A játszótéren vagy az iskolafolyosón gyakran hallani a jól ismert mondatot: „Milyen okos vagy!”. Szülőként természetes vágyunk, hogy megerősítsük gyermekünket, növeljük az önbizalmát és kifejezzük büszkeségünket a sikerei láttán. Azonban az elmúlt évtizedek pszichológiai kutatásai rávilágítottak arra, hogy a jó szándékú, de rosszul megfogalmazott elismerés többet árthat, mint amennyit használ. Ha a gyermek képességeit, és nem az erőfeszítéseit emeljük ki, akarva-akaratlanul is egy olyan csapdába csalhatjuk, ahol a hibázás elfogadhatatlanná, a látszat fenntartása pedig létszükségletté válik. Ez a mechanizmus vezethet oda, hogy a tehetségesnek kikiáltott kicsik később a könnyebb utat választják, vagy akár a csaláshoz folyamodnak a siker érdekében.
A szavak ereje a gyerekszobában
A gyermekek számára a szülői visszajelzés olyan, mint egy tükör, amelyben saját értéküket látják megcsillanni. Amikor azt mondjuk nekik, hogy „ügyes vagy” vagy „zseniális vagy”, nem csupán egy pillanatnyi teljesítményt értékelünk, hanem egy fix címkét ragasztunk a személyiségükre. Ez a fajta minősítés kezdetben örömet okoz, ám hosszú távon súlyos terhet ró a fejlődő lélekre. A gyermek elkezdi azt hinni, hogy a szeretet és az elismerés feltétele a veleszületett okosság vagy tehetség folyamatos bizonyítása.
A mindennapi interakciók során elhangzó dicséretek észrevétlenül építik fel a gyermek énképét. Ha a hangsúly mindig a végterméken vagy az eredményen van, a kicsi megtanulja, hogy az odavezető út, a küzdelem és a próbálkozás nem számít. Ez a szemléletmód beszűkíti a mozgásterét, hiszen minden olyan helyzet, ahol nem garantált a siker, fenyegetést jelent az „okos” státuszára nézve. A bizonytalanság elkerülése érdekében inkább bele sem kezd az új feladatokba.
Az elismerés vágya elemi szükséglet, de ha ez kizárólag a külső sikerekhez kötődik, a gyermek elveszíti a kapcsolatot a saját belső motivációjával. Nem azért fog olvasni vagy rajzolni, mert élvezi az alkotás folyamatát, hanem azért, hogy bezsebelje a menetrendszerűen érkező dicséretet. Ez a folyamat lassanként kiöli a természetes kíváncsiságot, és egyfajta teljesítménykényszert szül, ami már az óvodás korban is megmutatkozhat.
„A gyermek nem azért akar megfelelni, mert szereti a szabályokat, hanem mert retteg attól, hogy elveszíti azt a képet, amit a szülei alkottak róla.”
Miért választja a könnyebb utat az okosnak nevezett gyermek?
Carol Dweck, a Stanford Egyetem professzora úttörő kutatásaiban bizonyította be, hogy a „személyre irányuló” dicséret (például: „Milyen okos vagy!”) és a „folyamatra irányuló” dicséret (például: „Nagyon sokat dolgoztál ezen!”) alapjaiban határozza meg a gyerekek kihívásokhoz való viszonyát. Azok a tanulók, akiket az eszükért dicsértek, a kísérletek során sokkal hamarabb feladták a nehéz feladatokat. Számukra a kudarc azt jelentette, hogy mégsem olyan okosak, mint amilyennek tartják őket, ez pedig fájdalmas csapás az egónak.
Amikor egy gyermek megkapja az „okos” jelzőt, egyfajta láthatatlan elvárás nehezedik a vállára. Ha egy feladat nehézségbe ütközik, a gyermek pánikba esik, hiszen a nehézség a szemében a képességek hiányát jelenti. Annak érdekében, hogy megvédje az énképét, inkább elutasítja a nehezebb kihívásokat, és a biztonságos, már ismert terepen marad. Így azonban megfosztja magát a fejlődés lehetőségétől, hiszen csak ott érzi jól magát, ahol garantált a hiba nélküli teljesítmény.
Ez a jelenség vezet el a címben említett problémához: a csaláshoz. Ha a cél kizárólag a jó eredmény és az érte járó elismerés, a gyermek számára másodlagossá válik a tudás megszerzése. Ha nem érzi magát elég biztosnak abban, hogy tisztességes úton eléri a várt sikert, a manipuláció eszközeihez nyúlhat. Lesni kezd a társáról, eltitkolja a rontott dolgozatot, vagy ferdíti a valóságot a játék során, csak hogy a környezete továbbra is a „legjobbnak” lássa.
A dicséret mint kétélű fegyver
Az elismerés adagolása hasonló a gyógyszerekéhez: a megfelelő dózisban gyógyít, túladagolva vagy rosszkor alkalmazva azonban mérgezővé válhat. A teljesítményfókuszú nevelés során a szülő gyakran akaratlanul is azt sugallja, hogy a gyermek értéke megegyezik a jegyeivel vagy a sportban elért eredményeivel. Ez egy rendkívül törékeny önbecsülést eredményez, amely az első komolyabb kudarcnál darabjaira hullik.
Érdemes megfigyelni, hogyan reagálunk, amikor a gyerek hazahoz egy rajzot. Ha azonnal rávágjuk, hogy „Ez gyönyörű, te vagy a világ legjobb festője!”, azzal egy elérhetetlen mércét állítunk elé. A gyermek legközelebb talán félni fog a papírra tenni az ecsetet, mert attól tart, nem tudja megismételni a korábbi sikert. Ezzel szemben, ha a részletekre figyelünk – „Látom, milyen sok színt használtál a Napnál!” –, akkor a figyelmünket adjuk neki, nem pedig egy ítéletet.
A dicséret akkor válik veszélyessé, ha kontroll eszközeként használjuk. Sokszor észre sem vesszük, de a „De ügyesen kitakarítottál!” mondat valójában azt jelenti: „Örülök, hogy azt tetted, amit vártam tőled”. A gyermek ilyenkor nem a belső elégedettséget éli meg, hanem a szülői jóváhagyásért végzi a feladatot. Hosszú távon ez oda vezet, hogy a felnőttkorba lépve is folyamatos külső megerősítésre lesz szüksége minden apró lépéséhez.
A kudarctól való félelem és a csalás lélektana
A csalás nem jellemhiba, hanem gyakran egy kétségbeesett védekezési mechanizmus. Amikor egy gyermek úgy érzi, hogy a szülei szemében csak akkor ér valamit, ha ő az első, a nyomás elviselhetetlenné válik. Ebben a szorongatott helyzetben a morális megfontolások háttérbe szorulnak a túlélési ösztön mellett. A „muszáj jól teljesítenem” kényszere felülírja az őszinteséget, mert a lebukás vagy a gyengébb eredmény egyenlő lenne a szülői szeretet elvesztésének kockázatával.
A gyermekpszichológusok megfigyelték, hogy a fix szemléletmóddal rendelkező gyerekek – akik hisznek abban, hogy a képességek nem változtathatók – sokkal hajlamosabbak a csalásra. Számukra a hiba nem egy tanulási lehetőség, hanem egy végleges bizonyíték a alkalmatlanságukra. Ha valaki „okos”, akkor neki nem kellene küzdenie; ha pedig küzd, akkor nem is okos. Ezt az ellentmondást próbálják meg áthidalni a tiltott eszközök használatával.
A szülői elvárások sokszor kimondatlanul is ott lebegnek a levegőben. Nem kell explicit módon büntetni a rossz jegyet ahhoz, hogy a gyerek érezze a csalódottságot. Egy apró sóhaj, egy elfordított tekintet vagy a dicséret elmaradása elég jelzés számára. A csalás tehát egyfajta pajzs, amellyel a gyermek megvédi magát a szülői elutasítástól és a saját alkalmatlanságának érzésétől.
| Jellemző | Személyre fókuszáló dicséret | Folyamatra fókuszáló dicséret |
|---|---|---|
| Példa | „Milyen tehetséges vagy a matekban!” | „Látom, sokat gondolkodtál ezen a példán.” |
| Üzenet | A siker a fix képességeidtől függ. | A siker az erőfeszítésedtől függ. |
| Kudarc esetén | „Nem vagyok elég jó, feladom.” | „Más stratégiát kell választanom.” |
| Kihívásokhoz való viszony | Elkerüli a nehéz feladatokat. | Keresi az új kihívásokat. |
Az intelligencia mítosza és a fejlődési szemlélet
Sokáig tartotta magát az a nézet, hogy az intelligencia egy kőbe vésett, állandó tulajdonságunk, amivel születünk, és amin nem sokat változtathatunk. Mára tudjuk, hogy az agy rendkívül képlékeny, és a neuroplaszticitás révén folyamatosan alakítható. Ha ezt a tudást átadjuk a gyermekünknek, felszabadítjuk őt a teljesítménykényszer alól. Megérti, hogy minden egyes gyakorlás, minden egyes elkövetett hiba valójában az agyának a „gyúrása”, ami által erősebbé és okosabbá válik.
A fejlődési szemléletmód (growth mindset) lényege, hogy a hangsúlyt az útra helyezzük. Nem az a cél, hogy már az első pillanatban tökéletes legyen a produkció, hanem az, hogy minden nap egy kicsit többet tudjunk, mint előző nap. Ebben a rendszerben a hiba nem ellenség, hanem a navigációs rendszer része, amely megmutatja, merre kell tovább haladni. Ha a szülő így viszonyul a saját hibáihoz is, a gyermek számára is természetessé válik ez a hozzáállás.
Amikor a gyermeket az erőfeszítéseiért dicsérjük, valójában azt mondjuk neki: „Látom a munkádat, és értékelem a kitartásodat”. Ez önbizalmat ad neki ahhoz, hogy a nehezebb feladatokba is beleálljon. Tudja, hogy ha nem sikerül elsőre, az nem az ő személyes kudarca, hanem csak egy állapot, amin munkával változtatni lehet. Ez a fajta belső biztonságérzet a legjobb ellenszere a csalásnak és a szorongásnak.
Hogyan változtassuk meg a dicsérési szokásainkat a gyakorlatban?
A berögzült nyelvi fordulatok megváltoztatása nem megy egyik napról a másikra. Gyakran azon kapjuk magunkat, hogy már ki is szaladt a szánkon az „Ügyes vagy!”. Ilyenkor sincs baj, de érdemes rögtön kiegészíteni a mondatot. Például: „Ügyes vagy, látom, hogy milyen kitartóan próbáltad összeilleszteni ezeket az elemeket, amíg végül sikerült!”. A cél, hogy a gyermek figyelmét visszatereljük a saját cselekvésére és az általa kifejtett energiára.
Használjunk leíró mondatokat az értékelő jelzők helyett. Ahelyett, hogy azt mondanánk: „Szép a rajzod!”, próbáljuk meg ezt: „Nézd csak, mennyi apró részletet rajzoltál a házra, még a függönyt is láthatóvá tetted!”. Ezzel jelezzük a gyermeknek, hogy valóban odafigyelünk rá, és észrevesszük a belefektetett munkáját. A leíró dicséret segít a gyermeknek abban, hogy saját maga vonja le a következtetést: „Igen, ezen sokat dolgoztam, és büszke vagyok rá”.
Fontos, hogy a dicséret legyen specifikus. Az általánosítások, mint a „Jó gyerek vagy”, zavarosak lehetnek a kicsik számára. Mi teszi őt jóvá? Az, hogy csendben maradt, vagy az, hogy megosztotta a játékát? Ha konkrétan megfogalmazzuk, mi az, ami tetszett nekünk – „Nagyon kedves volt tőled, hogy kölcsönadtad a kislapátot a barátodnak” –, akkor segítünk neki azonosítani azokat az értékeket és viselkedési formákat, amelyek valóban építik a közösséget és saját magát.
A kérdezés technikája is kiválóan helyettesítheti a dicséretet. Ha a gyermek befejezett egy feladatot, kérdezzük meg tőle: „Melyik rész volt számodra a legnehezebb?”, vagy „Hogyan jöttél rá a megoldásra?”. Ezek a kérdések önreflexióra késztetik, és felerősítik benne azt az érzést, hogy az ő gondolkodása és problémamegoldó képessége az érték, nem pedig a végeredmény feletti szülői öröm.
A belső motiváció felépítése
A túl sok és nem megfelelő dicséret egyik legnagyobb veszélye a belső motiváció eróziója. Minden gyermek születésétől fogva rendelkezik egy erős belső vággyal a világ felfedezésére és az új készségek elsajátítására. Ha azonban minden lépését külső jutalommal – legyen az egy matrica vagy egy „szuper vagy” – kísérjük, ez a belső tűz lassan kialszik. A gyermek már nem a felfedezés öröméért fog cselekedni, hanem a jutalomért.
Az önállóság támogatása az egyik legjobb módja a belső motiváció megőrzésének. Engedjük, hogy a gyermek maga válassza meg a tevékenységeit, és hagyjuk, hogy megtapasztalja az autonómia élményét. Ha ő dönti el, milyen színekkel akar festeni, vagy hogyan szeretné felépíteni a tornyot, a sikerélmény is az övé lesz. Ilyenkor nincs szükség harsány dicséretre, elég egy elismerő mosoly vagy egy bátorító bólintás, ami jelzi: ott vagyunk és látjuk őt.
A belső elégedettség érzése sokkal tartósabb, mint a külső megerősítés. Tanítsuk meg a gyermeknek felismerni ezt az érzést! Kérdezzük meg tőle: „Hogy érzed magad most, hogy sikerült egyedül bekötnöd a cipődet?”. Segítsünk neki szavakat adni a büszkeséghez, amit a saját erejéből ért el. Ez a belső tartás fogja őt átsegíteni azokon az időkön, amikor nem lesz mellette senki, aki megdicsérje, de neki mégis helyt kell állnia.
Amikor a jó szándék visszájára fordul
Gyakori hiba, hogy a szülők a dicsérettel akarják megvédeni a gyermeket a világtól vagy a saját negatív érzéseitől. Ha a gyermek elront valamit, és mi azt mondjuk: „Semmi baj, így is te vagy a legjobb”, azzal valójában érvénytelenítjük az érzéseit és a realitást. A gyermek tudja, hogy nem sikerült jól a feladat, és ha mi mást állítunk, azzal csak összezavarjuk őt. Az őszinteség és az empátia sokkal többet segít ilyenkor.
A túlzó dicséret egyfajta nárcisztikus buborékot is létrehozhat. Ha a gyermek azt hallja otthon, hogy ő mindenben a legkiválóbb, óriási sokk fogja érni a közösségben, ahol rájön, hogy mások is ügyesek, sőt, talán nála is jobbak bizonyos dolgokban. Ez a felismerés gyakran agresszióhoz vagy teljes visszahúzódáshoz vezethet. A valósághű visszajelzés tehát nem kegyetlenség, hanem felkészítés az életre.
Érdemes kerülni az összehasonlítást is. A „Te sokkal szebben rajzolsz, mint a testvéred” típusú mondatok versengést szülnek és rombolják a kapcsolatokat. A dicséret mindig maradjon a gyermek saját fejlődésének keretein belül. Hasonlítsuk őt önmagához: „Emlékszel, múlt héten még nehezen ment ez a betű, most pedig nézd, milyen határozottan kerekíted!”. Ez a fajta összevetés valódi sikerélményt ad, mert láthatóvá teszi a fejlődést.
A dicséret hatása a neurobiológiai folyamatokra
Amikor dicséretet kapunk, az agyunk jutalmazási rendszere aktiválódik, és dopamin szabadul fel. Ez egy kellemes érzés, ami arra sarkall minket, hogy ismételjük meg a cselekvést. Azonban nem mindegy, mi váltja ki ezt a reakciót. Ha a fix tulajdonságainkért kapunk elismerést, az agyunk a biztonságra fog törekedni, hogy ne veszítse el ezt a dopaminforrást. Ezért kerüljük el a kockázatokat.
Ezzel szemben, ha a folyamatot, a stratégiát és az erőfeszítést dicsérik, a dopamin az útkereséshez és a küzdelemhez kapcsolódik. Az agy megtanulja, hogy a problémamegoldás maga az örömforrás, nem csak a győzelem. Ez a huzalozás segít abban, hogy a gyermek rezilienssé váljon, vagyis képes legyen felállni a pofonok után és újult erővel próbálkozni. A hosszú távú mentális egészség alapja ez a fajta rugalmasság.
A kutatások azt is kimutatták, hogy a túlzott és indokolatlan dicséret valójában csökkenti a teljesítményt. Ha az agy túl könnyen jut hozzá a jutalomhoz, elveszíti az igényét a valódi erőfeszítésre. Ez egyfajta „mentális ellustuláshoz” vezethet, ahol a gyermek csak a minimumot teljesíti, mert tudja, hogy a környezete így is elhalmozza majd elismeréssel. A mértéktartás tehát a biológiai egyensúly szempontjából is lényeges.
A folyamat dicsérete a mindennapi helyzetekben
Nézzük meg, hogyan ültethetjük át ezt a szemléletet a gyakorlatba különböző élethelyzetekben. Az iskolai feladatoknál a jegy helyett koncentráljunk a tanulási folyamatra. Ha a gyerek négyest kapott a matek dolgozatra, ne csak annyit mondjunk, hogy „Szép munka”, hanem kérdezzük meg: „Melyik feladaton kellett a legtöbbet gondolkodnod? Hogyan sikerült rájönnöd a megoldásra?”. Ezzel azt üzenjük, hogy a gondolkodásmódja érdekkel minket, nem csak a papíron lévő szám.
A sportpályán se a győzelem legyen az egyetlen dicsérendő szempont. Emeljük ki a csapatjátékot, a kitartást a fáradtság ellenére, vagy azt, ahogy a gyermek kezelte a vereséget. „Láttam, hogy az utolsó percig futottál, pedig tudom, hogy elfáradtál. Ez igazi sportemberi magatartás!” – egy ilyen mondat sokkal mélyebb nyomot hagy, mint egy egyszerű „Jól játszottál”. A gyermek így megtanulja értékelni a saját munkabírását.
A művészeti tevékenységeknél a kísérletezést bátorítsuk. „Érdekes, ahogy ezeket a színeket összekeverted, egészen különleges árnyalatot kaptál!” – ez a fajta visszajelzés bátorítja a kreativitást és a határok feszegetését. A gyermek nem fog félni a „ronda” rajzoktól, mert tudja, hogy a szülei az alkotás folyamatát és a kísérletező kedvét értékelik, nem pedig egy esztétikai ideálnak való megfelelést.
„A legnagyobb ajándék, amit a gyermekünknek adhatunk, a hit abban, hogy a képességei fejleszthetők, és a hiba nem a végállomás, hanem a tanulás kezdete.”
A hibázás szabadsága és a tanulási folyamat
Ahhoz, hogy a gyermek elkerülje a teljesítménykényszert és a csalást, éreznie kell, hogy otthon szabad hibázni. A szülői reakció a rontásra meghatározza a gyermek egész későbbi hozzáállását a nehézségekhez. Ha a hiba után dühöt, csalódottságot vagy gúnyt tapasztal, meg fogja tanulni elrejteni a gyengeségeit. Ha viszont a hiba egy közös elemzés alapja lesz – „Nézzük meg, hol csúszott el a dolog, és mit csinálhatnánk legközelebb másképp” –, akkor a gyermek nem fog félni a kudarctól.
Saját hibáink beismerése és kezelése a legjobb minta. Ha elrontunk egy receptet, vagy elvétünk egy kanyart vezetés közben, ne szitkozódjunk, hanem mutassuk meg, hogyan korrigálunk. „Ezt most elrontottam, de sebaj, legközelebb figyelek erre a részletre is.” A gyermek látva a mi higgadt hozzáállásunkat, megérti, hogy a tökéletlenség az emberi lét természetes része, és nem von le semmit az értékünkből.
A tanulás valójában a hibák sorozatán keresztül történik. Amikor a kisbaba járni tanul, ezerszer elesik, mégsem mondjuk neki, hogy „Hát, ez nem megy neked, inkább hagyd abba”. Bátorítjuk, mert tudjuk, hogy az esések a folyamat részei. Ugyanezt a türelmet és bizalmat kellene megőriznünk a későbbi években is, amikor már komplexebb feladatokkal küzd a gyermek. A türelem és a folyamatos bátorítás az, ami valódi önbizalmat épít.
A teljesítménykényszer hosszú távú árnyoldalai
Ha egy gyermek abban nő fel, hogy csak a sikereiért dicsérik, felnőttként komoly nehézségekkel nézhet szembe. A munkahelyi környezetben például retteghet a kritikától, és minden visszajelzést személyes támadásnak vehet. Mivel nem tanulta meg, hogyan kezelje a kudarcot, az első nagyobb akadálynál összeomolhat az önértékelése. Ez vezethet kiégéshez, szorongásos zavarokhoz vagy akár depresszióhoz is.
A párkapcsolatokban is megjelenhet a megfelelési kényszer. Aki gyerekként azt tanulta meg, hogy a szeretetért „teljesíteni” kell, az felnőttként is folyamatosan szerepet játszhat, elnyomva saját igényeit. Félhet megmutatni a sebezhetőségét, mert úgy hiszi, csak a tökéletes énje szerethető. A hiteles kapcsolódás alapfeltétele azonban az őszinteség és a hibák elfogadása, amit a teljesítményfókuszú nevelés gyakran aláás.
A csalás, ami gyerekkorban talán csak egy kis lódítás volt a dolgozatnál, felnőttkorban súlyosabb formákat ölthet. Az etikátlan döntések, a mások érdemeinek kisajátítása vagy a folyamatos titkolózás mind gyökerezhetnek abban a korai félelemben, hogy a valóság nem elég jó. Ezért elengedhetetlen, hogy már az alapoknál jól építkezzünk, és olyan közeget teremtsünk a gyermekeinknek, ahol az őszinteség és az erőfeszítés többet ér bármilyen trófeánál.
Gyakori kérdések a dicséretről és a teljesítményről
Rossz szülő vagyok, ha eddig mindig azt mondtam a gyerekemnek, hogy okos? 🤔
Egyáltalán nem. A dicséret mögötti szándék mindig a szeretet és a támogatás. Fontos felismerni, hogy a nevelés egy folyamatos tanulási folyamat a szülő számára is. Mostantól tudatosabban figyelhetsz arra, hogy a gyermeked erőfeszítéseit és módszereit is kiemeld, így finomítva az eddigi gyakorlaton.
Mikor érdemes elkezdeni a folyamatorientált dicséretet? 👶
Már az első pillanattól kezdve! Amikor a baba megpróbál megfogni egy tárgyat, vagy elindul az első lépéseivel, dicsérhetjük a próbálkozást és a kitartást. Minél korábban válik ez a szemléletmód természetessé a családban, annál mélyebben épül be a gyermek énképébe.
Egyáltalán ne dicsérjem meg, ha ötöst hoz az iskolából? 🏫
Természetesen örülhetsz a sikernek, és megünnepelhetitek az eredményt. A lényeg az arányokon és a fókuszon van. Az eredmény mellett hangsúlyozd azt a munkát, amit a jegyért tett: „Látom, megtérült az a sok gyakorlás, amit a héten csináltál!”. Így a siker nem a véletlen vagy a fix ész eredménye lesz a szemében, hanem a befektetett energia gyümölcse.
Mi van, ha a gyermekem kifejezetten várja és követeli az „ügyes vagy” jelzőt? 🍭
Gyakran előfordul, hogy a gyerekek „dicséretfüggővé” válnak, ha ehhez szoktak hozzá. Ilyenkor érdemes fokozatosan áttérni a leíró dicséretre. Ha megkérdezi: „Ugye ügyes vagyok?”, válaszolj így: „Látom, nagyon büszke vagy magadra, amiért sikerült végigmenned a mászókán. Hogy csináltad?”. Ez visszatereli a figyelmét a saját teljesítményére.
Hogyan reagáljak, ha csaláson kapom a gyermekemet? 🚫
Maradj nyugodt, és próbáld megérteni a mögöttes motivációt. Ne a büntetés legyen az elsődleges, hanem a beszélgetés. Kérdezd meg, miért érezte szükségét a csalásnak. Gyakran kiderül, hogy túl nagy nyomást érzett, vagy félt a kudarctól. Biztosítsd róla, hogy a szereteted nem a teljesítményétől függ, és segíts neki megtalálni a tisztességes megoldásokat.
Lehet-e ártani a túl sok pozitív visszajelzéssel? ⚠️
Igen, ha a dicséret nem őszinte, vagy ha minden apróságért jár. Ha a gyermek azt érzi, hogy bármit tesz, az „fantasztikus”, a dicséret elveszíti az értékét, és ő sem fogja tudni reálisan megítélni a saját képességeit. Törekedj a hitelességre és a mértéktartásra.
Mi a különbség a dicséret és a bátorítás között? 🌟
A dicséret gyakran egyfajta ítélet (még ha pozitív is), és a múltbeli eseményre fókuszál. A bátorítás ezzel szemben a gyermek belső erejére apellál, és a jövőbeli cselekvéshez ad hitet. A bátorítás nem a végeredményt nézi, hanem az embert, aki képes fejlődni és szembenézni a nehézségekkel.
Leave a Comment