Luca születése

Azok közé tartozom, akiket a terhesség és a szülés gondolata bizonytalansággal, kétségekkel és félelmekkel töltött el számtalan megalapozott és megalapozatlan indokból kifolyólag– így aztán soha nem is siettettem a dolgot – gondolván, ha sosem lesz belőlem anyuka, hát úgy is jó.

Mindaddig míg tavaly nyáron egy váratlan terhesség 32 évesen gyors döntésre kényszerített…

Bár mindig húztam-halasztottam a dolgot arra hivatkozván hogy még nem jött el a megfelelő idő, meg hogy „még nem ideálisak a körülmények” és majd ha „ez meg ez” történik, meg majd „az” megvalósul és aztán még „ezen” is túl leszek, majd akkor...

Ennek ellenére egyre gyakrabban kaptam magam rajta, hogy a „mi lenne, ha mégis...” kezdetű gondolatsor folytatásán töröm a fejem. Az viszont biztos, képzeletemben az egész folyamat – számomra teljesen magától értetődően – már akkor is úgy játszódott le, ahogyan az Jessica Johnson – Michel Odent: Mindannyian a víz gyermekei vagyunk című könyvében megírva és gyönyörű fotóival illusztrálva vagyon. A könyvet sok évvel ezelőtt kaptam ajándékba drága hugicámtól. Be kell valljam, életem egyik legmeghatározóbb karácsonyi ajándéka volt, mert én, aki mindig is rettegtem a szüléssel és terhességgel járó megpróbáltatásoktól és kényelmetlenségektől, még akkor elhatároztam, ha egyszer véletlenül mégis arra kerül a sorahogy véletlenül került is – akkor sehogy másképp, csakis vízben, s ha lehet delfinekkel fogok szülni. Ez utóbbi ugyan nem valósult meg (legalábbis az első szülésnél nem – nocsak már a másodikat fontolgatom? Ez azért elgondolkodtató!) Tekintve, hogy akkor még Magyarországon éltem, ez meglehetősen merész elképzelés volt... Na persze nem sejtettem, hogy végül Sydneyben kötök ki és első gyermekem is ott fog születni. Így utólag belegondolva már a delfinek sem hangzottak olyan irreálisnak.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert könnyű, komplikációmentes terhességem volt, még a reggeli rosszulléteket is megúsztam. Ennek azért örültem nagyon, mert a bébi magyarországi nyaralásunk alatt fogant és még hosszú út állt előttünk - beleértve egy háromhetes amerikai körutazást – Ausztráliáig. Már a tizenkettedik hetemet is betöltöttem mire visszaértünk. Még előttünk állt egy költözés és egy „fészekrakás” a baba születése előtt, de legelőször is meg kellett találnom a megfelelő szülészt vagy bábát. Ez nem volt egyszerű, mivel öt év ittélés után még egy rendes bejáratott háziorvosunk sem volt szükség híján. Ami pedig itt kulcsfontosságú, hiszen háziorvosi beutaló vagy referencia nélkül semmilyen szakorvoshoz nem lehet menni. Így hát az első rendelőbe beestem, ahol az első nehány rutin vizsgálatot – vérvétel, vizeletvizsgálat stb.– elvégezték, és kaptam beutalót ultrahang vizsgálatra. (Egy már volt hathetesen még Magyarországon, mielőtt elindultunk). Legnagyobb csalódásomra egyben ez volt az utolsó is, úgyhogy a baba nemét csak születésekor tudtuk meg, bár sugallmazták, hogy talán kisány. Itt Ausztráliában ugyanis csak akkor küldenek a 20 hetesen kívül ultrahangra, ha valami rendellenességet észlelnek a terhesség alatt.

Időközben pedig buzgó internetes nyomozgatás és hosszas telefonálgatások után sikerült kicsikarnom egy időpontot Sydney egyik legjobb kórházának szülőközpontjában. Nem volt egyszerû, mivel már a tizenkettedik hetemen is túl voltam, így nehezen vállat el bárki is. Már lassan kezdtem az otthon szülés gondolatával barátkozni. Találtam jó néhány bábát, akik az otthon szülés és a természetes szülés minden alternatívájában jártasak. Még némi lobbizást ugyan igényel, hogy a függetlenül dolgozó bábák ugyanolyan jogokat és támogatottságot élvezzenek, mint a szülészorvosok, de az alternatív szülési módozatokra való igény már a kórházon belüli szülõközpont rendkívüli elfoglaltságából is lemérhető. Az otthonszülés költségét sajnálatosan egyelőre sem az állami, sem a magán betegbiztosítók nem, vagy csak részben fedezik. (Túlságosan magas kockázatúnak ítélik meg, ami számomra teljesen érthetetlen a sok összehasonlító statisztikát olvasva.)

A kórházon belüli szülõközpontokban való szülés azonban teljes állami támogatottságot élvez. A szülőközpont egyfajta köztes megoldás, mert a kórház területén van ugyan, de teljesen otthonias, barátságos környezetet biztosít. Szakképzett bábák irányítják, hirtelen szükség és vészhelyzet esetén azonban azonnali készenlétben áll egy szülészorvos is. Végül ennél a megoldásnál maradtunk. És nem döntöttünk rosszul. (Hangsúlyoznom kell azonban, hogy csak azok választhatják a szülõközpontot, akinek teljesen problémamentes a terhességük.) Csak pozitív élményeink voltak. Nagyon barátságos, kedves volt minden egyes szülésznő, akivel a terhességem alatti vizsgálatokon találkoztam. Talán egyetlen hátránya a szülőközpontnak, hogy nem mindig ugyanaz a személy tartja a vizsgálatot. Bár mire a szülésre került a sor, gyakorlatilag mindegyik bábát ismertem. A legmeglepőbb számomra az volt, hogy nem vitték túlzásba a vizsgálatokat. A legszükségesebb vér és vizelet viszgálaton kívül, és a szokásos vérnyomásmérésen csak a baba szívverését hallgatták rendszeresen, meg a hasamat mérték, hogy ellenőrizzék a magzat növekedését. Így aztán a bébike békésen gyarapodhatott minden különösebb vizsgálatokkal járó stressz nélkül.

Én azonban továbbra is tele voltam a szüléssel kapcsolatos félelmekkel, így elhatároztam, hogy nagyon felkészült leszek és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy elkerüljem a gátmetszést és az érzéstelenítőket. Eltökélt szándékom volt, hogy a vajúdás alatt végig talpon maradjak és a lehető legaktívabban részt vegyek a történésekben – pontosabban szólva inkább irányítsam a történéseket. Így aztán szinte a terhességem utolsó pillanatáig folytattam a jógázást, és sokat sétáltam. Párommal részt vettünk egy hipnoszülés tanfolyamon, ami relaxációs és vizualizációs technikákat tanított, megnéztünk egy videót a vízben szülésről, valamint minden könyvet és magazint elovastam, ami ezzel kapcsolatban a kezembe akadt. (Kivéve a kismama magazinok szüléstörténeteit, mert a sok borzasztóság, amit ott lehet találni mindig megrémisztett, újra és újra felébresztette bennem az idõkőzben elszunnyadó félelmet.) Ezenkívül próbálkoztam gátmasszázzsal és gáttornával is, míg rá nem találtam egy német gyártmányú szerkezetre, ami a felkészülést nagyban megkönnyítette (epino) és leegyszerûsítette, valamint halvány fogalmat adott arról, hogy tulajdonképpen milyen érzés is lesz majd a nagy esemény… legalábbis fizikailag...

Lassan-lassan betöltöttem a negyvenedik hetet is és akkorra már nagyon éreztem, hogy készen állok a „megpróbáltatásokra”. Már minden eléggé nehézkesen ment, legfõképp az alvás. Tele voltam vízzel és sokat égett a gyomrom, úgyhogy a kilencedik hónap végére éppen elegem is lett az áldott állapottal járó örömökből. Április ötödikére voltam kiírva, de semmi nem történt és még csak halovány jeleit sem észleltem a közelgő eseménynek... Persze nyugtatgattam magam, hogy ez az első terhességnél teljesen természetes...

Ott motoszk ált a fejemben a gondolat: ha hamarosan nem történik valami, akkor minden tervem füstbe megy, mert majd meg kell indítsák a szülést és az már önmagában a világ vége! Hát ezért volt a sok testi-lelki felkészülés?

(Persze lehettem volna türelmesebb, maximum két hetet lehetett volna még várnom, annyi túlhordást engedélyeznek.) Azon a napon, mikor betöltöttem a negyvenedik hetet megnéztem a váróban kitett szórólapokat, s találtam egy természetgyógyászt, aki akupunktúrával segít a szülés megindításában. Az első kezelés után gyakoribbá váltak a méhösszehúzódások, de sajnos csak átmenetileg. Néhány óra elteltével teljesen abbamaradtak, így másnap vissza kellett mennem. A második alkalom már hatékonyabbnak bizonyult.A párom is kapott instrukciókat, hogyan teheti elviselhetővé az összehúzódásokat néhány akupresszúrás pont nyomásával a keresztcsontomnál. Ennek később nagy hasznát vettük...

A péntekről szombatra virradó éjszakát már csak részben sikerült átaludnom, mert hajnalra erősődő, menstruációs görcsökre kísértetiesen hasonlító összehúzódásokat éreztem, bár nem voltak túl gyakoriak, kb. fél és háromnegyed óránként ébresztettek. A periodikusan rám törő izomösszehúzódások mellett még ott volt egy nem szűnő, tompa, de szintén menstruációra emlékeztető hasfájás is. Nehéz leírni a dolgot, már csak azért is, mert a hipnoszülés kurzus alatt megtanultam, hogy a fájdalom kifejezés használata kerülendő, mert negatív hatással van az elmére, helyette az angol „surge” vagy „wave” szavakat használjuk, ami hullámot jelent. Így hát erősen erre koncentráltam, meg a mély, orron át való légzésre és a vizualizációkra. A sok elolvasott szüléstörténet és a kurzuson hallott leírások alapján nem egészen ilyen érzésre számítottam, úgyhogy nem voltam benne teljesen biztos, hogy ez már „az”.

Késõ délelõtt mindenesetre betelefonáltam a kórházba, tudatni őket, hogy valami feltétlenül elkezdődött. Próbáltam elmagyarázni, mi is történik. Arra számítottam, nem sokára indulnunk kell. De nem ez történt és kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy ez még így akár két napig is eltarthat, pedig ekkor már körülbelül 25-30 percenként törtek rám a hullámok. Ülni nem nagyon tudtam, úgyhogy többnyire tettem-vettem, sétálgattam a lakásban, kétszer belemásztam egy kád meleg vízbe is. Ez sajnos csak addig segített, amíg az ülést még valamennyire el tudtam viselni, a kádunk ugyanis meglehetősen sekély és térdelve már nem takarta el a derekamat, úgyhogy a késő délutáni, harmadik próbálkozást már fel kellett függesztenem. Maradt a térdelés a kanapé elõtt, az akupresszúra, a vizualizációs technikák, és a mély, hosszú légzés... Az összehúzódások még mindig teljesen elviselhetőek voltak, viszont egyre gyakoribbá váltak. Ennek ellenére nyugalmam határtalan volt.

Mivel mindketten otthonról dolgozunk az interneten, mindent megpróbáltunk a szokásos mederben tartani. A délelőtt folyamán még a géphez is leültem az e-mailjeimet megnézni, meg egy kicsit dolgozgatni. Egész nap lágy jazz szólt halkan a háttérben... Utólag visszagondolva meglehetősen furcsa hangulatú nap volt. Mintha transzban lettem volna, vagy csak álmodtam volna az egészet... A külvilág, tér és idő megszűnt létezni...

Késő délután, úgy öt óra tájt, újra betelefonáltam a kórházba, mert ekkor már nagyon gyanússá kezdett válni a dolog... Körülbelül három-négypercenként törtek rám a „hullámok”, s bár némelyiknél már szünetet kellett tartanom beszéd közben, még mindig bájosan elcsevegtem az ügyeletes szülésznõvel... Jó pár percig a telefonnál tartott, hogy tesztelje, mennyire vagyok előrehaladott fázisban. Tíz perc csacsogás után arra a következtetésre jutott, hogy még nagyon korai lenne elindulni, még a magzatburok sem repedt meg, s valószínűleg nem vagyok jobban kitágulva két-három centinél (1 ujjnyi). Így aztán nem tudnának egyebet tenni, mint hazaküldeni. Letettem a telefont s már gondolatban készültem egy hosszú, álmatlan éjszakára. Azért hitetlenkedtem egy kissé. Ilyen gyakori és ilyen erõs összehúzódások és ez még csak a kezdet? Mi lesz késõbb? Mindenesetre szóltam Petinek, hogy a csomagokat tegye be az autóba...

Innentől kezdve már csak arra emlékszem, hogy hét óra körül vacsorázni próbáltunk, gondoltam azzal is telik az idő, meg aztán nem voltam benne biztos, hogy később menni fog. Már így is elég nehézkesnek tűnt, mivel állva kellett ennem, s elég gyakran szünetet kellett tartanom a falatok között. Méghozzá gyanúsan gyakran, úgyhogy el is döntöttem, hogy elkezdem mérni a hullámok gyakoriságát és hosszát. Már kétpercenként jöttek s közel egy percig tartottak. Meg is jegyeztem félhangosan, hogy ennyire nagyot nem tévedhetek, ennek már igazán annak kell lennie! Alig hogy ezt kimondtam, hirtelen áradatként folyt ki belőlem a magzatvíz kedvenc perzsaszônyegünkre. Riadt szemekkel néztem Péterre. Egy pár másodpercbe beletelt mire felfogtam, hogy mi is történt valójában és persze mindjárt a szőnyeg miatt kezdtem el aggódni. Peti persze nyugtatott, hogy ne azzal törődjek, hanem inkább telefonáljunk a kórházba, hogy tárt karokkal várhassanak minket, de csak üzenetet tudtunk hagyni.

Az autóba alig tudtam beszállni. Egy pillanatra ki is zökkentem a meditatív állapotból. Azonnal meg is éreztem az összehúzódás valódi erejét, elemi erővel markoltam magam körül a dolgokat. Ígyjobbnak láttam, ha újra összeszedem magam és lassú, mély lélegzeteket veszek orron át. Ez úgy tűnt, segít. Szerencsére a kórház közel volt és a bejelentkezéshez szükséges papírokat már korábban kitöltöttem, így az gyorsan ment.

Alig vártam, hogy eljussak a kádig: „Végre egy jó nagy mély kád, bele lehet süppedni nyakig” – gondoltam, s már éreztem is a meleg víz csillapító, nyugtató hatását. A szívélyes fogadtatás azonban elmaradt: egy ismeretlen orvos ült a szülőközpont recepcióján, aki közölte, hogy a bába épp egy másik leendő anyukával van elfoglalva és nemsokára jön. Addig „helyezzük magunkat kényelembe” az egyik szobában – és már mutatta is. Helyeztem volna én, de nem volt dugó a kádhoz! A tusolás nem segített, Petit kértem, intézkedjen. Addig is kénytelenkelletlen maradt a tus a nagy kádban. Végül a szomszéd szobában találtunk a kádhoz dugót, igazi megváltás volt! Lassan folydogált az óriási kádba a víz, alig vártam, hogy ellepje a derekamat. A bába azonban csak nem jött, pedig már háromnegyed óra is eltelt érkezésünk óta...

Addig is folytattuk, amit addig is: relaxáció, akupresszúra, meleg víz. Bár már kezdtem türelmetlenkedni. És akkor végszóra megjelent Lauretta sűrű bocsánatkérések közepette. Gyors rutinellenőrzés, meghallgatta a baba szívhangját, mindent rendben talált, még a víz hőmérséklete is tökéletes volt.

Nagyon felkészültünk a baba fogadására: volt nálunk masszázsolaj, illóolajok, relaxációs zene, videókamera, de éppen hogy sikerült félhomályt teremteni és a zenét bekapcsolni az események hirtelen felgyorsultak. Lauretta megérkezése után szinte csak arra emlékszem, hogy hirtelen erős tolási ingert éreztem, amikor eszembe jutott, hogy még azt sem tudom, lehet-e már? (Ez persze a legnagyobb butaság, ami csak eszembe juthatott.) Megkértem nézze meg, mennyire vagyok kitágulva. Valószínûleg ő már tudta, hogy teljesen készen állok, de nekem még akkor is csak az járt az eszemben, hogy nem akarom, hogy gátrepedés legyen a vége. Így aztán teljesen megnyugodtam, amikor megerősített abban, hogy a méhszáj teljesen eltűnt. Kapaszkodtam a kád két oldalába, térdelni póbáltam, bár erősen zsibbadtak a lábaim. Lauretta rám szólt, ha vízben akarjuk a babát megszülni, akkor lejjebb kell ereszkedjek, hogy teljesen a víz alatt legyen. Eddigre már a feje búbja kint volt. Megérintettem, s legnagyobb meglepődésemre sok–sok hajat éreztem. A következô két-három tolásra kint volt a buksija. Lauretta felfegyverkezve a legfejlettebb kórházi műszerekkel: egy vízhatlan zseblámpával és egy tükörrel ellenôrizte, hogy minden rendben van-e.

Hirtelen azt az utasítást kaptam, hogy azonnal álljak fel...

„Micsoda? Ki tud itt felállni? Képtelenség!” Megismételte a kérését, de ekkor már Petivel húztak is felfelé. Lauretta közölte velem, hogy azonnal ki kell vennünk a babát, úgyhogy a következő hullámnál én toltam, ő gyengéden húzta, s már kint is volt. Kezembe nyomta a pici lányt, s még mielőtt bármit is szólhattam volna már nyiszálta is a köldökzsinórt. Épp annyit tudtam kérdezni, hogy muszáj-e, mert hogy nem így tervezzük. Azt szerettük volna, hogy a köldökzsinórt csak a méhlepény megszületése után Peti vágja el... Még mindig nem értettem, mi történt, csak annyit láttam, hogy babuska kicsit köhigcsél. Lauretta kurtán válaszolta, hogy ezt most nem lehet, majd kivette a babát a kezemből, betekerte és elrohant. Kérdeztem Petit, mi történt. Falfehéren mondta, hogy a zsinór elég szorosan volt Luca nyaka köré tekeredve, és hogy oxigént kell kapnia, majd ő is eltûnt.

Két-három perc sem telt el - ahogy elviharzott úgy jött vissza Lucácskával és már nyomta is Peti kezébe. Egy kis dörzsölés és oxigén után minden rendben volt. A méhlepényhez így sajnos injekciót kellett kapnom, ez sem volt tervbe véve, de mit számított ez már akkor! Így az első félórácskát Luca édesapja karjaiban töltötte, amíg mi a placenta dolgot “intéztük”, de amint azon túlestem, kezembe vettem, megszoptattam és attól a pillanattól kezdve elválaszthatatlanok lettünk.

Este nyolckor értünk a kórházba, Lucus 21.57 kor született, de már éjfél is elmúlt mire minden rutinmérésen és vizsgálaton meg telefonáláson túlestünk. (Itt jegyzem meg, zárójelben, hogy a kitolási szakasz mindössze 40 percig tartott és, hogy a gátrepedést – legnagyobb büszkeségemre tényleg sikerült megúsznom, noha Luca elég nagy babának számított a 3855 grammjával.) Szerencsénkre franciaágyas szülőszobában voltunk és nem érkezett senki más aznap éjjel, így megengedték, hogy csak másnap menjünk fel az újszülött osztályra. Így Peti bent maradt velünk a kórházban, ami igazán meghitté varázsolta újdonsült kis családunk első közös éjszakáját. Kiváltságosnak érzem magunkat, hogy olyan élményben lehetett részünk, ami Magyarországon sajnos egyelôre csak nagyon keveseknek adatik meg. Luca születése olyan erőt és önbizalmat adott, hogy csupán öt hónap elteltével már egy kistestvér gondolatát fontolgatjuk. És az is biztos, hogy ő sem fog másképp születni: csakis természetesen, vízben, hipnoszüléssel, de már nem kórházban, hanem otthon!

Szerző: