A szülői szeretet egyik legtermészetesebb megnyilvánulása, amikor elismerjük gyermekünk teljesítményét, és büszkén megdicsérjük őt egy-egy jól sikerült rajz, egy ötös osztályzat vagy egy győztes gól után. Mégis, a modern pszichológiai kutatások rávilágítottak arra, hogy nem mindegy, milyen szavakat választunk ezekben a pillanatokban. A dicséret ugyanis kétélű fegyver: építheti a gyermek önbizalmát, de akaratlanul olyan belső gátakat is emelhet, amelyek később akadályozzák a fejlődését és a kudarccal való megküzdési képességét.
Sokszor ösztönösen azt mondjuk: „Olyan okos vagy!” vagy „Milyen tehetséges művész vagy!”. Bár ezek a mondatok kedvesnek tűnnek, valójában egy statikus állapotot dicsérnek, valamilyen veleszületett adottságot, amin a gyermeknek nincs kontrollja. Amikor a dicséret középpontjában az adottság áll, a gyermek megtanulja, hogy az értéke a sikeréből fakad. Ez pedig hosszú távon szorongáshoz vezethet, hiszen mi történik akkor, ha legközelebb nem sikerül az a feladat? Ha az okosságunk a sikerünk záloga, a hiba rögtön azt jelenti, hogy mégsem vagyunk olyan okosak.
A szemléletmódváltás lényege, hogy a fókusz áthelyeződik az eredményről a folyamatra. Amikor az erőfeszítést, a kitartást és a választott stratégiát értékeljük, a gyermek azt az üzenetet kapja, hogy a fejlődése az ő kezében van. Ez a fajta visszajelzés táplálja a belső motivációt, és segít abban, hogy a kihívásokat ne fenyegetésként, hanem fejlődési lehetőségként élje meg. Ebben a cikkben mélyebben megvizsgáljuk, miért alapvető a jól felépített dicséret, és hogyan válthatjuk valódi önbizalomra a gyermekünkbe vetett hitünket.
A fejlődési szemléletmód alapjai és Carol Dweck kutatásai
A dicséret hatékonyságának kérdése nem csupán pedagógiai megérzés, hanem komoly tudományos alapokon nyugszik. Carol Dweck, a Stanford Egyetem pszichológus professzora évtizedeken át tanulmányozta, miért boldogulnak egyesek jobban a nehézségekkel, míg mások hamar feladják. Kutatásai során alkotta meg a rögzült szemléletmód (fixed mindset) és a fejlődési szemléletmód (growth mindset) fogalmát, amelyek alapjaiban határozzák meg, hogyan tekintünk saját képességeinkre.
A rögzült szemléletmóddal rendelkező egyén úgy véli, hogy az intelligencia, a tehetség és a képességek adottságok, amelyekkel születtünk. Ezzel szemben a fejlődési szemléletmód hívői hisznek abban, hogy a képességek tanulással, gyakorlással és kitartással fejleszthetők. Dweck egyik leghíresebb kísérletében gyerekek két csoportjának adtak egyszerű feladatokat. Az egyik csoportot az intelligenciájukért dicsérték meg („Milyen ügyes és okos vagy!”), a másikat pedig az erőfeszítésükért („Látom, sokat dolgoztál ezen, ügyesen próbálkoztál!”).
Az eredmények megdöbbentőek voltak. Amikor a gyerekeknek választaniuk kellett egy könnyebb és egy nehezebb feladat között, az „okosnak” titulált gyerekek többsége a könnyebbet választotta, mert féltettek a róluk kialakult képet és el akarták kerülni a hibázást. Az „erőfeszítésért” dicsért gyerekek viszont lelkesen vetették bele magukat a nehezebb kihívásokba, hiszen számukra a folyamat volt az élvezet, nem csupán a végeredmény. Ez a kísérlet bebizonyította, hogy a személyiségjegyek dicsérete valójában törékennyé teszi az önbecsülést.
A dicséret nem jutalom a célba érésért, hanem üzemanyag az úthoz, ami odavezet.
Miért káros az üres és általános elismerés?
Gyakran esünk abba a hibába, hogy a „szép volt”, „ügyes vagy” vagy a „szuper” szavakat szórjuk, mint a konfettit. Bár a szándékunk pozitív, az ilyen jellegű visszajelzés egy idő után elveszíti az értékét. A gyermek hozzászokik a dicsérethez, és egyfajta „visszajelzés-függővé” válhat, aki már nem a saját öröméért tesz meg dolgokat, hanem a külső jóváhagyásért. Ez a folyamat a belső motiváció elsorvadásához vezethet, ahol a tevékenység örömét felváltja a jutalom hajszolása.
Az általános dicséret másik veszélye, hogy nem nyújt konkrét információt. Ha azt mondjuk, „szép a rajzod”, a gyermek nem tudja, miért szép. A színek használata tetszett nekünk? Az, hogy kitöltötte az egész lapot? Vagy az, hogy egy nehéz formát próbált lerajzolni? Konkrét visszajelzés hiányában a gyermek bizonytalan marad abban, hogy mi is az az érték, amit képvisel. Ezért rendkívül lényeges, hogy a dicséretünk legyen specifikus és leíró.
A túlzásba vitt, érdemtelen dicséret pedig bizalmatlanságot szülhet. A gyerekek ösztönösen megérzik, ha nem gondoljuk komolyan az elismerést. Ha minden apróságért elhalmozzuk őket magasztalással, egy idő után nem fogják elhinni nekünk, amikor valóban valami jelentőset érnek el. Az őszinteség és a hitelesség a szülő-gyermek kapcsolat alapköve, és ez a dicséret terén is igaz. A reális visszajelzés segít a gyermeknek abban, hogy kialakítsa a saját belső mércéjét és reális énképet építsen.
Az erőfeszítés dicséretének módszertana
Hogyan néz ki a gyakorlatban az erőfeszítés értékelése? Nem arról van szó, hogy soha többé nem mondhatjuk, hogy „ügyes vagy”, hanem arról, hogy kiegészítjük és pontosítjuk ezt az üzenetet. Az erőfeszítés dicsérete kiterjed a gyermek által befektetett munkára, a használt stratégiákra, az összpontosításra és a kitartásra is. Például ahelyett, hogy azt mondanánk: „De jó matekos vagy!”, mondhatjuk azt: „Látom, nem adtad fel, amíg meg nem találtad a megoldást erre a nehéz példára!”.
Az ilyen típusú visszajelzés során érdemes a folyamat egyes lépéseire fókuszálni. Ha a gyermek egy tornyot épít kockákból, ne csak a kész építményt csodáljuk meg, hanem jegyezzük meg: „Észrevettem, milyen óvatosan tetted egymásra a kockákat, hogy ne dőljön el a torony”. Ezzel rávilágítunk arra a készségre – az óvatosságra és a figyelemre –, ami a sikerhez vezetett. Ezzel a gyermek eszköztárat kap a jövőre nézve: tudni fogja, hogy a figyelem és a precizitás segíti őt a céljai elérésében.
Az erőfeszítés dicsérete magában foglalja az alternatív utak keresésének elismerését is. Ha egy gyermek elakad egy feladatnál, majd megpróbálja másképpen megközelíteni azt, az egy kiváló pillanat az értékelésre. „Tetszik, hogy amikor láttad, hogy az első módszer nem működik, kitaláltál egy másikat!” – ez a mondat a rugalmasságot és a problémamegoldó gondolkodást erősíti, ami az élet minden területén nélkülözhetetlen képesség.
Leíró dicséret: Mondd el, mit látsz!
A leíró dicséret (descriptive praise) az egyik leghatékonyabb eszköz a szülő kezében. Ennek lényege, hogy nem ítéletet mondunk (jó, szép, okos), hanem egyszerűen szavakba öntjük, amit tapasztalunk. Ez olyan, mintha egy tükröt tartanánk a gyermek elé, amelyben ő maga is láthatja a teljesítményét. Ha például a gyermek egyedül öltözött fel, ahelyett hogy azt mondanánk: „Nagyszerű kisfiú vagy!”, mondjuk ezt: „Felhúztad a nadrágodat, felvetted a pólódat, sőt, még a zoknidat is sikerült egyedül felhúznod!”.
Ez a módszer azért működik, mert a gyermek ebből a leírásból maga vonja le a következtetést: „Képes vagyok rá, önálló vagyok”. Az önértékelés így belülről fakad, nem pedig a felnőtt külső minősítésétől függ. A leíró dicséret segít a gyermeknek abban, hogy felfedezze saját hatóerejét. Amikor részletesen beszámolunk a tevékenységéről, érzi, hogy valóban figyeltünk rá, hogy fontos számunkra az, amit csinál, és ez sokkal mélyebb érzelmi kapcsolódást eredményez, mint egy odavetett „szép munka”.
A leíró dicséret során használhatunk érzelmeket kifejező szavakat is, de ezeket kapcsoljuk a tevékenységhez. Például: „Látom, milyen büszkén nézel a váradra, amit építettél. Rengeteg apró részletet kidolgoztál rajta!”. Itt nem mi mondjuk meg, hogy a vár jó-e, hanem elismerjük a gyermek saját elégedettségét és a munkáját. Ezáltal a gyermek megtanulja értékelni a saját erőfeszítéseit, és kialakul benne az igény a minőségi munkavégzésre, függetlenül attól, hogy kap-e érte külső jutalmat.
A gyermek önbecsülése nem a dicséretek mennyiségétől, hanem a visszajelzések hitelességétől és mélységétől épül.
Hogyan dicsérjünk különböző élethelyzetekben?
Minden élethelyzet más-más lehetőséget kínál a fejlődési szemléletmód megerősítésére. Érdemes tudatosan keresni azokat a pillanatokat, amikor nem az eredmény a leglátványosabb, hanem a mögötte lévő szándék vagy munka. Az alábbi táblázatban bemutatunk néhány gyakori helyzetet, és azt, hogyan alakíthatjuk át a hagyományos dicséretet fejlődésközpontú visszajelzéssé:
| Helyzet | Hagyományos dicséret (eredményfókusz) | Fejlődésközpontú dicséret (folyamatfókusz) |
|---|---|---|
| Jó jegy az iskolában | „Milyen okos vagy, büszke vagyok rád!” | „Látom, sokat készültél erre a dolgozatra, meglett az eredménye a tanulásnak!” |
| Sportverseny után | „Te vagy a legjobb a csapatban, ügyesen győztetek!” | „Nagyon tetszett, ahogy küzdöttél az utolsó percekig, és segítettél a többieknek is!” |
| Rajzolás közben | „Ez a legszebb kép, amit valaha láttam!” | „Milyen érdekes színeket választottál a naplementéhez, sokat próbálkoztál velük!” |
| Házimunka segítése | „Jó kislány vagy, hogy segítettél!” | „Nagyon köszönöm, hogy összeszedted a játékokat, így sokkal hamarabb végeztünk!” |
Amint látható, az eltolódás a személy minősítéséről a konkrét cselekvés és annak hatása felé történik. Amikor a gyermek segít a házimunkában, és mi a segítségének a hasznát hangsúlyozzuk, akkor azt erősítjük meg benne, hogy ő a közösség hasznos tagja. Ha csak annyit mondunk, „jó vagy”, az egy erkölcsi ítélet, amihez nehéz kapcsolódni. Ha viszont látja, hogy a tetteivel könnyebbé tette mások életét, az valódi kompetenciaérzést ad neki.
A sportban különösen lényeges ez a fajta hozzáállás. A győzelem sokszor nem csak rajtunk múlik – lehet az ellenfél gyengébb, vagy éppen szerencsénk van. Ha csak a győzelmet dicsérjük, a gyermek rettegni fog a vereségtől, mert azt a saját értéktelenségeként fogja megélni. Ha azonban a sportszerűséget, a technikát és a kitartást dicsérjük, akkor a vereség után is emelt fővel tud távozni, tudva, hogy ő mindent megtett és fejlődött a játék során.
A hiba mint a tanulási folyamat természetes része
A fejlődési szemléletmód talán legnehezebb, de egyben legfontosabb eleme a hibázáshoz való viszonyunk. Egy olyan társadalomban élünk, ahol a hibát gyakran kudarcként, elkerülendő rosszként kezeljük. Ha azonban azt szeretnénk, hogy gyermekünk rugalmas és reziliens felnőtté váljon, meg kell tanítanunk neki, hogy a hiba a tanulás legjobb barátja. Ebben a szülői dicséretnek és reakciónak óriási szerepe van.
Amikor a gyermek hibázik vagy elront valamit, ahelyett hogy kritizálnánk vagy éppen elbagatellizálnánk a dolgot („semmi baj, majd legközelebb”), ismerjük el az erőfeszítést, ami a hiba mögött volt. „Látom, megpróbáltad egyedül kiönteni a tejet. Most melléfolyt, de legközelebb már tudni fogod, hogyan tartsd stabilabban a kancsót. Hozok egy konyharuhát, és töröljük fel együtt!”. Ez a reakció azt tanítja, hogy a hiba nem a világ vége, hanem egy információ forrása: megtudtuk, mit kell másképp csinálni legközelebb.
A dicséret titka ilyenkor abban rejlik, hogy értékeljük a gyermek bátorságát, amiért belevágott valami nehézbe. „Büszke vagyok rád, hogy elindultál ezen a nehéz versenyen, pedig tudtad, hogy nagy a kihívás. Mit gondolsz, mit tanultál ebből a futamból?”. Ezzel a kérdéssel a fókuszt a veszteségről a tanulságra helyezzük. Ha a gyermek azt érzi, hogy a szülei szemében nem a sikerei határozzák meg az értékét, sokkal bátrabban fog kísérletezni, ami a kreativitás és az innováció alapja.
Az önállóság és a belső motiváció támogatása
A túl sok dicséret paradox módon csökkentheti az önállóságot. Ha a gyermek minden lépése után a szülő felé néz megerősítésért, akkor elveszíti a kapcsolatot a saját belső iránytűjével. A célunk az, hogy olyan felnőttet neveljünk, aki tudja, mikor végzett jó munkát, és elégedett tud lenni önmagával anélkül is, hogy bárki más megveregetné a vállát. Ezt hívjuk belső motivációnak, ami sokkal tartósabb és erősebb hajtóerő, mint a külső elismerés.
Ennek eléréséhez néha a legjobb dicséret a kérdezés. Amikor a gyermek megmutat egy alkotást, ahelyett hogy rögtön véleményt mondanánk, kérdezzük meg tőle: „Te mit szeretsz a legjobban ezen a rajzon?” vagy „Hogy érezted magad, miközben ezt készítetted?”. Ezek a kérdések arra késztetik a gyermeket, hogy befelé figyeljen és saját maga értékelje a teljesítményét. Ha ő elégedett az elért eredménnyel, az sokkal többet ér bármilyen szülői dicséretnél.
Az erőfeszítés elismerése mellett fontos, hogy hagyjunk teret a gyermeknek a saját tempója felfedezésére is. Ha látjuk, hogy elmélyülten játszik vagy dolgozik valamin, ne szakítsuk meg egy dicsérettel csak azért, mert örülünk neki. A „flow” állapot, az elmélyült figyelem önmagában is jutalmazó. Ilyenkor elég egy bátorító mosoly vagy egy későbbi megjegyzés: „Láttam, milyen elmélyülten dolgoztál az előbb, nagyon koncentráltál!”. Ezzel nem a produktumot, hanem a munkamódszert értékeljük.
A dicséret nyelvezete a különböző életkorokban
Ahogy a gyermek növekszik, úgy változik az is, hogyan érdemes dicsérni. Egy tipegőnél még az egyszerű, érzelemdús megerősítés is sokat számít, míg egy kamasznál a túl direkt dicséret akár ellenállást vagy gyanakvást is kiválthat. A fejlődési szemléletmód azonban minden korban alkalmazható, csak a formája finomodik.
A kisgyermekkor az alapozás ideje. Itt a legfontosabb a testi közelség és az öröm megosztása. „Nézd, milyen magasra raktad! Sikerült megtalálnod az egyensúlyt!”. Itt a dicséret még szinte egybefolyik a játékkal. Az iskoláskorban már megjelenik a teljesítménykényszer, így ilyenkor fokozottan ügyelnünk kell arra, hogy ne csak a jegyeket értékeljük. „Nagyon tetszik, ahogy beosztottad az idődet a héten, hogy mindenre jusson időd”. Ebben a korban a szervezőkészség és a felelősségvállalás elismerése rendkívül építő.
A kamaszkorban a dicséretnek diszkrétebbnek és tiszteletteljesebbnek kell lennie. A tinédzserek gyakran elutasítják a gyermeki dicséreteket, de vágynak az elismerésre. Náluk az „észrevettem” típusú mondatok működnek a legjobban. „Észrevettem, hogy ma nagyon türelmes voltál a kishúgoddal, pedig láttam, hogy fáradt vagy”. Ez nem gyerekes dicséret, hanem egy érett megfigyelés, ami azt üzeni: látlak téged, és értékelem a belső erőfeszítésedet, amit a viselkedésedbe fektettél.
Az agy plaszticitása és a dicséret kapcsolata
Érdemes megemlíteni a biológiai hátteret is: mi történik az agyban, amikor dicsérünk? A kutatások szerint az agy rendkívül képlékeny (neuroplaszticitás), és a kapott visszajelzések szó szerint huzalozzák az idegpályákat. Amikor a gyermeket az erőfeszítéséért dicsérjük, az agya a dopamin felszabadítását a küzdelemhez és a kitartáshoz kapcsolja, nem csak a végső jutalomhoz. Ez segít abban, hogy a gyermek élvezze a tanulási folyamatot.
Ezzel szemben, ha csak az eredményt dicsérjük, az agy a sikert a biztonsággal, a kudarcot pedig a fenyegetettséggel azonosítja. Ez aktiválhatja az amigdala (az agy félelemközpontja) válaszreakcióját nehéz feladatok láttán, ami elkerülő viselkedéshez vezet. A fejlődési szemléletmódú dicséret tehát egyfajta érzelmi védőhálót és neurológiai alapot biztosít ahhoz, hogy a gyermek stresszhelyzetben is megőrizze a gondolkodási képességét és kreativitását.
A neurotranszmitterek szintjén az erőfeszítés elismerése segít fenntartani a motivációt a hosszú távú célok elérése érdekében is. Ha a gyermek megtanulja, hogy a próbálkozás maga is örömforrás, sokkal kisebb az esélye a kiégésnek vagy a teljesítményszorongásnak a későbbi iskolai évek vagy a munka során. A dicséretünkkel tehát nemcsak a jelent formáljuk, hanem egy egészségesebb idegrendszeri válaszmintát is segítünk kialakítani.
Hogyan váltsunk szemléletmódot szülőként?
A fejlődési szemléletmódra való áttérés nem megy egyik napról a másikra, hiszen mi magunk is hozott mintákból dolgozunk. Sokan közülünk abban nőttek fel, hogy az „okos” és „tehetséges” címkék voltak a legmagasabb rendű dicséretek. Fontos, hogy magunkkal szemben is legyünk türelmesek. Kezdjük azzal, hogy megfigyeljük a saját dicsérési szokásainkat. Hányszor mondunk üres dicséretet egy nap? Mikor érezzük úgy, hogy csak reflexből szólaltunk meg?
Próbáljuk ki a „még nem” erejét. Ez Carol Dweck egyik kedvenc kifejezése. Ha a gyermek elkeseredik, mert nem tud valamit megcsinálni („nem tudok biciklizni”), tegyük hozzá: „még nem tudsz, de gyakorolsz, és minden alkalommal egyre jobban megy”. Ez az apró kiegészítés kinyitja a lehetőségek kapuját, és leveszi a gyermek válláról a véglegesség súlyát. A fejlődés lehetősége mindig ott van, csak időre és energiára van szükség hozzá.
A saját hibáink kezelése is tanító erejű. Ha elrontunk valamit, mondjuk ki hangosan a gyermek előtt: „Hű, ezt elszámoltam. Semmi baj, megpróbálom másképp, hátha úgy kijön”. Ezzel modellezzük azt a viselkedést, amit tőle is várunk: a hiba nem tragédia, hanem egy újabb kísérlet lehetősége. A szülői példamutatás a leghitelesebb eszköz a fejlődési szemléletmód átadására.
A dicséret és a társas összehasonlítás csapdája
Gyakori jelenség, hogy a dicséretet másokhoz való hasonlítással fűszerezzük: „Nézd, te voltál a leggyorsabb az egész csoportban!” vagy „Te kaptad a legjobb jegyet az osztályban!”. Bár ez rövid távon önbizalomnövelőnek tűnhet, valójában egy nagyon veszélyes dinamikát indít el. A gyermek önértékelése így nem a saját fejlődésén, hanem mások gyengeségén fog alapulni. Mi történik, ha bekerül egy olyan közösségbe, ahol már nem ő a leggyorsabb vagy a legjobb?
Az ilyen típusú dicséret versengővé és iriggyé teheti a gyermeket ahelyett, hogy együttműködő és önmagára koncentráló lenne. Ehelyett dicsérjük a saját fejlődését: „Emlékszel, a múlt hónapban még milyen nehezen ment ez a feladat? Most pedig nézd meg, milyen magabiztosan oldottad meg!”. Ez a fajta összehasonlítás (önmagunk múltbeli énjéhez mérten) egészséges büszkeséget ad, és arra ösztönöz, hogy mindig jobbá váljunk, függetlenül attól, hogy mások hol tartanak.
A társas összehasonlítás helyett tanítsuk meg a gyermeknek értékelni mások erőfeszítéseit is. Ha lát egy társát, aki jól teljesített, segítsünk neki észrevenni a mögötte lévő munkát. „Láttad, milyen sokat gyakorolt a barátod, hogy ilyen szépen játsszon a zongorán?”. Ezzel elvesszük a „veleszületett zsenialitás” misztikumát, és megmutatjuk, hogy a siker mindenki számára elérhető, aki hajlandó tenni érte. Ez a szemléletmód segít a baráti kapcsolatok elmélyítésében és az empátia fejlesztésében is.
Végezetül ne feledjük, hogy a dicséret nem egy technika, hanem egy szemléletmód, amely a gyermekünkbe vetett őszinte hiten alapul. Nem az a cél, hogy tökéletes mondatokat faragjunk, hanem az, hogy a gyermek érezze: látjuk a munkáját, értékeljük a küzdelmeit, és ott vagyunk mellette akkor is, amikor nem sikerül minden elsőre. A folyamat értékelése valójában az élet szeretetére való nevelés, ahol nemcsak a hegycsúcs elérése a fontos, hanem minden egyes lépés, amit a felfelé vezető úton megteszünk.
Gyakran ismételt kérdések a helyes dicséretről
Soha többé nem mondhatom a gyermekemnek, hogy okos? 🧠
Dehogynem, néha belefér, de ne ez legyen a dicséreted alapköve. A lényeg az arányokon van: törekedj arra, hogy tíz dicséretből legalább nyolc az erőfeszítésről, a folyamatról vagy egy konkrét részletről szóljon, és csak elvétve használd a személyre vonatkozó címkéket.
Mi van akkor, ha a gyerekemnek minden könnyen megy, és nem kell erőfeszítést tennie? 🚀
Ez egy veszélyes zóna, mert a gyermek megszokja a könnyű sikert. Ilyenkor dicsérd a választott stratégiáját, vagy keressetek olyan kihívásokat, ahol valóban meg kell küzdenie az eredményért. Mondhatod például: „Ez most túl könnyű volt neked, keressünk valami olyat, amiből tanulhatsz is valamit!”.
Hogyan dicsérjem meg, ha egyáltalán nem sikerült, amit eltervezett? 📉
Ilyenkor az elszántságot és a próbálkozást értékeld. „Látom, mennyi energiát fektettél bele, és nagyon tetszett az ötleted. Mit gondolsz, legközelebb mit érdemes másképp csinálni?”. Ez segít abban, hogy a kudarc ne a személyiségét, hanem csak az aktuális módszerét minősítse.
Nem lesz túl önelégült a gyerek, ha folyamatosan dicsérem az erőfeszítését? 🌟
Éppen ellenkezőleg! Az erőfeszítés dicsérete reális alapokra helyezi az önbizalmat. Az önelégültség inkább a feltétel nélküli, üres magasztalásból fakad. Aki tudja, mennyi munka van egy eredmény mögött, az általában alázatosabb és értékelni tudja mások teljesítményét is.
A tanárok és az edzők is tudják ezt? Nekik is szólnom kellene? 🏫
Sokan már ismerik a fejlődési szemléletmódot, de nem mindenki alkalmazza. Nem kell rögtön kioktatni őket, de egy szülői értekezleten vagy beszélgetésen felvetheted, mennyire fontosnak tartod, hogy a gyermeked a kitartásáért és a munkájáért is kapjon visszajelzést, ne csak a jegyekért.
Mit tegyek, ha a gyermekem kiköveteli a dicséretet („Ugye ügyes vagyok?”)? 🥺
Ilyenkor fordítsd vissza rá a kérdést! „Te mit gondolsz? Hogy érzed, mennyire sikerült megoldanod?”. Ha bizonytalan, emelj ki egy konkrét részletet: „Nézd, milyen stabilan tartottad a ceruzát, látszik, hogy nagyon figyeltél”. Ezzel visszaterelid a figyelmet az ő saját élményére.
Mennyi idő, amíg látom a változást a gyermekem hozzáállásán? ⏳
Ez egy folyamat, nem varázsütés. Néhány hét tudatos dicséret után már észreveheted, hogy a gyermeked bátrabban nyúl nehezebb feladatokhoz, vagy kevésbé keseredik el a hibáknál. A legfontosabb a következetesség és a te saját, őszinte hited a fejlődésében.
Leave a Comment