Amikor az angyali arcú kisgyermek hirtelen vöröslő fejjel ordítani kezd, vagy váratlanul megüti a játszótéri pajtását, a szülő szívébe gyakran hasít bele a tehetetlenség és a szégyen maró érzése. Az agresszió megjelenése a családban nem kudarc, hanem egy segélykiáltás, amellyel a gyermek olyasmit próbál üzenni, amit szavakkal még képtelen kifejezni. Ebben a folyamatban nem az a kérdés, hogy miért „rossz” a gyerek, hanem az, hogy mi zajlik benne, ami ilyen viharos reakciót vált ki.
Az agresszió arcai a különböző életkorokban
A gyermeki agresszió megértéséhez elsőként azt kell látnunk, hogy a düh kifejezése drasztikusan változik a fejlődés során. Egy kétéves kisfiú, aki megharapja a testvérét, mert az elvette a kisautóját, egészen más impulzusok mentén cselekszik, mint egy tízéves, aki szándékosan csúfolja ki az osztálytársát. A kisebbeknél az agresszió gyakran eszközjellegű: nem az bántás a cél, hanem egy akadály elhárítása vagy egy vágy azonnali beteljesítése.
A dackorszak idején a gyermek éntudata rohamléptekben fejlődik, miközben az érzelmi önszabályozásért felelős agyi területei még messze elmaradnak ettől az iramtól. Ez a belső feszültség vezet a klasszikus földhöz vágódós jelenetekhez, amelyeket a környezet sokszor félreértelmez. Ilyenkor nem nevelési hiba történik, hanem a gyermek idegrendszere egyszerűen túlterhelődik a választási lehetőségek és a vágyak súlya alatt.
Óvodás korban a szociális interakciók válnak az indulatok legfőbb forrásává. Ebben a szakaszban a gyermekek már kezdik érteni a szabályokat, de az impulzuskontroll még mindig gyenge lábakon áll. Ha egy kisgyerek nem kapja meg az áhított játékot, az agya vészreakciót indít el, és a fizikai támadás tűnik a leggyorsabb megoldásnak a belső feszültség enyhítésére.
A gyermeki agresszió nem egy jellemhiba, hanem egy éretlen idegrendszer válasza a külvilág elvárásaira és a belső feszültségekre.
Iskolás korban az agresszió finomodik, és megjelennek a verbális formák: a csúfolódás, a kirekesztés vagy a cinizmus. Ekkor már nagyobb hangsúlyt kap a szándékosság, de a háttérben még mindig gyakran az önértékelési problémák vagy a közösségbe való beilleszkedés nehézségei állnak. A gyermek, aki bánt másokat, gyakran maga is bántva érzi magát, még ha ez kívülről nem is látszik.
Mi történik a gyermeki agyban az indulat hevében
Az élettani folyamatok megértése segít abban, hogy ne személyes támadásnak vegyük a gyerek dühét. Az emberi agy fejlődése alulról felfelé történik. Az alsóbb régiók, mint az agytörzs és a limbikus rendszer, már születéskor aktívak, ezek felelősek az életben maradásért és az alapvető érzelmekért. A prefrontális kéreg, amely a józan észért, a tervezésért és az indulatok fékezéséért felel, csak a húszas évek közepére fejlődik ki teljesen.
Amikor a gyermeket elönti az indulat, az úgynevezett amygdala, az agy érzelmi központja veszi át az irányítást. Ilyenkor a „gondolkodó agy” szinte kikapcsol, és a test felkészül a harcra, a menekülésre vagy a lefagyásra. Ebben az állapotban teljesen felesleges logikus érvekkel előhozakodni, mert a gyermek fizikailag képtelen a racionális feldolgozásra.
A stresszhormonok, mint a kortizol és az adrenalin, elárasztják a véráramot, felgyorsul a szívverés és megfeszülnek az izmok. Ez a biológiai vihar kényszeríti a gyermeket a cselekvésre. Agresszív megnyilvánulás során tulajdonképpen ez a felgyülemlett energia távozik a szervezetéből, még ha ez a környezet számára romboló módon is történik.
A nevelés során az egyik legnagyobb kihívás, hogy segítsünk hidat építeni az érzelmi központ és a józan ész között. Minden alkalommal, amikor megnyugtatjuk a gyermeket, megerősítjük azokat az idegpályákat, amelyek később lehetővé teszik számára az önálló indulatkezelést. Ez egy hosszú és türelmet igénylő folyamat, amely nem egyik napról a másikra hoz eredményt.
A temperamentum és a genetika meghatározó ereje
Gyakran látjuk, hogy két gyermek ugyanabban a családban, ugyanazon nevelési elvek mellett teljesen másképp reagál a frusztrációra. Az egyik csendben visszahúzódik, a másik pedig lebontja a házat. Ennek oka a veleszületett temperamentum, amely alapvetően meghatározza, mennyire érzékeny valaki a külső ingerekre és milyen gyorsan telítődik az ingerküszöbe.
Vannak úgynevezett „szenzoros” gyermekek, akik az átlagnál intenzívebben élik meg a hangokat, a fényeket vagy akár a ruhák tapintását. Számukra a világ néha fájdalmasan hangos és kaotikus, ami állandó készenléti állapotban tartja az idegrendszerüket. Náluk az agresszió egyfajta védekezési mechanizmus a túl sok inger ellen, amivel próbálják távol tartani maguktól a zavaró tényezőket.
A genetikai hajlam nem azt jelenti, hogy valaki agresszívnak születik, hanem azt, hogy az idegrendszere hajlamosabb a hevesebb reakciókra. Egy impulzívabb alkatú gyermeknek sokkal több segítségre és tanításra van szüksége ahhoz, hogy megtanulja uralni a belső késztetéseit. Ez nem a szülő hibája, és nem is a gyermek rosszasága, hanem egy adottság, amivel meg kell tanulni együtt élni és dolgozni.
A temperamentum része az alkalmazkodóképesség és a kitartás is. Azok a gyerekek, akik nehezebben váltanak egyik tevékenységből a másikba, gyakran agresszióval reagálnak az átmeneti helyzetekre. Számukra egy egyszerű „hagyd abba a játékot és gyere vacsorázni” felszólítás belső krízist okozhat, mert az agyuk nem képes ilyen gyorsan áthangolódni.
A családi környezet és a tanult minták szerepe
A gyermekek olyanok, mint a szivacs: mindent magukba szívnak, amit a környezetükben látnak, különösen azt, ahogyan a felnőttek az indulataikat kezelik. Ha a szülő kiabálással, fenyegetéssel vagy fizikai büntetéssel próbálja megoldani a konfliktusokat, a gyermek azt tanulja meg, hogy az erő és a dominancia a leghatékonyabb eszköz az érdekérvényesítésre.
Az agresszió gyakran egyfajta kommunikációs forma a családban. Ha a gyermek csak akkor kap figyelmet – még ha az negatív is –, amikor valami rosszat tesz, az agya össze fogja kapcsolni a romboló viselkedést a figyelem megszerzésével. Ez egy ördögi kör, amelyben a szülő egyre szigorúbbá válik, a gyermek pedig egyre szélsőségesebb eszközökhöz nyúl.
Érdemes megvizsgálni a család érzelmi klímáját is. A fojtott feszültség, a ki nem mondott konfliktusok vagy a szülők közötti tartós nézeteltérések mind lecsapódnak a gyermekben. Mivel ő még nem tudja ezeket verbálisan feldolgozni, a feszültséget gyakran kifelé irányuló agresszió formájában vezeti le az óvodában vagy az iskolában.
A nevelési stílusok közül a tekintélyelvű és az elhanyagoló egyaránt növelheti az agresszió kockázatát. Az előbbi elnyomja az érzelmeket, ami végül robbanáshoz vezet, az utóbbi pedig nem adja meg azokat a biztonságos korlátokat, amelyekre a gyermeknek szüksége van az érzelmi tájékozódáshoz. A legideálisabb a támogató, de határozott szülői jelenlét, ahol a szabályok világosak, de az érzelmeknek is van helye.
Az érzelmi jéghegy: mi van a düh alatt?
A pszichológiában gyakran használják a jéghegy metaforáját az agresszió leírására. A düh csak a jéghegy csúcsa, ami a víz felett látható. Alatta azonban számos más, nehezebben felismerhető érzelem húzódik meg, amelyeket a gyermek nem tud kezelni. Ilyen lehet a félelem, a magány, a csalódottság, a szégyen vagy a fáradtság.
Amikor egy gyerek agresszív, érdemes feltenni a kérdést: mit érezhet valójában? Egy kisfiú, aki szétrombolja a várat, amit a többiek építettek, talán csak kirekesztettnek érzi magát és nem tudja, hogyan csatlakozzon a játékhoz. A düh ebben az esetben a fájdalom elfedésére szolgáló pajzs, amely megvédi őt a sebezhetőségtől.
A szégyen az egyik legerőteljesebb kiváltója az agressziónak. Ha egy gyermeket mások előtt megszégyenítenek vagy megaláznak, az önvédelmi mechanizmusa azonnal támadásba lendül. Ezért is annyira káros a nyilvános büntetés vagy a gúnyolódás szülői részről. A gyermek ilyenkor nem a hibájából tanul, hanem mély ellenszenvet és bosszúvágyat fejleszt ki.
Gyakran a tehetetlenség érzése torkollik agresszióba. Ha a gyermek úgy érzi, nincs beleszólása a saját életébe, ha minden lépését kontrollálják, akkor a düh lesz az az eszköz, amivel visszanyerheti a kontroll érzését. Ez különösen kamaszkorban válik hangsúlyossá, de már az óvodásoknál is megfigyelhető az autonómiára való törekvés ezen a viharos módon.
A fizikai szükségletek és a szenzoros túlterhelés
Sokszor a megoldás sokkal egyszerűbb és prózaibb, mint gondolnánk. A gyermekek idegrendszere rendkívül érzékeny a testi állapotváltozásokra. Az éhség, a szomjúság vagy a kialvatlanság drasztikusan csökkenti az amúgy is véges önkontrollt. Egy fáradt gyerek nem „rossz”, hanem biológiailag képtelen az indulatai szabályozására.
A modern életmód rengeteg olyan ingert zúdít a gyermekekre, amelyekre az evolúció során nem készült fel az emberi agy. A folyamatos háttérzaj, a villódzó fények, a túl sok színes játék és a zsúfolt programok mind hozzájárulnak a szenzoros telítődéshez. Amikor az idegrendszer megtelik, az agresszió lesz a szelep, ahol a felesleges feszültség távozik.
Az étkezés minősége is szerepet játszhat az indulatkezelési problémákban. A túlzott cukorbevitel, a mesterséges adalékanyagok és színezékek egyes kutatások szerint fokozhatják a hiperaktivitást és az irritabilitást. Bár nem minden gyerek reagál ezekre egyformán, az érzékenyebb idegrendszerűeknél látványos változást hozhat a kiegyensúlyozott étrend.
A mozgáshiány a mai gyermekkor egyik legnagyobb rákfenéje. A testben felgyülemlő energia, ha nem tud természetes módon, szabad játékkal vagy sporttal távozni, előbb-utóbb feszültségként fog megjelenni. A napi rendszerességű, szabad levegőn végzett intenzív mozgás az egyik legjobb természetes „indulatkezelő szer” minden korosztály számára.
A képernyőidő és a digitális világ árnyoldalai
Nem mehetünk el szó nélkül a technológia hatásai mellett sem. A tabletek, telefonok és televíziók előtt töltött idő közvetlen összefüggésbe hozható az alacsonyabb ingerküszöbbel. A gyors vágások, a harsány színek és az azonnali jutalmazás mechanizmusa függővé teszi az agyat a dopamintól, ami mellett a való világ unalmasnak és lassúnak tűnik.
Amikor a szülő elveszi a készüléket, a gyermek idegrendszere gyakran elvonási tüneteket produkál. Az ilyenkor jelentkező agresszió nem csupán dac, hanem egyfajta neurobiológiai sokk. A képernyő elnyomja az érzelemfeldolgozásért felelős területek aktivitását, így a gyermeknek nincs lehetősége gyakorolni az önszabályozást.
A médiaerőszak hatása is vitathatatlan. Még ha a gyermek nem is néz kifejezetten agresszív filmeket, a rajzfilmekben látható konfliktusmegoldási minták – ahol az egyik szereplő leüti a másikat, majd az sértetlenül feláll – torzítják a valóságérzékelést. A gyermek nem tanulja meg az empátiát, és nem látja a tetteinek valós következményeit.
A közösségi média térnyerésével a cyberbullying, vagyis az online bántalmazás is egyre korábban jelenik meg. Ez a fajta agresszió sokkal rejtettebb, de ugyanolyan mély sebeket ejt, és gyakran fizikai agresszióba csap át a való életben. A digitális tudatosság oktatása ma már elengedhetetlen része a gyermeknevelésnek.
Hatékony stratégiák a dühpillanatok kezelésére
Amikor kitör a vihar, a legfontosabb szabály: maradjunk mi magunk a horgonyok. Ha a szülő is elveszíti a kontrollt, az olyan, mintha olajat öntenénk a tűzre. A nyugodt hangszín, a lassú mozdulatok és a magabiztos fellépés segít a gyermeknek visszatalálni a biztonságba. A biztonságérzet az alapja minden megnyugvásnak.
Alkalmazzuk a „kapcsolódás a korrigálás előtt” elvét. Mielőtt elmagyaráznánk, miért volt helytelen a viselkedése, először nyugtassuk meg. Egy ölelés, egy gyengéd érintés vagy csak a fizikai jelenlét csökkenti a stresszhormonok szintjét. Csak akkor tudunk tanítani, ha a gyermek agya már visszatért a befogadó állapotba.
Használjunk egyszerű, tiszta instrukciókat. Ahelyett, hogy azt mondanánk: „Ne legyél agresszív!”, fogalmazzunk pozitívan: „A kezünkkel építünk, nem ütünk.” A tiltások helyett kínáljunk alternatívát a feszültség levezetésére. Megengedhetjük például, hogy belebokszoljon egy párnába, vagy kimenjen a kertbe és szaladjon egy kört.
A megelőzés egyik legjobb eszköze a napirend. A kiszámíthatóság biztonságot ad az idegrendszernek. Ha a gyermek tudja, mi miután következik, kevesebb alkalma lesz a bizonytalanságból fakadó szorongásra és dühre. Az átmenetekre (például játék abbahagyása) mindig hagyjunk időt, figyelmeztessük őt előre több alkalommal.
| Technika | Hogyan működik? | Mikor használjuk? |
|---|---|---|
| Léghajó-légzés | Mély hasi légzés, ami aktiválja a nyugtató idegrendszert. | Amikor látjuk az első jeleit a feszültségnek. |
| Érzelmi hőmérő | Egy vizuális skála, ahol a gyerek megmutathatja, mennyire dühös. | Napi szinten, az önreflexió fejlesztésére. |
| Dühsarok | Egy puha, biztonságos hely párnákkal, nyugtató eszközökkel. | Büntetés helyett, az önmegnyugtatás céljából. |
| Stop-jel | Egy megbeszélt kézjel, amivel megállítjuk az eszkalációt. | Mielőtt a verbális agresszió fizikaivá válna. |
Az érzelmi intelligencia fejlesztése hosszú távon
Az agresszió kezelése nem a tűzoltásnál kezdődik, hanem az érzelmi szókincs bővítésénél. Egy gyermek, aki el tudja mondani, hogy „most nagyon csalódott vagyok”, kisebb eséllyel fog ütni. Tanítsuk meg neki felismerni a teste jelzéseit: a doboló szívet, a gombócot a torokban, a feszülő öklöket.
A közös meseolvasás kiváló alkalom az empátia fejlesztésére. Beszélgessünk a szereplők érzéseiről, tegyünk fel kérdéseket: „Vajon miért mérges a farkas?”, „Mit érezhetett a kismalac, amikor összedőlt a háza?”. Ezek a beszélgetések segítenek a gyermeknek kívülről látni az érzelmi folyamatokat, ami az önkontroll alapfeltétele.
Játsszunk szerepjátékokat! A biztonságos játékos keretek között elpróbálhatjuk a nehéz helyzeteket. Mi történik, ha valaki elveszi a játékunkat? Hogyan kérhetjük el szépen? A játék lehetőséget ad a kísérletezésre anélkül, hogy valódi tétje lenne a kudarcnak. A gyakorlás során az agy új, konstruktív megoldási mintákat raktároz el.
Legyünk őszinték a saját érzelmeinkkel kapcsolatban is. Ha mi magunk is dühösek leszünk, ne fojtsuk el, de mutassunk példát a kezelésében. Mondjuk ki: „Most nagyon elfáradtam és ingerült vagyok, tartok öt perc szünetet, amíg megnyugszom.” Ezzel tanítjuk meg a legfontosabbat: az érzés elfogadható, de a viselkedésünkért mi felelünk.
Amikor a szakértői segítség elkerülhetetlen
Vannak helyzetek, amikor a szülői szeretet és türelem önmagában nem elég. Fontos felismerni azt a pontot, ahol a viselkedés már túlmutat a normális fejlődési szakaszokon. Ha az agresszió mindennapossá válik, ha a gyermek önmagára vagy másokra veszélyes, vagy ha a családi élet teljesen ellehetetlenül, érdemes szakemberhez fordulni.
A háttérben állhatnak olyan fejlődési zavarok, mint az ADHD vagy az autizmus spektrum zavar, amelyek speciális megközelítést igényelnek. Ezekben az esetekben a gyermek idegrendszere másképp dolgozza fel az információkat, és az agresszió gyakran a belső káosz és a meg nem értettség jele. A korai diagnózis és fejlesztés sorsfordító lehet.
A gyermekkori depresszió vagy szorongás is ölthet agresszív formát. Mivel a gyerekek ritkán panaszkodnak klasszikus szomorúságról, a belső feszültség irritabilitásban és ellenségeskedésben törhet utat magának. Egy tapasztalt gyermekpszichológus segíthet feltárni ezeket a rejtett mozgatórugókat és eszközöket adhat a család kezébe.
Ne tekintsük kudarcnak a segítségkérést. Éppen ellenkezőleg: ez a legfelelősségteljesebb döntés, amit egy szülő hozhat. A családterápia vagy a szülőkonzultáció segíthet átvilágítani a működési mechanizmusokat és új, hatékonyabb kommunikációs csatornákat nyithat meg. A cél nem a gyermek „megjavítása”, hanem a harmónia visszaállítása a kapcsolatokban.
A testvérféltékenység és a kortárs kapcsolatok dinamikája
Gyakran a kistestvér érkezése vagy a testvérek közötti rivalizálás váltja ki a leghevesebb indulatokat. Ez egy természetes reakció a szeretetforrások vélt vagy valós beszűkülésére. A gyermek úgy érzi, harcolnia kell a szülő figyelméért, és az agresszió egyfajta figyelemfelhívás vagy a sértettség kifejezése.
Ilyenkor kulcsfontosságú, hogy minden gyermekkel töltsünk külön „minőségi időt”, ahol ő van a középpontban. Ez csökkenti a versengés kényszerét és megerősíti a biztonságérzetet. A testvérek közötti konfliktusoknál ne bíróként lépjünk fel, aki eldönti, ki a hibás, hanem közvetítőként, aki segít mindkét félnek kifejezni az érzéseit.
A közösségbe való beilleszkedésnél az agresszió néha a védekezés eszköze. Ha egy gyermeket bántanak vagy kirekesztenek, előfordulhat, hogy „megelőző jelleggel” ő kezd el támadni. Érdemes szorosan együttműködni a pedagógusokkal, hogy lássuk a teljes képet a gyermek szociális életéről.
A barátságok alakulása során a gyerekek sokat tanulnak a határok kijelöléséről. Meg kell tanulniuk, hogy az agresszió elszigetelődéshez vezet, míg az együttműködés örömteli játékot eredményez. Ez egy tapasztalati tanulás, ahol a szülő feladata az élmények megbeszélése és az empátia folyamatos erősítése.
A gyermekeknek nem több büntetésre, hanem több útmutatásra van szükségük ahhoz, hogy a dühüket alkotó energiává alakíthassák.
Öngondoskodás: a szülői türelem forrásvidéke
Lehetetlen türelmesnek és megértőnek lenni, ha mi magunk is a kiégés szélén állunk. Egy agresszív gyermek nevelése érzelmileg és fizikailag is rendkívül megterhelő. A szülői bűntudat pedig csak tovább rontja a helyzetet, felemésztve az utolsó energiatartalékokat is. Az önmagunkkal szembeni együttérzés nem luxus, hanem a hatékony nevelés alapköve.
Ismerjük fel a saját triggerpontjainkat. Mi az a mondat vagy tett a gyerektől, ami nálunk is „leveri a biztosítékot”? Ha tudjuk, mikor vagyunk veszélyben az elvesztett önkontroll szempontjából, időben közbe tudunk lépni. Kérjünk segítséget a partnerünktől, nagyszülőktől vagy barátoktól, hogy legyen időnk a töltődésre.
A pihenés, a hobbik vagy akár csak egy fél óra csend segít abban, hogy a szülői „idegrendszeri tartály” ne ürüljön ki teljesen. Egy kipihent szülő sokkal rugalmasabban kezeli a konfliktusokat, és képes meglátni a gyermeki viselkedés mögött rejlő valódi szükségletet. Ne feledjük: a gyermekünknek nem tökéletes szülőre van szüksége, hanem egy olyanra, aki képes a saját hibáiból is tanulni és fejlődni.
A közösségi média gyakran hamis képet fest a problémamentes családokról, ami tovább mélyíti a magány érzését. Keressünk olyan közösségeket, ahol őszintén lehet beszélni a nehézségekről. Annak tudata, hogy mások is küzdenek hasonló kihívásokkal, felszabadító erejű lehet és segít reálisabban látni a saját helyzetünket.
A nevelés nem egy sprint, hanem egy maraton. Lesznek napok, amikor minden tökéletesen működik, és lesznek olyanok, amikor úgy érezzük, mindent elrontottunk. A legfontosabb a folytonosság és az a feltétel nélküli szeretet, amely a legnehezebb pillanatokban is ott van a felszín alatt. Minden egyes alkalommal, amikor düh helyett megértéssel fordulunk a gyermekünk felé, egy téglát helyezünk el a jövőbeni kiegyensúlyozott felnőttkorának alapjaiban.
Gyakori kérdések az indulatkezelésről
1. Normális, ha a 3 éves gyerekem néha megüt engem? 🧸
Igen, ebben az életkorban ez még gyakran az impulzuskontroll hiányának és a korlátozott önkifejezésnek a jele. A gyermek ilyenkor nem gonoszságból üt, hanem mert a hirtelen jött dühre nem talál más fizikai választ. Fontos, hogy határozottan, de nyugodtan fogjuk meg a kezét, és mondjuk ki: „Nem engedem, hogy bánts, az ütés fáj.”
2. Okozhatja a túl sok képernyőidő az agresszivitást? 📱
A kutatások egyértelműen mutatják, hogy a túlzott és nem megfelelően szelektált képernyőidő irritábilissá teheti a gyerekeket. A gyors vizuális ingerek túlpörgetik az idegrendszert, az eszköz elvételekor jelentkező dopaminszint-esés pedig komoly dührohamokat válthat ki. Érdemes szigorú kereteket tartani és figyelni a tartalom minőségére.
3. Érdemes-e visszacsapni, hogy érezze, mennyire fáj? 🚫
Szigorúan tilos és kontraproduktív. Ezzel csak azt tanítjuk meg a gyereknek, hogy az erősebbnek joga van bántani a gyengébbet, és az agresszió elfogadható konfliktusmegoldási eszköz. A szülőnek a biztonságot és a kontrollt kell képviselnie, nem pedig az agresszort.
4. Lehet a dühroham mögött ételallergia vagy érzékenység? 🍎
Egyes esetekben igen. Bizonyos adalékanyagok, mesterséges színezékek vagy a túlzott cukorfogyasztás fokozhatják a hiperaktivitást és az indulatokat az arra érzékeny gyerekeknél. Ha gyanakszunk ilyesmire, érdemes étkezési naplót vezetni és konzultálni egy gyermekorvossal.
5. Mit tegyek, ha a gyerekem az óvodában bánt másokat? 🏫
Első lépésként beszélgessünk az óvónőkkel, hogy kiderítsük a kiváltó okokat. Gyakran a szociális készségek hiánya vagy a túl zajos környezet áll a háttérben. Otthon gyakoroljuk szerepjátékokkal az együttműködést, és tanítsunk neki alternatívákat a feszültség levezetésére, például a mély levegővételt vagy a segítségkérést.
6. Segíthet a sport az agresszió leküzdésében? ⚽
Nagyon is! A rendszeres testmozgás segít levezetni a felgyülemlett energiát és csökkenti a stresszhormonok szintjét. A küzdősportok például nem növelik az agressziót, sőt: fegyelemre, önkontrollra és a saját erőnk tiszteletére tanítanak meg, ami kiváló indulatkezelési iskola.
7. Mikor jelez az agresszió komolyabb pszichológiai problémát? 🩺
Ha a viselkedés rendszeres, szándékosan fájdalomokozásra irányul, ha a gyermek nem érez bűntudatot, vagy ha az agresszió mellett egyéb tünetek is jelentkeznek (alvászavar, elszigetelődés, étvágytalanság). Ilyenkor szakemberhez (gyermekpszichológushoz) kell fordulni a háttérben álló okok feltárása érdekében.
Leave a Comment