Gyakran gondolunk a szülőségre úgy, mint egy egyirányú utcára, ahol mi vagyunk a mindent tudó útmutatók, a tapasztalt bölcsek, akik átadják az élet nagy igazságait a következő generációnak. Azonban a hétköznapok sűrűjében, a szétszórt építőkockák és az álmos reggelek között megbújik egy különleges lehetőség a fejlődésre. Ha képesek vagyunk egy pillanatra félretenni a tekintélyünket és nyitott szívvel figyelni, rájöhetünk, hogy gyermekeink valójában a legnagyszerűbb tanítómestereink, akik nem tankönyvekből, hanem puszta létezésükkel oktatnak minket az élet legfontosabb leckéire.
A jelen pillanat megélése mindenek felett
A legtöbb felnőtt állandóan a múlt emlékei és a jövő aggodalmai között őrlődik, miközben elfelejti megtapasztalni azt az egyetlen időpontot, amelyben valójában élünk: a jelent. Egy kisgyermek számára azonban nem létezik a holnapi határidő vagy a tegnapi nézeteltérés súlya. Számukra a világ itt és most történik, legyen szó egy színes bogár megfigyeléséről a fűben vagy egy pocsolya felfedezéséről az eső után. Ez a fajta totális jelenlét az, amit mi, felnőttek „mindfulness” néven próbálunk drága tanfolyamokon elsajátítani, miközben a legjobb oktatónk éppen a nappali közepén játszik.
Amikor egy gyerek elmélyül a játékban, megszűnik számára a külvilág, és ez a fajta flow-élmény az, ami segít nekünk is visszatalálni a belső békénkhez. Ha csatlakozunk hozzájuk, és hagyjuk, hogy elvezessenek minket a saját világukba, megtanulhatjuk újra értékelni az apró részleteket. Egy közös legózás során nem a kész építmény a cél, hanem az alkotás folyamata, a színek és formák érintése, az együtt töltött idő minősége. Ez a lecke emlékeztet minket arra, hogy az élet nem egy kipipálandó teendőlista, hanem megélendő pillanatok sorozata.
Megkérdeztük olvasóinkat, és Annamária, egy hároméves kislány édesanyja így fogalmazott: „Régebben mindig rohantam, még a parkban is az órámat néztem. A lányom tanított meg arra, hogy egyetlen katicabogár útja a levélen fontosabb lehet, mint az, hogy tíz perccel előbb érjünk haza a vacsorához. Megmutatta, hogyan kell lassítani és tényleg látni, nem csak nézni.” Ez a szemléletmód csökkenti a stresszt és segít abban, hogy a szülői lét ne csak feladatok sorozata, hanem valódi kapcsolódás legyen.
Az érzelmek kendőzetlen őszintesége
A társadalmi elvárások és a felnőttkori gátlások gyakran arra kényszerítenek minket, hogy elrejtsük valódi érzéseinket, vagy ezer réteg udvariasság mögé csomagoljuk őket. A gyerekeknél azonban nincs szűrő; ha szomorúak, sírnak, ha boldogok, teli torokból kacagnak, ha dühösek, azt mindenki tudtára adják. Ez a fajta érzelmi transzparencia ijesztő lehet egy kontrollhoz szokott felnőtt számára, ugyanakkor rendkívül felszabadító is. Megtanítanak minket arra, hogy az érzelmek nem ellenségek, hanem jelzések, amelyeket meg kell élni és fel kell dolgozni.
Sok szülő számolt be arról, hogy gyermeke születése után tanult meg újra sírni vagy őszintén kimutatni a szeretetét. A gyerekek nem félnek a sebezhetőségtől, és éppen ebben rejlik az erejük. Amikor egy kisgyerek odafut a szülőhöz egy ölelésért, mert megijedt valamitől, nem mérlegeli, hogy ez gyengeségnek tűnik-e. Egyszerűen bízik abban, hogy az igényeire választ kap. Ez a bizalom arra ösztönöz minket, hogy mi is merjünk őszintébbek lenni önmagunkkal és a környezetünkkel, lebontva a védekezésül felhúzott falakat.
Gábor, aki két kisfiút nevel, elmesélte, hogy fiai hogyan változtatták meg az érzelmi intelligenciáját. „Mindig azt hittem, egy apának sziklakeménynek kell lennie. De amikor a kisebbik fiam megkérdezte, miért vagyok szomorú, és egyszerűen csak megfogta a kezemet, rájöttem, hogy az őszinteségem nem tesz kevesebbé férfivá. Sőt, közelebb hozott minket egymáshoz. Tőlük tanultam meg kimondani, ha valami fáj, és ezáltal a dühöm is hamarabb elpárolog.” Az érzelmek elfogadása az alapja az egészséges lelki életnek.
„A gyerekek nem azt hallják meg, amit mondunk nekik, hanem azt látják, amik vagyunk. Az ő tiszta tekintetük a legőszintébb tükör, amibe valaha belepillanthatunk.”
A kíváncsiság mint az örök fiatalság titka
A felnőtté válás folyamatában sokan elveszítjük azt a természetes rácsodálkozást a világra, ami gyerekként még alapvető volt. Elkönyveljük a dolgokat természetesnek: az ég kék, a víz folyik, a fű nő. Egy gyermek számára azonban minden egy apró csoda, és a végtelen „miért?” kérdésekkel kényszerítenek minket arra, hogy újragondoljuk a tudásunkat. Ez a kíváncsiság nemcsak a világról szól, hanem a határok feszegetéséről és az összefüggések kereséséről is, ami segít frissen tartani az elménket.
Amikor megpróbálunk válaszolni egy bonyolult gyermeki kérdésre, gyakran rájövünk, hogy mi magunk sem értünk mindent olyan mélyen, mint hittük. Ez alázatra tanít minket. A gyerekek arra inspirálnak, hogy ne fogadjunk el mindent készpénznek, hanem keressük az újdonságot a megszokottban is. Egy közös séta során, ahol meg kell állni minden kavicsnál és érdekes alakú levélnél, mi is felfedezhetjük a lakókörnyezetünk elfeledett szépségeit. A felfedezés öröme nem korfüggő, csupán elhatározás kérdése.
Egy édesanya, Eszter megosztotta, hogy kisfia hogyan ébresztette fel benne a rég elfeledett hobbiját. „A fiam folyton azt kérdezgette, hogyan működnek a gépek, hogyan épülnek a házak. Az ő lelkesedése ragadt rám, és elkezdtem újra olvasni a fizikáról és a csillagászatról, amik gyerekként érdekeltek. Együtt fedeztük fel az univerzumot a nappali szőnyegén fekve. Olyan energiákat adott ez nekem, amiket a munkahelyemen sosem tapasztaltam volna meg.” A gyermeki kíváncsiság tehát egyfajta szellemi megújulást is hozhat a szülő életébe.
A kudarc nem a végállomás, hanem egy lépcsőfok
Figyelték már valaha egy kisgyermek küzdelmét, amikor járni tanul? Elesik, talán még meg is üti magát, sír egy kicsit, majd feláll és újra próbálkozik. Eszébe sem jut, hogy „ez nekem nem megy” vagy „mit fognak gondolni mások, ha megint a fenekemre huppanok”. Náluk a kudarc nem egy ítélet, hanem a tanulási folyamat szerves része. Felnőttként hajlamosak vagyunk a hibázástól való félelem miatt el sem kezdeni dolgokat, vagy az első nehézségnél feladni az álmainkat.
A gyerekek állhatatossága emlékeztet minket arra, hogy a fejlődéshez szükség van a botlásokra is. Ők nem a tökéletességre törekszenek, hanem a fejlődésre és a tapasztalásra. Amikor látjuk őket, ahogy tizedszerre is megpróbálják egymásra tenni a kockákat, amik mindig eldőlnek, példát vehetünk a kitartásukról. Ez a fajta reziliencia, vagyis lelki rugalmasság, az egyik legértékesebb tulajdonság, amit felnőttként visszaépíthetünk a jellemünkbe a gyermekeink segítségével.
Krisztina, aki nemrég kezdett bele egy saját vállalkozásba, elmondta, hogy lánya rajzolása adott neki erőt. „Néztem, ahogy próbál egy cicát rajzolni. Nem hasonlított rá, de ő csak nevetett, és azt mondta: ‘Akkor ez most egy űrcica lesz!’. Rájöttem, hogy én is túl szigorú vagyok magammal. Ha valami nem sikerül elsőre az üzletben, nem kell összeomlanom, csak más szemszögből kell néznem rá. A gyerekek tanítják meg, hogy a próbálkozás maga a győzelem.”
A megbocsátás felszabadító ereje
A felnőttek képesek napokig, hetekig vagy akár évekig hordozni a sérelmeiket. Rágódunk a vitákon, távolságot tartunk és nehezen engedjük el a haragot. Ezzel szemben a gyerekek közötti konfliktusok gyakran viharosak, de rendkívül gyorsan lecsengenek. Két perc múlva már újra együtt játszanak, mintha mi sem történt volna. Náluk a megbocsátás nem egy bonyolult morális döntés, hanem az igény a kapcsolódásra, ami felülírja a pillanatnyi bosszúságot.
Ez nem azt jelenti, hogy nem éreznek fájdalmat vagy dühöt, hanem azt, hogy nem teszik ezt az identitásuk részévé. Nem akarnak a „megbántott fél” szerepében tetszelegni, mert a játék és a szeretet sokkal fontosabb számukra. Szülőként ebből azt tanulhatjuk meg, hogyan engedjük el a szükségtelen neheztelést. Ha képesek vagyunk a konfliktus után tiszta lappal indulni, a kapcsolataink mélyebbé és harmonikusabbá válnak. A gyerekek emlékeztetnek minket: a harag csak egy nehéz hátizsák, amit bármikor letehetünk.
Zoltán története jól szemlélteti ezt a leckét: „Volt egy nagy vitám a testvéremmel, és hónapokig nem beszéltünk. Aztán láttam a fiaimat, akik a homokozóban összevesztek egy dömperen, majd öt perc múlva már együtt építettek várat. Rájöttem, milyen nevetséges és gyerekes – a szó rossz értelmében – az én viselkedésem. A gyerekeim tanítottak meg arra, hogy a büszkeségemnél sokkal többet ér a család. Felhívtam a testvéremet, és azóta újra jóban vagyunk.”
Az önazonos létezés szabadsága
A világ, amelyben élünk, folyamatosan formálni akar minket. Megmondja, hogyan nézzünk ki, mit együnk, hogyan viselkedjünk, hogy elfogadhatóak legyünk. A gyerekek azonban – legalábbis egy bizonyos korig – fittyet hánynak az elvárásokra. Ha táncolni támad kedvük a bevásárlóközpont közepén, táncolnak. Ha egy tüllszoknyát akarnak felvenni gumicsizmával, megteszik, mert abban érzik jól magukat. Ez a fajta radikális önazonosság lenyűgöző és egyben tükröt is tart nekünk.
Hányszor nyomtuk el a saját vágyainkat vagy véleményünket csak azért, mert féltünk a kritikától? A gyerekek megmutatják, milyen felszabadító érzés egyszerűen csak önmagunknak lenni, anélkül, hogy mások jóváhagyására várnánk. Ők nem szerepeket játszanak, hanem léteznek. Ha ezt a szellemiséget be tudjuk építeni a saját életünkbe, sokkal autentikusabbá és boldogabbá válhatunk. Megtanulhatjuk értékelni a saját egyediségünket és elengedni azt a kényszert, hogy mindenkinek megfeleljünk.
Dóra, aki hosszú ideig küzdött önbizalomhiánnyal, így mesélt erről: „Néztem a kislányomat a tükör előtt. Nem azt nézte, hogy mekkora a hasa vagy kócos-e a haja. Csak grimaszolt, nevetett és elégedett volt azzal, amit látott. Arra gondoltam, mikor veszítettem el ezt az elfogadást önmagam felé? Tőle tanulom újra, hogy ne a hibáimat keressem, hanem örüljek annak, amire a testem képes. Az ő szemében én vagyok a legszebb, és lassan kezdem én is elhinni.”
A határok meghúzása és az öngondoskodás
Bár a „nem” korszakot sok szülő rémálomként éli meg, valójában ez az egyik legfontosabb lecke az önvédelemről és a határok kijelöléséről. Egy gyermek pontosan érzi, ha elfáradt, ha nem éhes, vagy ha nem akarja, hogy egy idegen megölelje. Ők még kapcsolatban vannak a saját szükségleteikkel, és nem félnek ezeket kifejezni, még ha ez néha konfliktushoz is vezet. Felnőttként gyakran túlhajszoljuk magunkat, igent mondunk minden kérésre, és elfelejtünk vigyázni a saját energiáinkra.
A gyerekek dacossága mögött valójában az énképük építése áll. Megmutatják nekünk, hogy jogunk van a saját igényeinkhez, és hogy a „nem” egy teljes mondat. Tanulhatunk tőlük abban, hogyan hallgassunk a belső hangunkra ahelyett, hogy mindig mások kedvében járnánk. Ez az öngondoskodás alapja: felismerni, mikor van szükségünk pihenésre, egyedüllétre vagy éppen egy kis kényeztetésre. Ha tiszteletben tartjuk a gyerek határait, elkezdjük jobban tisztelni a sajátjainkat is.
Egy budapesti édesapa, Márk szerint a fia megtanította neki a prioritások kezelését. „Mindig túlóráztam, minden kérésre igent mondtam a kollégáknak. Aztán láttam a fiamat, aki egyszerűen csak annyit mondott: ‘Apa, most nem akarok játszani, elfáradtam’. Olyan egyszerű volt és őszinte. Megértettem, hogy nekem is jogom van fáradtnak lenni, és nem kell mindig 120 százalékon pörögnöm. Elkezdtem nemet mondani a felesleges feladatokra, és több minőségi időm maradt a családomra és magamra.”
A fantázia világa és a kreatív problémamegoldás
A felnőtt gondolkodás gyakran beszorul a logikai sémákba és a „így szoktuk csinálni” korlátai közé. Ezzel szemben a gyermeki elme számára nincsenek lehetetlenek. Egy kartondoboz lehet űrhajó, tengeralattjáró vagy egy titkos vár. Ez a fajta szabad asszociáció és kreativitás nemcsak a játékban hasznos, hanem az élet minden területén. A gyerekek arra ösztönöznek minket, hogy merjünk a dobozon kívül gondolkodni és ne féljünk az abszurd ötletektől.
Amikor segítünk nekik felépíteni egy bonyolult világot a semmiből, a mi agyunk is elkezd másképp működni. A kreatív problémamegoldás ott kezdődik, ahol elengedjük a merev szabályokat. Ha egy gyerek elé akadály gördül, gyakran a legegyszerűbb, mégis legváratlanabb módon hidalja át azt. Ezt a fajta rugalmasságot a munkánkban vagy a magánéletünkben is kamatoztathatjuk. A képzelet nem gyerekjáték, hanem egy olyan eszköz, amely segít színesebbé és megoldhatóbbá tenni a valóságot.
Tímea, aki grafikusként dolgozik, gyakran merít ihletet a gyerekei ötleteiből. „Néha órákig ülök egy terv felett, és nem jön az ihlet. Ilyenkor odamegyek a gyerekeimhez, és megkérdezem, ők mit rajzolnának. A válaszaik sokszor olyan meghökkentőek, hogy teljesen új irányt adnak a munkámnak. Megtanítottak arra, hogy ne vegyem véresen komolyan a szabályokat. A kreativitás lényege a szabadság, amit ők még ösztönösen birtokolnak.”
A lassítás művészete a rohanó hétköznapokban
Világunk a sebességről szól: gyorsabb internet, gyorsabb étkezés, gyorsabb közlekedés. Ebben a tempóban hajlamosak vagyunk elrohanni az élet valódi értékei mellett. Egy kisgyerekkel való közlekedés azonban a lassítás kényszerű, de áldásos gyakorlata. Minden pocsolya, minden kő, minden arra repülő kismadár megállásra késztet. Bár ez kezdetben frusztráló lehet a siető felnőttnek, valójában egy lehetőség arra, hogy levegőt vegyünk és körülnézzünk.
Ez a lelassult tempó segít észrevenni a természet változásait, az évszakok illatát vagy az emberek arcát az utcán. A gyerekek ritmusa sokkal közelebb áll az emberi természet valódi ritmusához, mint a mesterségesen felgyorsított világunké. Ha átadjuk magunkat ennek a lassabb áramlásnak, a vérnyomásunk csökken, a gondolataink pedig kitisztulnak. A „lassú szülőség” (slow parenting) mozgalma is erre alapoz: kevesebb program, több valódi jelenlét és türelem.
Gabi, aki három gyerek édesanyja, így mesélt a változásról: „Régebben minden percünk be volt osztva. Aztán rájöttem, hogy a gyerekeim nem élvezik ezt a hajszát, és én sem. Elkezdtünk ‘lassú reggeleket’ tartani, ahol nincs tévé, nincs telefon, csak beszélgetünk reggeli közben. Meglepő módon nem késtünk el sehonnan, sőt, sokkal nyugodtabban indult a nap. A gyerekek tanítottak meg arra, hogy a minőség nem a sebességen múlik, hanem az odafigyelésen.”
Feltétel nélküli bizalom és kapcsolódás
Talán a legmeghatóbb lecke, amit egy gyerektől kaphatunk, az a feltétel nélküli bizalom. Számukra mi vagyunk a világ közepe, a biztonság bástyái, függetlenül a hibáinktól vagy a hiányosságainktól. Ők nem a bankszámlánk egyenlege vagy a karrierünk sikerei alapján ítélnek meg minket. Egyszerűen csak önmagunkért szeretnek. Ez a fajta elfogadás képessé tesz minket arra, hogy mi is jobban szeressük önmagunkat és másokat is feltételek nélkül fogadjunk el.
A gyerekek kapcsolódási igénye emlékeztet minket az emberi kapcsolatok elsődlegességére. Amikor egy hosszú nap után a gyerekünk a nyakunkba ugrik, minden munkahelyi gond eltörpül. Megtanítanak arra, hogy a fizikai közelség, egy kedves szó vagy egy közös nevetés többet ér bármilyen anyagi javnál. Ez a bizalom azonban felelősség is: arra ösztönöz, hogy jobb emberré váljunk, hogy méltók legyünk erre a tiszta szeretetre. A gyermeki szemmel nézett világban a legfontosabb valuta a figyelem.
István, aki sokáig a karrierjét helyezte előtérbe, így vallott erről: „Azt hittem, azzal mutatom ki a szeretetemet, ha sokat dolgozom és mindent megveszek nekik. De a lányom egy nap azt mondta: ‘Apa, nem kell új játék, csak játssz velem te!’. Akkor értettem meg, hogy a jelenlétem az, amire a legnagyobb szüksége van. Az ő bizalma tanított meg arra, hogy mi az igazi érték az életben. Nem a tárgyak, hanem a közös emlékek maradnak meg.”
Az öröm forrásai a legegyszerűbb dolgokban
Mi, felnőttek hajlamosak vagyunk nagy eseményektől várni a boldogságot: egy új autótól, egy egzotikus utazástól vagy egy előléptetéstől. A gyerekek azonban megmutatják, hogy az öröm valójában az apróságokban rejlik. Egy szelet vajas kenyér, egy színes szappanbuborék vagy a hóesés látványa is őszinte ujjongást válthat ki belőlük. Ez a képesség az apró örömök megtalálására az egyik legfontosabb eszköze a mentális egészség megőrzésének.
Ha megfigyeljük, hogyan örül egy gyerek egy egyszerű dicséretnek vagy egy közös bújócskázásnak, rájöhetünk, hogy mi is túlkomplikáljuk a saját boldogságunkat. A hála gyakorlása – ami manapság oly népszerű önfejlesztő módszer – a gyerekeknél ösztönösen működik. Ők hálásak a pillanatért, a figyelemért és a játékért. Ha megtanuljuk tőlük újra értékelni az egyszerű dolgokat, a mindennapjaink sokkal fényesebbé válnak, és kevésbé függünk majd a külső körülményektől.
Beatrix, egy kisiskolás fiú édesanyja megosztott egy kedves történetet: „A múltkor borzasztó napom volt a munkahelyemen. Hazaérve a fiam büszkén mutatott egy kavicsot, amit az udvaron talált, mert szerinte olyan, mint egy szív. Először csak bólintottam, de aztán láttam az arcán az őszinte csodálatot. Megálltam, megnéztem a kavicsot, és tényleg szép volt. Hirtelen minden feszültség elszállt belőlem. Rájöttem, hogy az a kavics ott és akkor többet ért minden projektnél. Az öröm ott van előttünk, csak le kell hajolni érte.”
| Tanulság | Mit jelent a felnőttnek? | Gyakorlati tipp |
|---|---|---|
| Jelenlét | A szorongás csökkentése, flow-élmény. | Napi 15 perc közös játék telefon nélkül. |
| Őszinteség | Valódi érzések felvállalása, belső béke. | Mondd ki bátran, ha elfáradtál vagy örülsz! |
| Kíváncsiság | Szellemi frissesség, új perspektívák. | Kérdezz rá a megszokott dolgokra: „Miért is így csinálom?” |
| Megbocsátás | A harag elengedése, jobb kapcsolatok. | Egy vita után ne várj napokig a béküléssel. |
Végezetül érdemes elgondolkodni azon, hogy a szülőség valójában egy tükör. Minden, amit a gyermekeinkben látunk – legyen az dac, lelkesedés vagy szeretet –, valahol ott van bennünk is, csak talán mélyre ástuk a felnőtté válás rögös útján. Ha megengedjük nekik, hogy tanítsanak minket, nemcsak jobb szülőkké, hanem teljesebb, boldogabb emberekké is válhatunk. A gyerekek nem azért jönnek az életünkbe, hogy tökéletesre formáljuk őket, hanem hogy ők segítsenek nekünk emlékezni arra, kik is vagyunk valójában.
A tanulási folyamat soha nem ér véget. Ahogy a gyerekek nőnek, úgy változnak a leckék is. A kamaszkor a függetlenségről és a saját hang megtalálásáról tanít, a felnőtt gyermek pedig a barátságról és az elengedésről. De az alapok ugyanazok maradnak: figyelem, empátia és a nyitottság a változásra. Merjünk tehát néha tanítványok lenni a saját otthonunkban, és hagyjuk, hogy a gyermeki bölcsesség vezessen minket a hétköznapok útvesztőjében.
Gyakran ismételt kérdések a gyermeki tanításokról
Tényleg tanulhat egy felnőtt egy gyerektől, vagy ez csak egy romantikus elképzelés? 🌿
Bár a felnőttek rendelkeznek élettapasztalattal és logikai tudással, a gyerekek az érzelmi intelligencia, a spontaneitás és a jelenlét terén sokszor megelőznek minket. A tőlük való tanulás nem azt jelenti, hogy feladjuk a vezető szerepünket, hanem azt, hogy gazdagítjuk a saját érzelmi eszköztárunkat az ő tiszta látásmódjukkal.
Hogyan tudok nyitottabb lenni ezekre a leckékre, ha folyton stresszes vagyok? 🧘
Kezdje kicsiben! Próbáljon meg napi tíz percet úgy tölteni a gyermekével, hogy közben semmi mással nem foglalkozik – se telefon, se főzés, se gondolatok a munkáról. Figyelje meg, hogyan mozog, hogyan csodálkozik rá a dolgokra. Ez a tudatos megfigyelés segít „átkattanni” a befogadó állapotba.
Nem veszítem el a tekintélyemet, ha bevallom a gyerekemnek, hogy hibáztam? 🛡️
Éppen ellenkezőleg. Amikor egy szülő bocsánatot kér vagy bevallja a gyengeségét, azzal emberibbé válik a gyermek szemében, és mintát ad a hitelességre. A valódi tekintély nem a tévedhetetlenségen, hanem az őszinteségen és a kölcsönös tiszteleten alapul.
Mi a legfontosabb dolog, amit a dackorszak taníthat nekünk? 💥
A dackorszak az autonómia és az önérvényesítés első nagy próbája. Megtanítja a szülőt a türelemre, a kompromisszumkészségre és arra, hogy a gyermeknek is joga van a saját akaratához. Emlékeztet minket a saját határaink fontosságára és arra, hogyan kezeljük a frusztrációt építő módon.
Hogyan építhetem be a gyermeki játékosságot a komoly munkahelyi környezetbe? 🚀
A játékosság valójában a kreativitás szinonimája. Ha merünk néha „mi lenne, ha?” típusú kérdéseket feltenni, vagy nem félünk az elsőre abszurdnak tűnő ötletektől, sokkal hatékonyabb és innovatívabb megoldásokat találhatunk a szakmai kihívásokra is.
Vannak olyan helyzetek, amikor nem szabad a gyerektől tanulni? ⚠️
Természetesen a döntéshozatal, a biztonság és a keretek kijelölése a felnőtt feladata. A gyerektől nem a szabályokat vagy az életvezetési stratégiákat tanuljuk el, hanem a világhoz való érzelmi és mentális hozzáállást, a lelki rugalmasságot és az örömre való képességet.
Mit tegyek, ha úgy érzem, a gyerekem tükre olyasmit mutat, amit nem akarok látni? 🪞
Ez a legnehezebb, de legértékesebb része a folyamatnak. Ha a gyermekünk viselkedése valamiért dühít vagy irritál minket, érdemes megvizsgálni, nem egy saját elnyomott tulajdonságunkat vagy egy régi traumánkat látjuk-e benne. A gyerekek rávilágítanak a vakfoltjainkra, lehetőséget adva a belső gyógyulásra.
Leave a Comment