Amikor a kisbaba megérkezik a családba, a szülők ösztönösen keresik azokat a kapcsolódási pontokat, amelyekkel kifejezhetik szeretetüket és elindíthatják gyermeküket a fejlődés útján. A lovagoltató versikék nem csupán egyszerű mondókák, hanem a generációkon átívelő népi bölcsesség és a modern fejlődéspszichológia találkozásai. Ezek a játékos pillanatok, amikor a kicsit a térdünkre ültetve ritmikus mozgással kísérjük a szöveget, mélyebb nyomot hagynak a lélekben és az idegrendszerben, mint azt elsőre gondolnánk. A közös nevetés, a ringatás és a váratlan „döccenők” olyan komplex élményt nyújtanak, amely a gyermek biztonságérzetét és kognitív képességeit egyaránt pallérozza.
A ritmus és a mozgás ősi tánca a bölcsőben
A magyar néphagyomány rendkívül gazdag olyan rövid, ritmikus alkotásokban, amelyek kifejezetten a legkisebbek szórakoztatására és fejlesztésére jöttek létre. Ezek az úgynevezett lovagoltatók vagy döcögtetők a gyermeki lét első meghatározó közösségi élményei, ahol a szülő és a baba közötti interakció a legtisztább formájában valósul meg. A ritmus az élet alapköve, hiszen már az anyaméhben is a szívverés egyenletes lüktetése vette körül a magzatot, így a születés utáni ringatás és ütemes mozgás ismerős biztonságot nyújt.
A lovagoltatás során nemcsak a szöveg dallama, hanem a testünkkel közvetített ütem is üzenetet hordoz. A baba megtanulja, hogy a hangoknak és a mozdulatoknak jelentése van, sőt, bizonyos események bejósolhatóak. Ez a fajta kiszámíthatóság adja meg azt az érzelmi stabilitást, amelyre a későbbi tanulási folyamatok épülhetnek, miközben a testi kontaktus erősíti az oxitocin termelődését, ami a kötődés hormonja.
Érdemes megfigyelni, hogyan változik a gyermek arca, amikor elindul a jól ismert „Gyí, te paci, gyí” kezdetű sor. A kezdeti figyelem hamar izgatott várakozássá alakul, a végén lévő nagy zökkenő vagy játékos „leesés” pedig katartikus élményt, hatalmas kacagást vált ki. Ez a játékos feszültségkeltés és feloldás a pszichológiai rugalmasság alapjait fekteti le, tanítva a babát a meglepetések kezelésére.
A lovagoltató versikék nem csupán szavakat, hanem a szeretet ritmusát és a világ felfedezésének örömét tanítják meg a legkisebbeknek.
Miért elengedhetetlen a mozgásos mondókázás a fejlődésben?
A szakemberek egyetértenek abban, hogy a mozgás és a beszéd fejlődése szorosan összefügg az agyban. Amikor a gyermeket a térdünkön zötyögtetjük, az egyensúlyszervét, az úgynevezett vesztibuláris rendszert stimuláljuk. Ez az ingerlés elengedhetetlen a megfelelő mozgáskoordináció, a későbbi stabil járás, sőt még az olvasási képességek megalapozásához is, hiszen a szemmozgások koordinációja is ezen a rendszeren alapul.
A mondókák ritmusa segít a gyermeknek a fonológiai tudatosság kialakításában. A szavak szótagolása, az ütemes hangsúlyozás és a rímek csengése felkészíti a fület az anyanyelv sajátosságainak befogadására. A lovagoltatás közben a gyermek nemcsak hallja a nyelvet, hanem a saját bőrén is érzi annak dinamikáját, így a tanulás többcsatornás úton valósul meg.
Emellett a szociális készségek is látványosan fejlődnek. A játék során folyamatos a szemkontaktus, a szülő reagál a baba jelzéseire, megvárja a reakcióját, mielőtt folytatná a verset. Ez a szociális oda-vissza játék a párbeszéd alapmodellje, ahol a gyermek megtanulja a várakozást, a válaszadást és a közös figyelem fenntartását. Nem meglepő tehát, hogy a sokat lovagoltatott gyerekek gyakran hamarabb kezdenek el beszélni és magabiztosabbak a társas érintkezésekben.
| Fejlesztési terület | A lovagoltatás hatása |
|---|---|
| Vesztibuláris rendszer | Az egyensúlyérzék és a mozgáskoordináció finomodása. |
| Nyelvi készségek | Ritmuserzék, szókincs bővülése és fonológiai hallás. |
| Érzelmi intelligencia | Biztonságos kötődés, bizalom és feszültségoldás. |
| Kognitív funkciók | Figyelemkoncentráció és az ok-okozati összefüggések megértése. |
Hogyan válasszunk lovagoltatót az életkornak megfelelően?
Nem mindegy, hogy egy fél éves csecsemővel vagy egy két éves örökmozgóval kezdünk bele a játékba. A legkisebbeknél a lágy ringatás és a halk, dallamos suttogás a célravezető. Ebben a korban a testi közelség és a biztonságos tartás a legfontosabb, a mozgás legyen lassú és kiszámítható, kerülve a hirtelen, ijesztő mozdulatokat. A cél a megnyugtatás és a figyelem felkeltése.
Ahogy a gyermek növekszik és képessé válik az önálló ülésre, a lovagoltatás intenzitása is növekedhet. A törzsizomzat erősödésével párhuzamosan bevezethetünk nagyobb zöttyenéseket, oldalra dőléseket. A nyolc-kilenc hónapos babák már aktívan várják a „puffot” a vers végén, és gyakran saját testmozdulatokkal jelzik, hogy kérik az ismétlést. Ez az időszak a valódi interakció kezdete, amikor a játék már valódi párbeszéddé válik.
A tipegő korban a lovagoltatás már inkább egyfajta akrobatikus edzés és szerepjáték keveréke. Itt már nemcsak a térden ülés a lehetőség, hanem a „repülőzés”, a lábfejen lovagolás vagy a háton való cipelés is előkerülhet. A versek hossza is növekedhet, megjelenhetnek benne történetek, állatnevek és különféle hangutánzó szavak, amelyek tovább színesítik a gyermek belső világát és szókincsét.
A klasszikusok ereje: Hóc, hóc, katona és társai
Vannak olyan mondókák, amelyeket szinte minden magyar szülő ismer, még ha nem is emlékszik pontosan, honnan tanulta őket. A „Hóc, hóc, katona” talán a legismertebb példa, amely egyszerűségében is tökéletes. A ritmikus zötyögtetés és a végén a játékos „leesés” a kútba olyan feszültség-feloldás dinamikát hordoz, amely megunhatatlan a kicsik számára.
A „Gyí, te paci, gyí” kezdetű versikék pedig a sebesség és az ütem változtatására adnak lehetőséget. Lehetünk lassú, cammogó öreglovak, vagy vágtázó paripák, attól függően, mennyire bírja a baba a tempót. Ez a fajta változatosság segít a gyermeknek megérteni a gyors és a lassú fogalmát, miközben a saját testén tapasztalja meg a dinamika váltásait.
Érdemes beépíteni a repertoárba olyan lovagoltatókat is, amelyek más állatokat vagy járműveket idéznek meg. A „Húzzuk a szekeret” vagy a „Megy a kocsi, fut a szekér” típusú mondókák tágítják a gyermek asszociációs készségét. Minden egyes vers egy újabb kis ablak a világra, ahol a szavak és a mozdulatok egységben alkotnak jelentést.
A népi mondókák ereje abban rejlik, hogy évszázadok alatt csiszolódtak a gyermekek igényeihez, így pontosan azt adják nekik, amire a testi és lelki növekedésükhöz szükségük van.
A biztonságos lovagoltatás alapszabályai
Bár a lovagoltatás a legtermészetesebb játékok egyike, érdemes figyelembe venni néhány szempontot a biztonság érdekében. Az első és legfontosabb a fej és a nyak védelme. Amíg a baba nem tartja stabilan a fejét, a lovagoltatás inkább csak finom, vízszintes ringatás legyen, a szülő pedig mindig támassza meg a kicsi hátát és tarkóját. Soha ne rázzuk hirtelen a gyermeket, mert az súlyos sérülésekhez vezethet.
A játék helyszíne is lényeges. A legideálisabb, ha a szülő egy kényelmes széken vagy a kanapé szélén ül, lábai stabilan a földön vannak. A gyermek elhelyezkedhet a szülő combján arccal felé, vagy a lábfején lovagolva, a kezeit fogva. A lényeg, hogy mindketten kényelmesen érezzék magukat, és ne legyen leesésveszély a játék hevében sem.
Figyeljünk a baba jelzéseire! Ha a gyermek elfordul, nyűgös lesz vagy sírni kezd, akkor tartsunk szünetet. A lovagoltatásnak mindig az örömről és a közös élményről kell szólnia, nem pedig a kényszerről. Van, hogy a kicsi elfárad az ingerekben, ilyenkor egy csendes ölelés és egy halkabb altató sokkal többet érhet, mint még egy kör galoppozás.
A lovagoltatók hatása a szülő-gyermek kapcsolatra
A mai rohanó világban kevés olyan pillanat adódik, amikor valóban teljes figyelmünkkel a gyermekünk felé fordulunk. A lovagoltatás pont ilyen: nem lehet közben telefont nyomkodni vagy a házimunkán gondolkodni. A szemkontaktus, az érintés és a közös ritmus egy olyan intim burkot von a szülő és a baba köré, amelyben a külvilág megszűnik létezni. Ez a mély odafordulás a gyermek számára azt az üzenetet hordozza: „Fontos vagy nekem, figyelek rád, biztonságban vagy”.
Ez a típusú játék kiváló eszköz az apukák számára is. Gyakran hallani, hogy az apák nehezebben találják a kapcsolódást a legkisebbekkel a fizikai gondozási feladatokon túl. A lovagoltatás egy dinamikus, fizikai, mégis érzelemdús tevékenység, amelyben az édesapák is magabiztosan mozoghatnak. A „férfiasabb”, kicsit erőteljesebb döcögtetések másfajta ingereket adnak a babának, kiegészítve az édesanya lágyabb ringatását.
A nevetés közben felszabaduló endorfin nemcsak a gyermeket, hanem a szülőt is feltölti. Egy fárasztó nap után öt perc közös lovagoltatás segíthet visszatalálni a játékos énünkhöz és elfeledtetni a napi stresszt. A közös élmények pedig olyan belső tőkévé válnak a gyermek számára, amelyből felnőttkorában is meríthet, amikor a bizalomról és a szeretetről van szó.
Fejlesztő játékok a lovagoltatás mellé
A lovagoltató versikék remekül kiegészíthetőek egyéb mozgásos-mondókás játékokkal. Ilyenek például a simogatók, a csiklandozók vagy az ujjszámolgatók. Ezek mind-mind a testséma kialakulását segítik: a gyermek megtanulja, hol végződik az ő teste és hol kezdődik a külvilág. A lovagoltatás közbeni váratlan „lebillenések” pedig a térérzékelést és a mélységészlelést fejlesztik.
Használhatunk kellékeket is a játék színesítésére. Egy puha sál vagy kendő lehet a lovas „kantárja”, vagy éppen egy bújócskás elem a vers végén. A vizuális ingerek hozzáadása tovább fokozza az élményt, de ügyeljünk rá, hogy ne vigyük túlzásba, a hangsúly maradjon az emberi hangon és az érintésen.
Érdemes egy saját kis „daloskönyvet” vagy listát összeállítani a kedvenc lovagoltatókból. Ha ugyanazokat a verseket ismételjük, a gyermek számára rituálévá válnak, ami segít a napirend kialakításában is. Például az uzsonna utáni vagy az esti fürdés előtti játékos percek keretet adhatnak a napnak, segítve az átmenetet a különböző tevékenységek között.
A magyar nyelv dallamossága a gyerekszobában
A magyar nyelv különösen alkalmas a ritmikus mondókázásra a fix hangsúlyai és a gazdag magánhangzó-készlete miatt. A lovagoltatók szóhasználata gyakran archaikus, de pont ez adja meg a bájukat. Olyan szavakkal találkozhat a gyermek, mint a „paripa”, „kantárszár”, „kocsis” vagy „csengő”, amelyek bár a mindennapi beszédből kikopóban vannak, mégis gazdagítják a nyelvi fantáziáját.
A versekben rejlő onomatopoetikus, azaz hangutánzó szavak – mint a döccen, pattog, nyerít – közvetlen kapcsolatot teremtenek a hang és a jelentés között. Ez a szimbolikus gondolkodás előszobája. Amikor a gyermek már maga is elkezdi mondani a vers töredékeit, vagy a megfelelő ponton belekiált, az az első sikeres kommunikációs lépések egyike, amit érdemes nagy lelkesedéssel és dicsérettel fogadnunk.
A népköltészet mellett kortárs írók, költők is alkotnak remek lovagoltatókat. Érdemes böngészni a modern gyerekirodalmat is, hiszen az újabb ritmusok és témák frissességet hozhatnak a játékba. A lényeg nem változik: a mozgás és a szó elválaszthatatlan egysége, amely a gyermek teljes lényére hatással van.
Minden egyes lovagoltatás egy apró befektetés a gyermek jövőbeli magabiztosságába és nyelvi kifejezőkészségébe.
Hogyan tartsuk fenn a figyelmet hosszabb távon?
A gyerekek imádják az ismétlést, de néha a szülők belefáradhatnak ugyanabba a három versszakba. A kulcs a variációban rejlik. Ugyanazt a mondókát elmondhatjuk nagyon halkan, mintha titkot osztanánk meg, vagy hangosan, operai stílusban. Megváltoztathatjuk a tempót: kezdjük nagyon lassan, mint egy álmos csiga, majd fejezzük be szélsebesen, mint egy versenyautó.
Beépíthetünk szüneteket is a szövegbe. Álljunk meg a mondat közepén, és várjuk meg, amíg a gyermek ránk néz vagy „kéri” a folytatást egy mozdulattal. Ez a fajta interaktív várakozás fejleszti az önkontrollt és a figyelmi fókuszt. A meglepetés ereje mindig fenntartja az érdeklődést, és a legegyszerűbb versikét is izgalmas kalanddá varázsolja.
Ha több gyermek van a családban, a lovagoltatás közösségi élménnyé válhat. A nagyobb tesó segíthet a „hajtásban”, vagy ő is mutathatja a mozdulatokat. Ez erősíti a testvéri köteléket és tanítja a nagyobbakat a kisebbek iránti türelemre és gondoskodásra. A közös családi játék pedig olyan érzelmi alapot nyújt, amely a nehezebb időszakokban is összetartja a közösséget.
A lovagoltatás pszichológiai háttere: a bizalom építése
Amikor a gyermeket a levegőbe dobjuk (óvatosan!) vagy hátra döntjük a lovagoltatás végén, egyfajta bizalmi tesztet hajtunk végre. A kicsi megtapasztalja az irányítás elvesztését, de egyúttal azt is, hogy a szülő mindig ott van és elkapja. Ez a tapasztalat mélyen beépül az ősbizalomba: a világ lehet néha bizonytalan vagy ijesztő, de van egy biztos pont, aki vigyáz rá.
Ez a játékos kockázatvállalás segít a gyermeknek abban, hogy később merjen felfedezni, merjen próbálkozni. A lovagoltatás során átélt „veszély” valójában biztonságos keretek között zajlik, így a gyermek megtanulja kezelni a saját izgalmi szintjét. A szorongásoldó hatás pedig abban rejlik, hogy a feszültség mindig feloldódik egy ölelésben vagy közös nevetésben.
A pszichológusok szerint az ilyen típusú testközeli játékok segítenek a gyermeknek a testkép kialakításában is. Érzi a saját súlyát, a mozgás határait, és azt, ahogy a teste reagál a külső erőkre. Ez az önismeret alapja: tudni, hol vagyok én a térben, és mire vagyok képes. A lovagoltató versikék tehát sokkal többek egyszerű időtöltésnél; az emberi fejlődés alapvető mérföldkövei.
Gyakori hibák és hogyan kerüljük el őket
Az egyik leggyakoribb hiba, ha túl hamar akarunk túl sokat. A fokozatosság elve itt is döntő. Ha egy baba még nem áll készen a vadabb zötyögtetésre, akkor az ijedtséget válthat ki, ami éppen az ellenkezője a célunknak. Mindig figyeljük a kicsi testbeszédét: a megfeszülő izmok, a tágra nyílt szemek vagy a sírásra görbülő száj mind-mind azt jelzik, hogy vegyünk vissza a tempóból.
Egy másik hiba lehet a túlingerlés. A lovagoltatás intenzív élmény: hang, mozgás, érintés egyszerre. Ha túl hosszan csináljuk, a gyermek elfáradhat, és nyűgössé válhat. Érdemes rövid, pár perces szakaszokban játszani, és hagyni időt a feldolgozásra. A csend ugyanolyan fontos része a játéknak, mint a hang.
Végül, ne érezzük kényszernek a mondókázást. Ha nincs kedvünk hozzá, vagy fáradtak vagyunk, a gyermek meg fogja érezni a feszültséget. A hitelesség kulcsfontosságú. Csak akkor vágjunk bele, ha mi is élvezni tudjuk a közös bolondozást, mert a gyermek számára a mi örömünk a legfőbb motiváció.
Lovagoltatók a mindennapi rutinban
Hogyan szőhetjük bele ezeket a kincseket a sűrű hétköznapokba? Nem kell hozzá külön „foglalkozás” vagy kijelölt időpont. A lovagoltatás lehet a reggeli ébresztő része, amikor még az ágyban fekve a térdünkre húzzuk a pizsamás gyereket. Segíthet átlendülni a pelenkázás körüli nehézségeken, vagy vidámabbá teheti az öltözködést.
Várakozás közben, például az orvosi rendelőben vagy a buszon, egy halkabb, visszafogottabb lovagoltatás csodákra képes a türelmetlen kicsiknél. A figyelem elterelése és a játékos ritmus segít elviselni az unalmasabb perceket. Ilyenkor nem a nagy mozgásokon, hanem a szavakon és a ritmikus ujjmozdulatokon van a hangsúly.
A lovagoltatás tehát egy olyan „zsebben hordható” játék, amihez nem kell drága eszköz, csak mi magunk és a figyelmünk. Bárhol és bármikor bevethető, és garantáltan jobb kedvre deríti mind a gyermeket, mind a szülőt. Ez a fajta rugalmasság teszi a lovagoltatókat a szülői eszköztár egyik legértékesebb elemévé.
Példák népszerű lovagoltatókra és mozgásukra
Nézzünk meg néhány konkrét példát, hogyan érdemes ezeket a versikéket előadni! A „Gyí, paci, paripa” kezdetűnél ültessük a babát a térdünkre arccal felénk. A kezét fogva ritmusosan emelgessük a sarkunkat, utánozva a ló ügetését. A végén a „hóha!” felkiáltásnál álljunk meg hirtelen, vagy emeljük a magasba a kicsit.
A „Húzzuk a szekeret” típusú játéknál fogjuk meg a baba két kezét, és finoman döntsük hátra, majd húzzuk vissza ülő helyzetbe. Ez kiválóan erősíti a hasizmokat és fejleszti az egyensúlyérzéket. Fontos, hogy a mozdulat folyamatos és lágy legyen, ne rángassuk a gyermeket.
Vannak olyan mondókák is, amelyeknél a lábfejünkre ültetjük a gyermeket, miközben keresztbe tett lábbal ülünk. Ez a „Lóg a lába” stílusú játék nagyobb szabadságot ad a lábaknak és nagyobb kilengést tesz lehetővé, ami a már biztosabban ülő babák számára jelent nagy élményt.
A lovagoltatás jövője a digitális korban
Bár ma már rengeteg interaktív játék és képernyős tartalom érhető el a legkisebbeknek is, a lovagoltató versikék helyettesíthetetlenek. Egyik tablet vagy zenélő plüss sem tudja pótolni a szülő meleg érintését, az élő hang rezgését és a személyre szabott reakciókat. A digitális világ ingerei gyakran passzív befogadóvá teszik a gyermeket, míg a lovagoltatás aktív részvételt és valódi jelenlétet kíván.
Érdemes tehát tudatosan helyet szorítani ezeknek a hagyományos játékoknak a mindennapokban. Nem kell elutasítani a modern technológiát, de tudni kell, hogy a valódi fejlődés az emberi kapcsolatokban történik. A lovagoltatás során átélt élmények olyan idegi pályákat építenek ki, amelyek a későbbi tanulás és érzelmi stabilitás alapkövei lesznek.
Tanítsuk meg ezeket a versikéket a nagyszülőknek, a barátoknak is, hogy a gyermek több forrásból is megismerhesse a játék örömét. Mindenki kicsit másképp mondja, másképp mozog, és ez a színesség tovább gazdagítja a gyermek világát. A lovagoltatás tehát nemcsak a múlt öröksége, hanem a jövő záloga is egy egészségesebb, kiegyensúlyozottabb nemzedék felnevelésében.
Összegző gondolatok a közös játékról
A lovagoltató versikék varázsa az egyszerűségükben és a bennük rejlő mély szeretetben rejlik. Amikor a gyermekünket a térdünkre vesszük, nemcsak egy mondókát mondunk el, hanem kapcsolódunk a múlthoz, építjük a jelent és alapozzuk a jövőt. Ez a pár percnyi közös nevetés és mozgás olyan érzelmi biztonságot ad, amely elkíséri a gyermeket egész életében.
Ne féljünk a bolondozástól, a túlzó arckifejezésektől vagy a néha kissé értelmetlennek tűnő szavaktól. A baba számára a szülő hangja a legszebb zene, a mozdulatai pedig a legérdekesebb tánc. Használjuk ki ezeket az éveket, amíg a kicsik igénylik ezt a fajta testi közelséget, hiszen az idő gyorsan telik, és a „kis lovasok” hamarosan már a saját lábukon vágtatnak tovább a világba.
A lovagoltatás tehát egy befektetés: időbe, figyelembe és szeretetbe. Az eredmény pedig nem marad el: egy boldog, magabiztos és az anyanyelvét szerető gyermek, aki tudja, hogy a világ egy izgalmas hely, ahol mindig van kihez visszatérni egy biztos ölelésre.
Mindent a lovagoltató versikékről: kérdések és válaszok
Hány hónapos kortól ajánlott elkezdeni a lovagoltatást? 👶
A finom, lágy ringatást és suttogó mondókázást már az első hetekben el lehet kezdeni, de a valódi, térden ülő lovagoltatást csak akkor javasoljuk, amikor a baba már stabilan tartja a fejét és a törzsét, általában 6 hónapos kor környékén. Mindig figyeljünk a fokozatosságra és a baba jelzéseire.
Biztonságos-e a gyermeket „leejteni” a vers végén? 🎠
A játékos „leejtés” valójában csak egy kontrollált, lassú hátra- vagy oldalra döntés a szülő karjai között. Ez teljesen biztonságos, sőt fejlesztő hatású, amennyiben a szülő biztosan tartja a gyermeket, és a mozdulat nem hirtelen vagy ijesztő. Mindig ügyeljünk rá, hogy a gyermek élvezze a helyzetet.
Miért jó, ha az apukák is lovagoltatnak? 👨👧👦
Az apukák gyakran erőteljesebb, dinamikusabb mozgásokat végeznek, ami másfajta ingereket ad a gyermek idegrendszerének. Emellett a lovagoltatás egy kiváló eszköz az apa-gyermek kötődés erősítésére, hiszen közös nevetésre és fizikai interakcióra ad lehetőséget, ami elmélyíti a bizalmat.
Hogyan segítik ezek a mondókák a beszédfejlődést? 🗣️
A mondókák ritmusa és a szavak ismétlődése segít a gyermeknek felismerni a nyelv szerkezetét. A mozgás és a hang összekapcsolása pedig több érzékszervet is aktivál, ami bizonyítottan gyorsítja a szókincs bővülését és javítja a kiejtést, miközben kedvet csinál a kommunikációhoz.
Mit tegyek, ha a gyermekem fél a zötyögtetéstől? 😟
Semmiképpen ne erőltessük a játékot. Ha a baba fél, kezdjük nagyon lassú, alig érezhető ringatással, és maradjunk a biztonságos, szoros ölelésnél. Lehet, hogy csak több időre van szüksége az egyensúlyi ingerek feldolgozásához. Próbálkozzunk később, vagy maradjunk az érintés nélküli, csak mutogatós mondókáknál.
Vannak modern lovagoltató versikék is? 📚
Igen, a kortárs magyar gyerekirodalom (például Varró Dániel vagy Lackfi János művei) bővelkedik olyan ritmikus versekben, amelyek kiválóan alkalmasak lovagoltatásra. Ezek gyakran mai témákat dolgoznak fel, így frissességet és humort hozhatnak a napi rutinba a klasszikus népi darabok mellett.
Lehet-e túl sokat lovagoltatni egy gyereket? 🔋
A túlingerlés veszélye fennállhat, ha a játék túl hosszú vagy túl intenzív. Ha a gyermek elfordul, nyűgös lesz vagy dörzsöli a szemét, az a fáradtság jele. Ilyenkor érdemes befejezni a játékot. A napi többszöri, de rövid (pár perces) alkalmak sokkal hatékonyabbak és élvezetesebbek a kicsik számára.
Leave a Comment