aranyat érhet. Ez nem azt jelenti, hogy percre pontos órarendet kell írni, de érdemes készülni néhány olyan tevékenységgel, ami nem igényel folyamatos versengést. Egy közös pizzasütés, egy kézműves foglalkozás vagy egy akadálypálya az udvaron közös célt ad a gyerekeknek, és oldja a kezdeti feszültséget.
Az első találkozásoknál érdemes rövidre fogni az időt. Jobb, ha a gyerekek akkor hagyják abba a játékot, amikor még jól érzik magukat, mintha megvárnánk a fáradtságból fakadó elkerülhetetlen veszekedést. Két óra intenzív barátkozás egy szorongóbb gyermeknek éppen elég. Ha a látogatás sikeres volt, az hatalmas önbizalomlöketet ad neki a következő napra az iskolában vagy az óvodában.
Szülőként ilyenkor mi vagyunk a láthatatlan moderátorok. Ha látjuk, hogy a beszélgetés elakad, bedobhatunk egy új témát vagy egy tál gyümölcsöt, ami természetes módon tereli át a figyelmet. De fontos a háttérbe húzódás is. Ne legyünk ott minden pillanatban, hagyjuk, hogy a gyerekek maguk alakítsák ki a saját mikrovilágukat. A mi jelenlétünk biztonságot adjon, ne pedig korlátozza a spontaneitást.
Érdemes olyan gyermeket hívni először, akivel láthatóan van valamilyen közös nevező. Talán mindketten rajonganak a dinoszauruszokért, vagy ugyanazt a rajzfilmet szeretik. A közös érdeklődés a legegyszerűbb belépő a barátságba. Ha a gyermekünk látja, hogy valaki értékeli a tudását vagy a hobbiját, megnyílik, és a félénksége háttérbe szorul.
A digitális világ és a társas elszigeteltség
Napjainkban nem mehetünk el a technológia hatása mellett sem. Sok gyerek a valódi interakciók elől a képernyők mögé menekül. Ott minden egyszerűbbnek tűnik: a játékokban világosak a szabályok, a kommunikáció pedig korlátozott és kontrollálható. Azonban a digitális világ csak látszólagos közösséget nyújt. A magány érzése gyakran elmélyül, ha a gyermek csak az online térben képes kapcsolódni, hiszen ott hiányoznak a nonverbális jelzések, az érintések és a valódi jelenlét élménye.
Természetesen nem kell teljes tiltást bevezetni, de fontos a tudatos egyensúly. Ha a gyermek csak az online játékokban talál barátokat, bátorítsuk, hogy ezeket a kapcsolatokat próbálja meg átültetni a valóságba, ha lehetséges. De még fontosabb, hogy korlátozzuk a képernyőidőt a valódi találkozások javára. Egy délután a parkban, ahol nincsenek telefonok, sokkal több szociális tanulást kínál, mint bármilyen online csapatjáték.
A közösségi média világa a nagyobb gyerekeknél különösen veszélyes lehet. A „kimaradásból fakadó félelem” (FOMO) felerősíti a magányt, amikor azt látják, hogy a többiek nélkülük szerveztek programot. Tanítsuk meg nekik, hogy a képernyőn látott képek gyakran csak a tökéletesre csiszolt látszatot mutatják, és nem a teljes valóságot. Beszélgessünk velük a digitális magányról és arról, hogy az igazi barátok azok, akik akkor is ott vannak, ha nincs bekapcsolva a wifi.
Amikor a környezetváltás a megoldás
Vannak helyzetek, amikor a gyermek magánya nem a szociális készségek hiányából fakad, hanem abból, hogy egyszerűen nem a megfelelő közegben van. Minden iskola és óvoda rendelkezik egy sajátos szellemiséggel, egy meghatározó dinamikával. Ha egy érzékeny, művészlelkű gyermek egy versengő, sportorientált közösségbe kerül, természetes, hogy kívülállónak fogja érezni magát. Ilyenkor nem a gyereket kell „megjavítani”, hanem megfontolni a környezetváltoztatás lehetőségét.
Egy új szakkör, egy sportegyesület vagy egy művészeti csoport lehetőséget ad az újrakezdésre. Ott a gyermek már nem a „félénk kisfiúként” vagy a „furcsa kislányként” jelenik meg, hanem mint valaki, aki jól rajzol vagy remekül úszik. A közös szenvedély ereje képes átmosni a korábbi rossz tapasztalatokat és új alapokra helyezni az önbizalmat. Gyakran látjuk, hogy egy gyerek, aki az iskolában magányos, a vívóedzésen a társaság lelke lesz.
Ha a váltás mellett döntünk, tegyük azt alapos mérlegelés után. Ne menekülés legyen ez a problémák elől, hanem tudatos döntés egy támogatóbb környezet mellett. Vonjuk be a gyermeket is a folyamatba, látogassunk meg közösen több helyszínt, és hagyjuk, hogy az ő megérzései is érvényesüljenek. Néha egyetlen pedagógus személyisége vagy egy kisebb osztálylétszám is elég ahhoz, hogy a gyermek kinyíljon.
A kudarcélmények feldolgozása és a reziliencia
A barátkozás útján elkerülhetetlenek a pofonok. Lesz olyan, aki nem hívja meg a születésnapjára, lesz, aki kineveti az ötletét, és lesz, akivel egyszerűen megromlik a viszony. Ezek a pillanatok kritikusak. Szülőként az első ösztönünk a túlvédés: meg akarjuk menteni a fájdalomtól, szidni akarjuk a másikat, vagy be akarunk avatkozni. Ez azonban nem segít hosszú távon.
A rugalmas ellenállási képesség, a reziliencia fejlesztése a cél. Tanítsuk meg a gyermeknek, hogy a visszautasítás nem róla mint emberről szól, hanem az adott pillanatról vagy a másik fél állapotáról. „Lehet, hogy Marcinak most rossz kedve volt, és ezért nem akart játszani. Ez nem jelenti azt, hogy te ne lennél jó játszótárs” – ez a fajta átkeretezés segít abban, hogy ne vegye személyes támadásnak a kudarcot.
Engedjük meg neki, hogy szomorú legyen. Ne akarjuk egy fagyival azonnal elhessegetni a bánatát. Hallgassuk meg, öleljük meg, és ismerjük el az érzéseit. Ha megtapasztalja, hogy a negatív érzelmek is kibírhatóak és elmúlnak, sokkal bátrabban fog újra próbálkozni. Az igazi erő ugyanis nem abban van, hogy sosem esünk el, hanem abban, hogy képesek vagyunk újra és újra felállni és kinyújtani a kezünket a másik felé.
Bátorítsuk a „növekedési szemléletmódot”. Ha valami nem sikerül, mondjuk azt: „Még nem találtad meg az utat hozzájuk”, ahelyett, hogy azt sugallnánk, ez egy megváltoztathatatlan állapot. A barátkozás egy készség, amit gyakorolni kell, és minden egyes próbálkozás, még a sikertelen is, tanít valamit a világról és önmagáról.
Amikor a szakember segítsége válhat szükségessé
Bár a legtöbb esetben a türelem és a szülői támogatás elegendő, vannak olyan jelek, amiket nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ha a gyermek magánya tartós lehangoltsággal, az étvágy vagy az alvás megváltozásával társul, vagy ha a szociális izoláció radikálissá válik, érdemes szakemberhez fordulni. Egy gyermekpszichológus vagy egy drámapedagógiai csoport segíthet feltárni a mélyebb okokat.
Előfordulhat, hogy a háttérben valamilyen neurodiverzitás (például ADHD vagy autizmus spektrum zavar) áll, ami miatt a gyermek másképp dolgozza fel az információkat, és emiatt ütközik nehézségekbe a hagyományos barátkozási formákban. Ilyenkor a diagnózis nem egy bélyeg, hanem egy használati utasítás a gyermekhez. Segít megérteni, miért viselkedik úgy, ahogy, és speciális eszközöket ad a kezünkbe a segítéséhez.
A szakember bevonása nem a szülői kudarc jele, hanem a legnagyobb felelősségvállalásé. Egy objektív külső szemlélő olyan dinamikákat is észrevehet az osztályban vagy a családban, amikre mi a közvetlen érintettségünk miatt nem látunk rá. A korai intervenció pedig megkímélheti a gyermeket az évekig tartó szorongástól és az önértékelési problémáktól.
Apró lépések a mindennapi kapcsolódás felé
A barátkozás nem nagy gesztusokkal kezdődik, hanem apró, hétköznapi interakciókkal. Bátorítsuk a gyermeket a szemkontaktusra és a köszönésre. Ezek az alapvető udvariassági formák kapukat nyitnak meg. Tanítsuk meg neki a „kérdezz-felelek” játékot: ha valaki mond neki valamit, ő kérdezzen vissza, mutasson érdeklődést. Ez a legegyszerűbb technika, amivel valaki szimpatikussá válhat a többiek szemében.
A humornak is nagy szerepe van. Aki tud nevetni magán, vagy tud egy jó viccet mesélni, az hamarabb talál utat a társaihoz. Keressünk olyan közös poénokat, amik a korosztályában népszerűek. De mindezek mellett a legfontosabb az önazonosság. Ne arra biztassuk, hogy váljon olyanná, mint a népszerű gyerekek, hanem arra, hogy találja meg a saját hangját, amin megszólíthat másokat.
Legyünk türelmesek és ne várjunk csodát egyik napról a másikra. A barátságok kialakulása néha hullámzó: egyik nap mindenki vele akar játszani, a másik nap pedig senki. Ez a gyermeki lét természetes része. A mi dolgunk, hogy ott legyünk mellette, higgyünk benne, és emlékeztessük rá, hogy ő egy szerethető és értékes ember, függetlenül attól, hogy éppen hányan ülnek mellette a padban.
A magány leküzdése nem egy célállomás, hanem egy folyamatos tanulási folyamat. Ahogy a gyermek nő, úgy változnak az igényei és a lehetőségei is. A legfontosabb útravaló, amit adhatunk neki, az az érzés, hogy nincs egyedül a küzdelmeiben, és hogy az otthon melege mindig biztonságos menedéket nyújt számára, bármilyen viharos is legyen a társasági élet a kapukon kívül.
Végül ne feledjük, hogy néha a csendesebb, kevesebb baráttal rendelkező gyerekekből válnak a legmélyebb érzésű és leglojálisabb felnőttek. A minőség mindig fontosabb a mennyiségnél, és ha gyermekünknek csak egyetlen, de valódi barátja van, az már bőségesen elegendő ahhoz, hogy boldog és kiegyensúlyozott gyermekkora legyen. A mi feladatunk „csak” annyi, hogy tartsuk a lámpást, amíg ő megtalálja ezt az utat.
Mit tegyünk, ha a gyermeki elszigeteltség tartóssá válik? ❤️
Ha azt tapasztaljuk, hogy a kezdeti nehézségek nem enyhülnek, érdemes felvenni a kapcsolatot a pedagógusokkal. Az óvónők és tanítók napközben olyan helyzetekben látják a gyermeket, amelyekbe nekünk nincs betekintésünk. Együttműködve velük olyan szociális védőhálót hozhatunk létre, amelyben a gyermek biztonságban érezheti magát a kísérletezéshez. Kérhetjük a pedagógust, hogy párosítsa össze a gyermekünket egy hasonló érdeklődésű vagy nyugodtabb társával a közös feladatok során.
Néha az is segít, ha mi magunk kezdeményezünk más szülőkkel. Nem kell mély barátságokra törekedni a felnőttek között, de egy jó viszony megkönnyíti a találkozók szervezését. A közösségi események, mint a kirándulások vagy az iskolai ünnepségek, remek alkalmak arra, hogy lazább keretek között figyeljük meg a dinamikákat és finoman segítsük az interakciókat.
A gyermek magánya egy jelzés számunkra, hogy több figyelemre, több közös időre vagy talán több szabadságra van szüksége. Minden gyerek más, és nincs egyetlen üdvözítő recept a barátkozáshoz. A legfontosabb, hogy maradjunk nyitottak, ítélkezésmentesek, és minden apró előrelépést ünnepeljünk meg. A barátkozás képessége benne van minden gyermekben, csak néha szükség van egy kis biztatásra, hogy a belső fényüket másoknak is meg merjék mutatni.
Zárásként gondoljunk arra, hogy a gyermekkori tapasztalatok formálják a jövőbeli felnőttet. Ha most segítünk neki eligazodni az érzelmek és kapcsolatok bonyolult világában, olyan érzelmi intelligenciával vértezzük fel, ami egész életében a javára válik majd. A magány így nem egy végállomás lesz, hanem egy állomás, ahol megtanulta értékelni az emberi kapcsolódás valódi erejét.
Gyakori kérdések a gyermekkori barátkozásról
Mit tegyek, ha a gyerekem láthatóan jól érzi magát egyedül, de én aggódom miatta? 🧸
Ha a gyermek kiegyensúlyozott, jól alszik, szívesen mesél a napjáról és nem mutatja a szorongás jeleit, akkor valószínűleg csak nagyobb a belső igénye az egyedüllétre. Ebben az esetben ne erőltessük a társaságot, tartsuk tiszteletben az ő saját ritmusát.
Mennyi idősen kell elkezdenie egy gyereknek barátokat szerezni? ⏳
A valódi barátságok, amelyek már kölcsönös bizalmon alapulnak, általában 6-7 éves kor körül alakulnak ki. Ez előtt inkább játszótársakról beszélünk, akikkel a közös tevékenység köti össze őket.
Rossz szülő vagyok, ha a gyerekemnek nincsenek barátai? ❤️
Egyáltalán nem. A barátkozás egy komplex folyamat, ami függ a gyermek temperamentumától, az aktuális közösségtől és a fejlődési szakasztól is. A szülői felelősség ott kezdődik, hogy támogatjuk őt a nehézségekben, nem pedig abban, hogy hány gyereket hívunk meg a szülinapjára.
Hogyan kezeljem, ha a gyermekemet kiközösítik a többiek? 🛡️
Ez egy nagyon fájdalmas helyzet. Először is biztosítsuk őt a szeretetünkről, majd próbáljuk kideríteni a konkrét okokat. Beszéljünk a tanárral, és ha a helyzet nem javul, keressünk olyan közösséget (szakkört, edzést), ahol új alapokon kezdhet.
Mennyire avatkozzak bele a játszótéri vitákba? ⚖️
Csak annyira, amennyire feltétlenül szükséges a testi épség vagy az alapvető igazságosság megőrzéséhez. A kisebb viták rendezése fontos tanulási folyamat a gyerekeknek. Ha mindig megoldjuk helyettük, nem tanulják meg az érdekérvényesítést.
Lehet-e egy hobbi a barátkozás kulcsa? 🎨
Igen, sőt! A közös érdeklődési kör a legstabilabb alap a barátsághoz. Ha a gyermek talált valamit, amit szenvedéllyel csinál, keressünk olyan csoportot, ahol hasonló gyerekekkel találkozhat. Ott a tevékenység lesz a híd az ismerkedéshez.
Mi van, ha a gyerekem túl félénk ahhoz, hogy bárkit is megszólítson? 🦋
Gyakorolják otthon játékosan! Használjanak bábokat vagy játszanak „boltost”. A lényeg, hogy a gyermek biztonságos közegben szokja meg a kezdeményezést. Dicsérjük meg minden apró próbálkozásáért, de soha ne címkézzük őt mások előtt „félénknek”.
Leave a Comment