Mesékkel az iskola felé

A legtöbb, amit gyerekeinknek adhatunk: gyökerek és szárnyak.” (J. W. Goethe)  

Nem is gondolnánk, mennyit tehetünk mi, szülők azért, hogy gyermekünk könnyen és jól teljesítsen az iskolában, s ez még csak pénzünkbe sem kerül.  

Azt mindannyian tudjuk, hogy az életünk első 3 évében ért hatások egész életünkre kihatnak. Lelkünk ezekből építkezik, táplálkozik a későbbiek során, sikereink, kudarcaink, az emberekhez fűződő kapcsolataink (akár) ide, ebbe az életkorba vezethetők vissza.

Már az egészen kicsiny – akár pocaklakó – babákkal is lehet játszani. A különböző mondókák, versikék, dalok és az ezekhez kapcsolódó játékos mozdulatok – az ún. ölbeli játékok – a gyermek szinte minden érzékszervét fejlesztik, hiszen a kicsi láthatja a száj mozgását, hallja a hangokat, érzi bőrén és izmain az érintéseket, mozgásokat. A különböző csatornákon egyidejűleg érkező ingerek, információk az agyban összekapcsolódnak, ennek hatására az agykérgi kapcsolatok hatványozottan épülnek. A mondókázás, közös olvasás mindemellett a szülő-gyermek kapcsolatot is erősíti. Az olvasóvá nevelés legjobb és egyben legegyszerűbb (és legnagyszerűbb) eszköze már egészen kicsiny kortól – ahogy Boldizsár Ildikó mesekutató, meseterapeuta is hirdeti – a mese. A meséken keresztül számos olyan tudásra, képességre tesz szert a gyermek, ami elengedhetetlen lesz a későbbiekben ahhoz, hogy tudjon és szeressen is olvasni.  

Miért fontos a mese? A mese észrevétlenül, játékosan fejleszti mindazokat a készségeket, melyekre a gyermeknek az iskolában (és az életben) szüksége lesz:

  • alakítja, fejleszti a fantáziát
  • megkönnyíti a beszédtanulást
  • bővíti a szókincset
  • fejleszti a figyelmet, koncentrációt
  • fejleszti a türelmet
  • fejleszti a szövegértést
  • fejlődik a gyermek kommunikáció készsége, társas kapcsolatai, érzelemvilága gazdagabbá válik, érzelmi intelligenciája fejlődik
  • elmélyíti a szülő-gyermek kapcsolatot
  • erősíti, növeli az érzelmi biztonságot
  • csiszolja a gyermek erkölcsi érzékét
  • jó és rossz elkülönítése, követendő minták
  • a mesék hallgatásán keresztül megtanulják a gyerekek, mi az az időrend, igeidők, leírások, párbeszédek, mondatszerkesztés, tagolás, stb.  

A mese szerepe az olvasás tanulásában és az olvasóvá válásban

Mint láthattuk, az olvasás képességének kialakulásában óriási szerepe van az élőbeszédnek, többek között a mesének. Minden gyermek szívesen veszi, ha mesélnek neki. A csillogó szemű, tátott szájjal figyelő kicsi fejében ilyenkor képek alakulnak ki a hallgatott meséhez kapcsolódóan, s válnak egyre színesebbé, varázslatosabbá, ahogy egyre több és bonyolultabb történetet hall. Kialakul, működésbe lép a belső képalkotó fantázia, mely elengedhetetlen lesz a jövőben az olvasás szeretetéhez. Az a gyerek, akinek sosem mesélnek, s nem alakul ki a belső képteremtő képessége, vagy folyamatos stimuláció hiányában illetve külső behatások miatt „elsatnyul”, a későbbiek során nem tud majd mit kezdeni az írott szövegekkel, a könyvekkel. Belső képek nélkül ugyanis nem lehet olvasni. Ha az olvasott szöveg nem jelenik meg képként a tudatban, nem értelmezhető az agy számára. A majdani olvasási problémák egy része ide vezethető vissza.  

Mit , mikor, hogyan?

Ha ma kihagyod az esti mesét, holnap már lehet, hogy nem is kéri lányod vagy fiad. Ha ma nem ülsz oda vele a társasjáték mellé, előfordulhat, hogy jövő héten már késő lesz. Ők ma gyerekek, s nem pótolhatod be az önfeledt legózást, babázást úgy öt év múlva, amikor már kevésbé szorítanak a megélhetési gondok, amikor már nem kell új szőnyeg vagy függöny az ablakra. Ha most kihagyod az együttlét meghitt perceit, évek múltán talán már a meghitt beszélgetéseket sem igénylik. Ha most nem sétálsz velük kézen fogva, akkor pár év múlva végleg elengedik a kezed, és kapaszkodó nélkül elsodródhatnak. Visszahozhatatlanok és megismételhetetlenek a gyermekkor napjai, hetei, hónapjai. Téglák ezek, amelyekből és amelyekre a felnőtt élet felépül. Ha sok tégla hiányzik, labilis lesz az építmény.  

Nagyon fontos, hogy mindig a gyermek életkorának, érettségének megfelelő mesét válasszunk! Fontos tudnunk, hogy az egészen kicsi gyerekek még teljesen azonosulnak a mesékkel, elméjükben a mese és a valóság még nem válik külön. Éppen ezért négy és fél-öt éves kor előtt nem mesélünk tündérmesét!

1-2 éves korig: képeskönyvek, leporellók lapozgatása, képek megnevezése (szókincs fejlesztése, én-tudat kialakítása). Másfél-két éves kortól: én-mesék (a gyermek mindennapjai röviden), fejből mesélt mesék, gyermekversek.

2-3 éves kor: gyermek- és kisállatmesék (rövidek, inkább hétköznapi történetek, fejből mesélt mesék)

3 éves kortól: láncmesék, kalandos állatmesék, rövid történetek (egyszerű cselekmény, a hős még mindig ő maga).

4 évesek: ismétlődő részeket is tartalmazó egyszerű szerkezetű láncmesék, rövidebb állat- és novellamesék (az állatok tulajdonságai és viselkedésük emberi).

4-5 éves kor: A MÉRFÖLDKŐ – a mesetudat kialakulása (mese és valóság elkülönítése), a nagy mesekorszak kezdete. Hosszabb állatmesék, novellamesék és egyszerűbb tündérmesék.

5-7 éves kor: már a terjedelmesebb, bonyolultabb tündérmeséket is megértik, befogadják.

8-9 éves kor: eddig tart a mesére való beállítottság, már inkább a valóság kerül előtérbe, a kettős tudat átalakul (lehetséges és valóságos kettőssége).

8-10 éves kor: megjelenik az irodalmi érdeklődés, a tündérmesék fokozatosan kiszorulnak, inkább valós mesék.  

A kicsi gyermeknek sokáig nem mond semmit az idő fogalma, nem órákhoz, percekhez kötött, hanem megszokásokhoz, rítusokhoz, szertartásokhoz. Ez ad neki biztonságot, a mindennapok egyformaságában a tájékozódáshoz segítséget. Ezért érdemes a mesemondás rituáléjának kialakítása, megpróbálni a mesélést mindennapos tevékenységgé tenni, a nap lezárásának rítusává. Legyen hozzá egy viszonylag állandó időpont, és egy viszonylag állandó hely, ahol összebújva megteremthetjük a nyugalmas, meghitt légkört. A legfontosabb, hogy a meséléshez idő kell. Ne sajnáljuk az időt gyermekeinktől, hiszen a legtöbb, amit adhatunk nekik, mi magunk. Semmi értelme úgy mesét olvasni, ha a gyermek érzi, hogy sietünk és le akarjuk rázni, – márpedig megérzi – így csak megtörjük a mese varázsát, s valami olyat szalaszthatunk el örökre, ami pótolhatatlan.  

Az iskolába készülő kisgyermekeknél a mesehallgatást kiegészíthetjük egyéb tevékenységekkel is. Lerajzolhatják például a mese egyik jelenetét, kedvenc szereplőjüket, vagy közösen elbábozhatjuk-eljátszhatjuk akár az egész történetet is. De kitalálhatunk esetleg közösen új befejezést is, vagy megkérhetjük, meséljen most ő nekünk, vagy kistestvérének.  

Mit ne!

Ne próbáljuk értelmezni, magyarázni a meséket a gyereknek! Ezzel megöljük a varázslatot, és épp azt akadályozzuk meg, hogy az üzenet mélyre hatoljon. Megfosztjuk a gyereket az önálló problémamegoldás lehetőségétől, attól, hogy a mese többszöri újrahallgatása révén saját maga birkózzon meg szorongásaival, félelmeivel.

Soha ne meséljünk lerövidített, megnyirbált meséket! Minden szó, minden történés fontos, mindennek megvan a maga funkciója, aminek hiányában a mese már nem fogja tudni kifejteni a jótékony hatását. Soha ne hagyjuk ki a mesékből a kegyetlenséget! A gyermeknek szüksége van rá, hogy tudja, a jó mindig győz. Megkönnyebbül, amikor végre eltűnik a fenyegető veszély.

A mesékben jelen lévő kegyetlenség csak abban az esetben káros a gyermekre nézve, ha azokat nem a saját képei által látja, hanem azokkal illusztrációkból, megfilmesített változatokból szembesül akár naturalista módon, s ha ezekkel a külső képekkel egyedül hagyják. A mesemondás meghitt hangulata, a felnőtt mesélő biztonságot nyújtó személye átsegíti a gyermeket a mesék birodalmán, ezer veszélyen, sűrű erdőn, s megannyi borzasztó részleten. A hallgatott meséből a gyermek mindig csak annyit fogad be, amennyit el bír viselni. A tévéképernyő elé ültetett gyermek kész, felkínált képeket kap, melyek megzavarják ezt a folyamatot, azonnal leállítják a belső képkészítést, képáramlást, amit a kicsi mesehallgatás közben él át. Ilyenkor a fantázia nem működik, a belső képek elmaradoznak, s legrosszabb esetben a tévézés „képtelenné” teheti őt. A tévét néző gyermek nem tud különbséget tenni a külső és a belső kép között, nem tudja magát függetleníteni attól, amit látott, a külső képek átveszik, elfoglalják a belső képek helyét. Ráadásul a felfoghatatlanul gyorsan pergő képkockák igencsak megterhelőek az idegrendszer számára, s ezekkel a képekkel a legtöbbször egyedül marad a gyermek. Hiányzik az a meghitt, intim kapcsolat, amely létrejön a mesélő és a gyermek között, és ami az érzelmi biztonságot nyújtja a gyermeknek.

A számítógép, illetve az azon folytatott játéktevékenységek, az interneten való szörfözés nem annyira a fantáziát támadja, mint inkább a valósághoz való viszonyt torzítja el, ami végső soron súlyos valóságvesztéshez is vezethet. Az alapvető problémát nem a számítógép megléte okozza. Az információs műveltség küszöbén nem elzárni kell a virtuális világot a gyerekektől, hanem megtalálni az egészséges egyensúlyt életkortól függően. Meg kell tanulni építeni rá, kihasználni a benne rejlő lehetőségeket, de nem korlátlanul. A szóbeliségben rejlő lehetőségeket nem szabad veszni hagyni, hiszen láttuk, milyen egyedülálló módon képesek segíteni. Ne feledjük, a gyermek fejlődése a mi felelősségünk, a távirányító pedig a mi kezünkben van!