Várandós apuka

Az élet egyirányú utca, itt nem szokás visszafordulni. Egyik lépés után jön a következő. És a következő. És a következő. Mindig akkor, amikor eljön az ideje…

Első trimeszter...

Szürke szerda délután volt. A júliusi ég kemencéjéből reszketve ömlött a hőség az utcákra, és az enyhet adó szoba hűvöse is megfakult emlék volt már.

– Mit olvasol? – kérdeztem bátortalanul a feleségemet, bár jól láttam, hogy megint a barátnőjétől kapott könyvet bújja... Valami kismamák-bibliája, vagy micsoda...

– Ja, semmit, csak hogy milyen módszerekkel adhatjuk a párunk tudtára, hogy jön a baba...

A filmekben ilyenkor a férfi döbbent képet vág, majd néhány másodperc múlva a vonósok szívszaggató melódiába kezdenek, az ifjú házasok egymás nyakába borulnak, a férj felkapja a feleségét és könnyeivel küszködve olyasmiket mond, mint „szeretlek, drágám, nagyon szeretlek!” Nálam nyoma sincs az eufóriának. Zenét sem hallok, a szoba szédelegve kering a forró nyárban. Leülök mellé az ágyra, megsimogatom, megpuszilom. Aztán kifújom a levegőt. Persze, beszéltünk róla. Mármint, hogy gyereket szeretne. Meg arról is, hogy én nem. Végül azt mondtam, inkább döntse el ő. Mert ebben a kérdésben úgysincs kompromisszum. Arra pedig hiába várnánk, hogy én változtassam meg a véleményemet. Tudtam, hogy március óta nem szedi már a gyógyszert, de a lelkem mélyén azt reméltem, ha én nem akarom, akkor nem is lesz. Mert a gyerek csak akkor jön majd, ha már lélekben én is készen állok a fogadására. Azt hittem, valami más is kell hozzá, valami lelki dolog, nem elég, ha az ember mindenféle védekezés nélkül ágyba bújik.

Tévedtem. Nincs itt semmiféle spirituális hókuszpókusz. Csak biológia. Majomnak érzem magam. Az önző génjeimnek csak egy dolog számít: a túlélés. Vágyakkal korbácsolták fel a testem, hogy ők majd egy új testben továbbélhessenek. Azután is, hogy az enyém elporladt már.

Kihasználtak. Felhasználtak. Szerencsére nem kell azt hazudnom, hogy boldog vagyok.

Csak ülök a csendben. Tudom, hogy ez nem a világ vége. Tudom, hogy valahogy úgy is lesz. Nem mondhatom, hogy becsaptak. Hiszen hallgatólagosan beleegyeztem... Csak azt hittem,... azt reméltem, hogy a dolgok nem változnak meg.

Pedig, jaj, dehogynem...

varandosapuka03 Második trimeszter

A temetőben hideg szél fúj. Csak jövő héten lesz Mindenszentek, de nem szeretjük a tömeget. Ahogy nőnek az árnyak, ahogy fogynak az esték... a fontosnak hitt dolgok elsárgulnak bennem, mint falevelek az őszi égen, és eddigi életem roncsai zörögve hullnak a lábam elé. Szerényebb lettem. Alázatos. Nem ismert tartomány felé visz az utam. Nem tudom, hogyan kell apukának lenni. Hogyan kell jó szülőnek lenni. Lehet-e egyáltalán...

Édesanyám sírján pislákol a gyertya. A felhők mögül a halál és a születés, mint két csintalan testvér tekint le rám. Fáradhatatlanul játszanak az égen. Gurítják a lét labdáját. Egyszer az egyik, egyszer a másik üt bele. Születés. Halál. Születés. Halál. Minden pillanatban... A csend rátelepszik a lelkemre. Minden úgy van, ahogyan lennie kell. Minden úgy jó, ahogy van...

Megvettük a kiságyat. És a babakocsit. Meg a kiskádat, a Mózes-kosarat, a gyerekülést, a rengeteg fertőtlenítőszert, pelenkát, törlőkendőt, orrszívót és egyéb kimondhatatlan nevű holmit. Én egy fehér plüsscicát vettem, hogy enyhítsem kicsit a műtős hangulatot...

Aztán egy szombat délután nekiálltam. A fúró felvisított, a fal megadta magát. Felszereltem a polcot. És a faliszőnyeget. Összeraktam a kiságyat és a kisszekrényt. Átléptem hát az elmélet és a gyakorlat határát. Amint kimondtam, hogy kész a gyerekszoba, éreztem, ahogy testet ölt bennem a várakozás.

Eddig mintha csak díszlet lettem volna ebben a történetben, kellék, a legjobb esetben is csak statiszta. De most... hirtelen ráeszméltem: főszereplő vagyok. Nem más életét élem. Nem más életéhez asszisztálok. Ez az én életem. És most már én is...gyereket várok...

Harmadik trimeszter

Az ember azt hinné a terhes nők nem vonzóak. De a feleségem szebb, mint valaha. Kisimult az arca. Kisimult a lelke. Sokat alszik. Én bámulom a tévét, ő hozzám bújik, és alszik. Szuszog.

Békésen. Csendesen.

A tévében egy celebapukát faggatnak, hogy mennyire forgatta fel az életét a gyerek érkezése. A fickó váltig állítja, hogy semennyire. Ő attól még ugyanúgy koncertezik, ugyanúgy teszi a dolgát, hogy van egy fia. Kérdezik, szokott-e pelenkázni. Simán, mondja ő, és megint bizonygatja, hogy ő attól még önmaga maradt. Ő attól még normális ember, hogy van gyereke.

Nem hiszek neki. Én már most is teljesen megváltoztam. Én már most sem vagyok normális. Egyre többet figyelek befelé. A belső hangra. Néhány hét múlva apa leszek. És most már egész életemben apa leszek. Az okoskodó ismerősökből is elegem van: amióta az eszemet tudom, azzal traktáltak, hogy micsoda csodálatos boldogság a gyerek, annak idején, amikor még kézzel-lábbal tiltakoztam ellene, és vadul magyaráztam nekik, hogy én miért nem akarok. Amióta kiderült, hogy gyereket várunk, furcsa mód egyik sem borult a nyakamba, hogy na, végre most majd én is megtudom, mi az igazi boldogság, hanem mind azzal jönnek, hogy milyen nehéz lesz, hogy majd nem fogok átaludni egyetlen éjszakát sem, meg hogy nagy felelősség, meg tudom is én...

Egyébként nekünk lányunk lesz. Voltunk 4D-s ultrahangon. Azt hittem, azért 4D, mert azt is meg tudják mutatni, milyen lesz majd húszéves korában. Ehhez képest csak egy bugyogó foltot láttam, azt is csak 2D-ben. De nem számít. Mert láttam! Ott feküdt az anyukája pocakjában, ásított, szopta az ujját és várt. Türelmesen.

Hát, ő az. Ő az, aki engem választott apukájának. Ő az, aki rám bízza az életét. Nem tudom, hogyan kell jó apukának lenni. De tudom, más se tudja. Tudom, nem leszek hibátlan. De megteszek mindent, hogy megháláljam ezt a bizalmat. Nézem a végtelen nyugalmat odabent a sötétben.

Minden a helyén. Mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon. Férfi és nő találkozik. Szerelmesek lesznek. Együtt élnek. Megy minden a maga útján. Aztán egy szép napon valaki azt mondja valahol, egy másik világban: „Úgy látom, ők tökéletes szülők lesznek a számomra...” És megérkezik. Akkor, amikor már lélekben én is készen állok a fogadására.

Tavaszi esőcseppeket töröl a szélvédőn az ablaktörlő. A lehullott levelek helyén új rügyek fakadnak. Egyszer majd ők is elszáradnak. És száz év múlva halott leszek én is, és mindenki, aki ma él.

Az előttünk álló teherautó féklámpája vörösre festi a feleségem arcát. Mi lesz, ha elveszítem? Mi lesz velem, ha meghal? Ma már nem szoktak belehalni a nők a szülésbe. Persze a dolgok egy pillanat alatt elromolhatnak. A torkomban gombóc, nem beszélek a félelmeimről. Hátha akkor elmúlnak.

varandosapuka02Nem múlnak el, de úgysem tehetek semmit. Megadom magam a sorsnak. Teszem a dolgom. A legjobb tudásom szerint. Úgysem lehetek jobb férj, mint amilyen lehetek. Úgysem lehetek jobb apa, mint amilyen lehetek. De annyira igenis leszek jó, amennyire lehetek. A többi nem az én dolgom. Ha én mindent megteszek, amit csak tudok, többet nem kell tennem.

Belépünk a szülőszobába. Innen már nincs visszaút. Talán eddig sem volt. Talán soha nem is volt. Az élet egyirányú utca, itt nem szokás visszafordulni. Egyik lépés után jön a következő. És a következő. És a következő.

Mindig akkor, amikor eljön az ideje…

 

Szerző: