Az ablakon beszűrődő délutáni fényben a kisbabák békésen szuszognak, ám ez az idill bármelyik pillanatban szertefoszolhat, amint az édesanya csak egy pillanatra is kilép a szobából. Ez a hirtelen ébredő nyugtalanság, a kapaszkodás vágya és a vigasztalhatatlan sírás nem a dac vagy a rosszaság jele, hanem egy biológiailag kódolt, természetes fejlődési állomás kezdete. A szeparációs szorongás időszaka próbára teszi a szülők türelmét és érzelmi állóképességét, miközben a gyermek számára ez az első igazi szembenézés a tőle független világ létezésével. Ebben a sorsfordító folyamatban válik meghatározóvá egy puha mackó, egy elnyűtt textilpelenka vagy egy selymes sarkú takaró, amely hidat képez a biztonságot nyújtó anyai ölelés és az önállósodás felé vezető rögös út között.
Az első külön töltött pillanatok érzelmi súlya
A csecsemő számára az élet első hónapjaiban a világ és ő maga egyetlen, oszthatatlan egységet alkot. Nem létezik határvonal az édesanya teste és a saját szükségletei között, minden vágya és igénye azonnali válaszra talál az anyai jelenlétben. Ez a szimbiózis adja meg azt az alapvető biztonságérzetet, amelyre a későbbi személyiség épülhet, ám eljön az a pont, amikor a gyermek idegrendszere érni kezd a különváláshoz. Ez a folyamat nem fájdalommentes, hiszen a baba ráébred, hogy az a személy, aki az élelmet, a meleget és a szeretetet biztosítja, tőle független lény, aki képes eltávolodni.
Amikor a kisbaba először tapasztalja meg, hogy az anya kimegy a látóteréből, a világ rendje borul fel számára. Mivel ekkor még nem rendelkezik a tárgyállandóság képességével, számára az, ami nincs szem előtt, megszűnik létezni. Ez a felismerés elemi erejű félelmet vált ki, hiszen az életben maradását érzi veszélyeztetve az édesanyja hiányában. A sírás ilyenkor egyfajta segélykiáltás, amellyel vissza akarja hívni azt a biztonságot, amely nélkül elveszettnek érzi magát a tágas és idegen világban.
A szülő számára ez az időszak gyakran kimerítő és érzelmileg is megterhelő, hiszen úgy érezheti, egyetlen percre sem szabadulhat a gyermeke mellől. Mégis, ha megértjük, hogy ez a ragaszkodás a szeretet és a bizalom legmélyebb megnyilvánulása, könnyebben tudunk türelemmel fordulni a kicsi felé. A fokozatosság és a következetes jelenlét segít abban, hogy a gyermek lassan megtanulja: az eltávolodást mindig visszatérés követi, és a világ akkor is biztonságos hely marad, ha anya éppen a másik szobában tartózkodik.
A szeparációs szorongás nem egy leküzdendő akadály, hanem egy kapu, amelyen áthaladva a gyermek képessé válik az önálló énjének felfedezésére és a bizalom elmélyítésére.
Miért pont nyolc hónapos korban kezdődik a változás
A szakirodalom gyakran emlegeti a „nyolchónapos szorongást”, mint egyfajta választóvonalat a korai csecsemőkor és a kisgyermekkor határán. Ez az időpont persze egyénenként változhat, de a legtöbb baba ebben a korban jut el oda, hogy kognitív képességei lehetővé teszik a különbségtételt az ismerős és az idegen arcok között. Korábban a legtöbb csecsemő mosollyal fogadta bárki közeledését, ám most hirtelen gyanakvóvá, visszahúzódóvá válik, ha egy számára ismeretlen személy próbálja ölbe venni.
Ebben az életszakaszban a gyermek memóriája fejlődésnek indul, képes lesz felidézni az édesanya arcát és illatát akkor is, ha nincs jelen. Ez a képesség azonban kétélű fegyver: miközben emlékezik rá, élesen érzi a hiányát is. A tárgyállandóság kialakulása még folyamatban van, így a gyermek még nem tudja biztosan, hogy aki elment, az vissza is fog jönni. Minden egyes távozás egyfajta végleges veszteségnek tűnik számára, ami érthető módon vált ki heves reakciókat.
A mozgásfejlődés szintén olajat önt a tűzre, hiszen a kúszni vagy mászni kezdő baba fizikailag is képes távolodni a szülőtől. Ez a szabadság egyszerre mámorító és ijesztő. Amikor a kicsi elindul felfedezni a szobát, néha hirtelen megtorpan, és hátrafordul, hogy ellenőrizze, ott van-e még a „biztonsági bázis”. Ha az anya nincs a helyén, a felfedezőkedv azonnal pánikba csap át, hiszen a szabadsághoz elengedhetetlen a biztos háttér tudata.
Donald Winnicott és az átmeneti tárgy fogalma
A huszadik század egyik legnevesebb gyermekpszichiátere, Donald Winnicott alkotta meg az „átmeneti tárgy” kifejezést, amely forradalmasította a korai gyermekkori fejlődésről alkotott képünket. Winnicott megfigyelte, hogy a legtöbb kisgyermek választ magának egy kitüntetett tárgyat, amelyhez betegesen ragaszkodik, különösen stresszhelyzetekben vagy elalvás előtt. Ez a tárgy – legyen az egy rongyi, egy plüss vagy egy takaró – nem csupán egy játék a sok közül, hanem egy szimbolikus jelentőséggel felruházott eszköz.
Az átmeneti tárgy lényege, hogy egy köztes térben helyezkedik el: már nem az anya része, de még nem is a külső világ teljesen idegen tárgya. A gyermek számára ez az első olyan dolog, amit ő maga választott és birtokol, és amely felett teljes kontrollal rendelkezik. Ez a kontroll alapvető fontosságú, hiszen az édesanyát nem tudja irányítani – ő jön és megy, ahogy akar –, de a macit bármikor magához ölelheti, gyömöszölheti vagy a földhöz vághatja, az mindig ott marad.
Ez a tárgy segít áthidalni azt az űrt, amely az anyától való elszakadás során keletkezik. Amikor a gyermek magához szorítja a kedvencét, felidézi benne az anyai közelség nyugalmát, illatát és textúráját. Így a tárgy segítségével a baba képes lesz saját magát megnyugtatni, ami az érzelmi önszabályozás fejlődésének egyik első és legfontosabb lépése. Az átmeneti tárgy tehát nem a gyengeség jele, hanem egy zseniális pszichológiai manőver a gyermek részéről a szorongás enyhítésére.
A biztonság illata és érintése
Az átmeneti tárgyak ereje nem a látványukban, hanem az érzékszervi tapasztalatokban rejlik. A csecsemők számára a szaglás az egyik legfontosabb tájékozódási pont. Egy vadonatúj, tiszta és illatos plüssjáték ritkán válik átmeneti tárggyá, mert hiányzik belőle az a „hazai aroma”, amely a biztonságot jelenti. Az ideális tárgy magába szívja az otthon illatát, az anya parfümjének vagy bőrének párlatát, és még a gyermek saját nyálának vagy könnyeinek illatát is.
Az érintés hasonlóan meghatározó tényező. A selymes anyagok, a puha bolyhok vagy a hűvös pamut érintése nyugtatólag hat az idegrendszerre. Sokan megfigyelhetik, hogy a gyerekek elalvás közben morzsolgatják a takaró szélét, vagy az arcukhoz dörzsölik a plüss fülét. Ez a repetitív mozgás és a kellemes tapintási inger segít lecsendesíteni a napközben felgyülemlett feszültséget, és átvezet az ébrenlétből az álom világába, ahol a gyermek ismét magára marad.
Éppen ezért a szülők számára gyakran ijesztő lehet a tárgy állapota. Egy idő után ezek a kedvencek elnyűttek, foltosak és – felnőtt szemmel – koszosak lesznek. Mégis, a tisztításuk óvatos megközelítést igényel, hiszen a mosógép nemcsak a foltokat, hanem a tárgy „lelkét”, azaz a megszokott illatfelhőt is eltünteti. Egy kimosott kedvenc idegenné válhat a gyermek számára, ami éppen akkor fosztja meg a vigasztól, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá.
| Jellemző | Ideális átmeneti tárgy | Átlagos játék |
|---|---|---|
| Érzelmi töltet | Rendkívül magas, pótolhatatlan | Cserélhető, funkcionális |
| Illat | Otthonos, megszokott (anyaszagú) | Semleges vagy új illatú |
| Használat | Főként stresszhelyzetben és alvásnál | Aktív játékidőben |
| Kezelés | A gyermek ragaszkodik az állapotához | Bármikor tisztítható |
Hogyan válasszunk ideális társat a kicsinek
Bár az átmeneti tárgyat végső soron a gyermek választja ki, a szülők finoman terelgethetik ezt a folyamatot. Érdemes már a szeparációs szorongás megjelenése előtt bevezetni egy-két potenciális jelöltet a baba környezetébe. Olyan tárgyat válasszunk, amely biztonságos, nincsenek rajta könnyen leszakadó apró részek, gombok vagy hosszú szalagok, amelyek fulladásveszélyt jelenthetnek. A természetes anyagok, mint a pamut vagy a bambusz textil, gyakran kedveltebbek és bőrbarátabbak is.
Sokat segít, ha az édesanya néhány napig a saját ruhája alatt viseli a kiválasztott kendőt vagy plüssállatot, hogy az átvegye a testmelegét és az illatát. Amikor a babát szoptatjuk vagy altatjuk, tegyük a tárgyat közéjük, hogy a kicsi agyában összekapcsolódjon a biztonságos közelség és a tárgy jelenléte. Idővel a baba magától is nyúlni fog érte, ha vigaszra vágyik, és így fokozatosan kialakul a kötődés.
Célszerű olyan tárgyat választani, amelyből könnyen beszerezhető egy pontos másolat is. Bár a gyermek megérzi a különbséget az eredeti és a pótlék között, vészhelyzetben – például ha az erdőben felejtjük a kedvencet – életmentő lehet egy „tartalék játék”. Érdemes a két példányt váltogatni, hogy egyformán használódjanak el, így a különbség kevésbé lesz szembetűnő a kicsi számára, ha hirtelen szükség lesz a cserére.
Az alvás és az elalvási rituálék átalakulása
Az éjszaka a legnagyobb próbatétel a szeparációs szorongással küzdő gyermek számára. A sötétség és a csend felerősíti az egyedüllét érzését, és még a legnyugodtabb babák is gyakrabban ébredhetnek fel ilyenkor, hogy megbizonyosodjanak szüleik közelségéről. Az átmeneti tárgy itt válik igazi szövetségessé. Egyfajta érzelmi horgonyként szolgál, amelybe a gyermek kapaszkodhat, amikor a félálom határán rájön, hogy nincs az édesanyja karjaiban.
Az elalvási rituálé részeként a tárgy bevonása segít jelezni az idegrendszernek, hogy eljött a pihenés ideje. Amikor a kicsi megkapja a „nyunyiját”, az agya egyfajta biztonsági jelzést kap: „Bár anya nem lesz itt végig, ez a darabka biztonság velem marad.” Ez csökkenti a kortizolszintet és segíti a könnyebb elalvást. A rituálé állandósága – a fürdés, a mese, az ölelés és a tárgy kézbe vétele – keretet ad a napnak, ami kiszámíthatóságot és ezáltal nyugalmat áraszt.
Sokszor látni, hogy a gyermek az éjszaka közepén, ha megébred, nem azonnal sírni kezd, hanem keresni kezdi a kezeivel a takaróját vagy a maciját. Ha megtalálja, gyakran minden segítség nélkül képes visszaaludni. Ez az önszuggesztív képesség az önállóság egyik legkorábbi formája, amelyre a gyermek joggal lehet büszke, és amely a szülők számára is megváltást hozhat a hosszabb éjszakai pihenés formájában.
Amikor a bölcsődei beszoktatás kerül sorra
A közösségbe kerülés az első igazi nagy leválás a családtól, és gyakran egybeesik a szeparációs szorongás egy újabb hullámával. Ebben a kritikus időszakban az átmeneti tárgy szerepe felértékelődik. A bölcsőde vagy az óvoda idegen környezet, tele ismeretlen szagokkal, zajokkal és arcokkal. Egy darabka otthon – a megszokott rongyi vagy plüss – jelenléte ilyenkor az egyetlen stabil pontot jelentheti a gyermek számára.
A pedagógusok többsége ma már felismeri az átmeneti tárgyak fontosságát, és nem tiltják, sőt, bátorítják azok behozatalát. A tárgy jelenléte lehetővé teszi a gyermek számára, hogy „magával vigye” az édesanyját és az otthon biztonságát a csoportszobába. Ha fél vagy elszomorodik, a kedvencébe bújhat, ami segít neki feldolgozni az elválás okozta traumát, és energiát ad az új ingerek befogadásához.
Érdemes azonban megbeszélni a gyermekkel – korának megfelelően –, hogy a kedvencnek is van egy „helye” az óvodában, például a jele melletti polcon vagy az ágyában. Ez segít abban, hogy a tárgy ne akadályozza a játékban vagy a szocializációban, de mindig elérhető legyen, ha a feszültség túl naggyá válik. A beszoktatás végére sok gyerek már csak az alváshoz igényli a tárgyat, ami jelzi, hogy sikeresen integrálódott az új környezetbe, és belsővé tette a biztonságérzetet.
A rongyi nem akadálya a beilleszkedésnek, hanem egy láthatatlan köldökzsinór, amely erőt ad a kinti világ felfedezéséhez.
Mi történik, ha elveszik a kedvenc játék?
Minden szülő rémálma az a pillanat, amikor a séta után derül ki: a legfontosabb tárgy kiesett a babakocsiból, és nyoma veszett. Egy átmeneti tárgy elvesztése a kisgyermek számára valódi gyászfolyamatot indíthat el. Nem csupán egy tárgyat veszített el, hanem a biztonságának egy darabját, a vigasztalóját és a legjobb barátját. Ilyenkor a vigasztalhatatlan sírás teljesen jogos és érthető reakció.
Fontos, hogy ne bagatellizáljuk el a veszteséget olyan mondatokkal, mint „Csak egy játék volt” vagy „Veszünk másikat”. Ismerjük el a fájdalmát, és legyünk mellette az érzelmi viharban. Ha van tartalék példányunk, vezessük be óvatosan, de ne várjuk el, hogy azonnal ugyanazt jelentse. Az új tárgyat „be kell lakni”, át kell vennie a régi helyét a gyermek szívében, ami időt igényel.
A megelőzés érdekében érdemes „nyomkövetőt” használni: írjuk rá a nevet és a telefonszámot a címkére, vagy rögzítsük a tárgyat egy cumilánccal a ruhához vagy a kocsihoz. Ha mégis megtörténik a baj, és nem kerül elő a kedvenc, próbáljuk közösen kiválasztani az új társat. Ez adhat egyfajta kontrollérzetet a gyermeknek a veszteség után, és segíthet az új kötődés kialakulásában.
A szülői jelenlét és a fokozatosság elve
Bár az átmeneti tárgy sokat segít, soha nem pótolhatja teljesen a szülői fizikai és érzelmi jelenlétet. A szeparációs szorongás enyhítésének legjobb módja a bizalom folyamatos építése. Soha ne lopózzunk el, amíg a gyermek nem figyel, mert ez azt tanítja neki, hogy a szülő bármelyik pillanatban kiszámíthatatlanul eltűnhet. Mindig búcsúzzunk el tőle, még akkor is, ha ez sírást vált ki. Ez a tisztesség alapozza meg a hosszú távú bizalmat.
A fokozatosság elve szerint rövid időre hagyjuk magára a gyermeket, először csak akkor, ha egy másik szobába megyünk át, és közben folyamatosan beszéljünk hozzá. A hangunk hallatán tudni fogja, hogy bár nem lát, mégis ott vagyunk. Később ezeket az időtartamokat növelhetjük. Minden visszatérésnél üdvözöljük lelkesen, megerősítve benne, hogy a távozásunk nem végleges.
A szülő saját szorongása is visszatükröződik a gyermeken. Ha mi magunk is bűntudatot érzünk a távozás miatt, vagy feszültek vagyunk, a kicsi megérzi ezt a bizonytalanságot, és még jobban fog kapaszkodni. A magabiztos, nyugodt búcsú azt az üzenetet közvetíti: „Tudom, hogy ez most nehéz neked, de biztonságban vagy, és hamarosan újra találkozunk.” Ez a határozottság ad keretet a gyermek érzelmeinek.
A tisztítás dilemmája és a higiénia kérdése
Hogyan tartsuk tisztán azt a tárgyat, amelynek éppen a „koszossága” adja az értékét? Ez a kérdés sok szülőt foglalkoztat. A higiénia fontos, különösen, ha a gyermek mindenhová magával hurcolja a kedvencét, beleértve a játszóteret vagy a rendelőt. A megoldás a titkos és stratégiai tisztításban rejlik. Próbáljuk meg akkor kimosni a tárgyat, amikor a gyermek alszik vagy nincs otthon, és biztosítsuk a gyors száradást.
Érdemes kímélő, illatmentes mosószert használni, hogy a tárgy ne kapjon idegen, zavaró illatot. Vannak szülők, akik a tisztítás után egy rövid ideig maguknál tartják a tárgyat, vagy a párnájuk alá teszik, hogy visszakapja az otthonos aromáját. Ha a gyermek már nagyobb, be is vonhatjuk a folyamatba: mondhatjuk, hogy a macinak is szüksége van egy kis „fürdőzésre” vagy „wellnessre”, hogy megújuljon.
Amennyiben a tárgy anyaga engedi, néha elegendő egy alapos rázás vagy egy óvatos nedves törlés is a látható foltok ellen. A legfontosabb, hogy ne vigyük túlzásba a sterilizálást, kivéve természetesen fertőző betegségek után. Az átmeneti tárgy egyfajta „élő szövet” a gyermek szemében, és a természetes elhasználódás is hozzátartozik a történetéhez és a közös emlékeikhez.
A környezet reakciói és az ítélkezésmentesség
Sajnos még ma is előfordul, hogy a környezet – nagyszülők vagy idegenek – megjegyzéseket tesznek a rongyit szorongató gyerekre. „Már nagyfiú vagy, nem kell az a rongy”, vagy „Tönkreteszi a fogait, ha állandóan a szájában tartja”. Ezek a megjegyzések nemcsak a gyermeket bántják, hanem a szülőt is elbizonytalaníthatják. Fontos tudatosítani, hogy az átmeneti tárgy használata nem a nevelés kudarca, hanem a gyermek érzelmi intelligenciájának jele.
A környezetünknek érdemes elmagyarázni, hogy ez a tárgy segít a kicsinek a feszültségkezelésben. Nem azért ragaszkodik hozzá, mert „el van kényeztetve”, hanem mert ebben az életszakaszban ez az ő megküzdési stratégiája. Ha a környezet elfogadóan fordul a tárgy felé, a gyermek is bátrabban használja majd eszközként, és nem fog szégyenkezni miatta.
A szülő feladata ilyenkor a gyermek védelme. Ha valaki megpróbálja elvenni vagy kicsúfolni a kedvencét, álljunk ki mellette. Ezzel nemcsak a tárgyat védjük meg, hanem azt az üzenetet is küldjük a gyermeknek, hogy az ő érzelmei és szükségletei érvényesek és fontosak. Ez a támogatás tovább erősíti a szülő és gyermek közötti köteléket, ami a valódi forrása minden biztonságnak.
Mikor jön el a búcsú ideje?
Sok szülő aggódik amiatt, hogy a gyermeke soha nem fog megválni a kedvencétől, és még az iskolapadban is a rongyiját fogja szorongatni. A valóságban azonban ez a folyamat szinte minden esetben magától, természetes módon zajlik le. Ahogy a gyermek belső biztonságérzete erősödik, és fejlődnek a verbális megküzdési stratégiái, egyre kevésbé lesz szüksége a külső támaszra.
Az elválás általában fokozatos. Először csak a lakásban marad a tárgy, majd már csak az ágyban, végül pedig csak a polcon figyel, mint egy kedves emlék. Vannak gyerekek, akiknél ez 3-4 éves korban történik meg, másoknál pedig akár kisiskolás korig is eltarthat a folyamat. Nincs kőbe vésett szabály. A kényszerítés vagy a tárgy eldugása csak fokozza a szorongást és lassítja az önállósodást.
Érdemes hagyni, hogy a gyermek maga döntse el, mikor áll készen az elengedésre. Gyakran egy új életszakasz – például az iskola kezdete vagy egy kistesó érkezése – hozhat átmeneti visszaesést, amikor a régi kedvenc újra előkerül. Ez teljesen természetes, ilyenkor a gyermek a korábbi biztonságos bázishoz nyúl vissza, hogy erőt gyűjtsön a változásokhoz. Az átmeneti tárgy végül nem eltűnik, hanem átalakul: a belőle merített nyugalom beépül a gyermek személyiségébe.
A szeparációs szorongás hatása a későbbi életre
Bár a szeparációs szorongás időszaka nehéz, hosszú távon hatalmas haszonnal jár. Azok a gyerekek, akiknek lehetőségük van biztonságos keretek között megélni ezt a korszakot, és rendelkeznek megfelelő eszközökkel (például átmeneti tárggyal) a szorongásuk enyhítésére, felnőttként rugalmasabbak lesznek az érzelmi megpróbáltatásokkal szemben. Megtanulják, hogy a nehéz érzések kezelhetőek, és hogy az egyedüllét nem azonos az elhagyatottsággal.
A szülői válaszkészség ebben az időszakban meghatározza a gyermek kötődési stílusát. Ha a baba azt tapasztalja, hogy az igényeire értő módon reagálnak, biztonságos kötődés alakul ki benne. Ez a biztonságérzet lesz az alapja a későbbi párkapcsolatainak, barátságainak és az önmagához való viszonyának is. Az átmeneti tárgy tehát csak egy eszköz, de a mögötte álló folyamat a jövőbeli boldogság egyik tartóoszlopa.
Amikor tehát éjszaka fáradtan keressük a kiságyban a láthatatlan plüssmacit, gondoljunk arra, hogy éppen egy emberi lélek stabilitását segítünk építeni. Minden egyes simítás, minden egyes megkeresett rongyi egy-egy tégla a biztonság várfalában. A leválás nem egy egyszeri esemény, hanem egy egész életen át tartó tanulási folyamat, amelynek ezek a korai évek adják meg a legfontosabb alapjait.
Gyakran ismételt kérdések a szeparációs szorongásról és az átmeneti tárgyakról
Meddig tekinthető normálisnak a szeparációs szorongás? 🧸
A szeparációs szorongás legintenzívebb időszaka általában 8 és 18 hónapos kor közé esik, de hullámokban egészen 3 éves korig visszatérhet. Minden gyermek egyedi ütemben fejlődik, így az időtartam nagyban függ a temperamentumtól és az életkörülményektől is. Amíg a gyermek fejlődése más területeken töretlen, és képes a megnyugvásra, addig nincs ok az aggodalomra.
Miért nehezebb az elalvás ebben az időszakban? 🌙
Az elalvás a végső szeparáció a nap folyamán: a gyermeknek el kell engednie a szülői jelenlétet és át kell adnia magát az ismeretlen álomvilágnak. A szorongás miatt az idegrendszer éberebb állapotban marad, így a baba nehezebben merül mély álomba, és gyakrabban riad fel, hogy ellenőrizze a biztonságát garantáló szülőt.
Kell-e aggódnom, ha a gyermekemnek nincs átmeneti tárgya? 👶
Egyáltalán nem. Nem minden gyermek választ magának fizikai tárgyat a megnyugváshoz. Vannak, akik az ujjukat szopják, a hajukat csavargatják, vagy egy bizonyos rituáléhoz, dalhoz ragaszkodnak. Az átmeneti tárgy hiánya nem jelenti azt, hogy a gyermek nehezebben élné meg a leválást, csupán más belső stratégiákat alkalmaz.
Lehet-e a cumi is átmeneti tárgy? 🍭
A cumi betölthet hasonló funkciót, de fontos különbség, hogy a cumi egy passzív orális kielégülést nyújt, míg az átmeneti tárgyhoz (például egy rongyihoz) aktívabb érzelmi és taktilis kötődés kapcsolódik. A szakértők szerint szerencsésebb, ha a gyermek egy puha tárgyat választ, mert az nem befolyásolja a fogazat fejlődését és könnyebb róla a későbbi leválás.
Hogyan kezeljem, ha a gyermekem mindenhová magával akarja vinni a rongyiját? 🛒
Ameddig a tárgy jelenléte segít neki magabiztosabbnak maradni az idegen helyeken, érdemes engedni. Megpróbálhatunk határokat szabni, például „a maci az autóban vár meg minket”, de ha látjuk, hogy ez túl nagy feszültséget okoz, legyünk engedékenyek. A világ felfedezése sokkal hatékonyabb, ha a gyermek közben biztonságban érzi magát.
Mit tegyek, ha a gyermekem „agresszíven” bánik a kedvencével? 🦖
Teljesen normális, ha a kicsi néha rángatja, dobálja vagy harapdálja az átmeneti tárgyat. Winnicott szerint ez a tárgy lényegéhez tartozik: a gyermek teszteli annak tartósságát és állandóságát. Ez a biztonságos módja annak, hogy levezesse a szeparáció okozta dühét és feszültségét anélkül, hogy a valódi szeretteit bántaná.
Van-e összefüggés a szoptatás és az átmeneti tárgy választása között? 🤱
Nincs egyértelmű szabály, de a megfigyelések szerint a szoptatott babák gyakran később vagy ritkábban választanak átmeneti tárgyat, mivel az anyamell és a közelség közvetlen megnyugvást nyújt számukra. Ugyanakkor az elválasztás időszakában náluk is nagy segítséget jelenthet egy puha pótlék, amely átveszi a fizikai komfort szerepét.
Leave a Comment