Léna - egy örökbefogadás története

Történetünk kilenc évvel ezelőtt kezdődött. Három kettesben eltöltött házas év után szerettük volna bővíteni a családot. Azonban a várva várt utód csak nem akart megérkezni közénk.

Az elkövetkező öt évben megpróbáltunk mindent, amit az orvostudomány ajánlani tudott. Sajnos sikertelenül. Ez idő alatt lelkileg összekovácsolódtunk.

Sok házaspárt eltávolít a gyermektelenség és a gyermekre vágyás utáni kísérletek. Minket egyre közelebb hozott egymáshoz.

A döntés, hogy nem szeretnénk gyermek nélkül leélni az életünket, még akkor sem, ha nem adatott meg a vérszerinti gyermek, bennem alakult ki először. Mikor férjem elé álltam az örökbefogadás gondolatával, először elzárkózott tőle. Nem erőltettem, hiszen ez két ember egybehangzó döntése kell, hogy legyen. Néhány hónap eltelt, amikor férjem egyszer csak elém állt és feltette a kérdést:

„Mikor kezdjük el intézni az örökbefogadást?”

Azonnal elindítottuk a folyamatot. 2006 novemberében vágtunk bele és nyújtottuk be kérelmünket a hivatalokhoz.

Átestünk sok - sok vizsgálaton, környezettanulmányon, tanfolyamot végeztünk el azért, hogy közelebb jussunk a célhoz.

2006. december másodikán kaptuk kezünkbe a tanúsítványt: örökbefogadó szülők lettünk! Ezzel egyidejűleg megkaptuk az 51. sorszámot az állami várólistán, ami első hallásra nem tűnt soknak…

2007 márciusában bejelentkeztünk a Gólyahír Egyesülethez, mondván tartsunk több vasat is a tűzben. Az egyesület krízishelyzetben lévő édesanyákat támogat, valamint nyílt örökbefogadással is foglalkozik. Sorszámunk a 299. volt, ami azt jelentette, hogy még 298 házaspár várakozott előttünk. Nem sok optimizmusra adott okot ez a szám…

Szinte napra pontosan 3 évre rá, hogy hivatalosan is örökbefogadó szülőkké lettünk, az elmúlt év (2009.) december elején egy este megcsörrent a telefonom. Éppen barátaink két kis lurkójára vigyáztunk. A vonal túlsó végén a Gólyahír Egyesület képviselője, Mórucz Lajosné, Gabika hangja hallatszott.

Túlzás nélkül állíthatom, hogy derült égből villámcsapásként ért bennünket a hívás, hiszen a várólistán nem voltunk még az első harminc között.

Ők azok, akiket bármikor felhívhatnak, ha egy baba megszületik. Gabika tudatta velünk, hogy amennyiben még aktuális az örökbefogadás, akkor lenne egy kislány számunkra. Több házaspárt is felhívott előttünk, azonban ki ezért, ki azért nem tudta vállalni a babát.

Miután letettem a telefont ledöbbenten álltunk, mert nem mertük elhinni, hogy tényleg igaz, amit hallottunk. Az életet adó - az Egyesületben így nevezik a szülő nőket, akik örökbe adják gyermeküket - nem kívánt velünk találkozni a szülés előtt, így csak annyit tudtunk meg róla, hogy nagyon fiatal, valamint, hogy a baba még karácsony előtt valószínűleg megszületik.

Ettől a naptól kezdve mindenhová magunkkal vittük telefonjainkat, várva, hogy megcsörrenjen és közöljék velünk, hogy megszületett a baba. A következő néhány nap feszült izgalomban telt el, hittük is, nem is, hogy ez a csoda velünk történik.

Aztán december 15-én este tíz órakor megszületett kislányunk, Léna. Kétnapos korában láttuk először. Szerelem volt első látásra. Leírhatatlan az az érzés, amikor először a kezünkbe foghattuk, ő pedig tágra nyitott szemekkel csodálkozott ránk.

Léna születése utáni harmadik napon láthattuk először életet adóját. Furcsa érzések kavarogtak bennünk, hiszen ami nekünk a legnagyobb boldogság, az számára lemondás és fájdalom.

Ugyanakkor felnézünk rá és tiszteljük őt a döntésért, amit meghozott.

Azt tette, ami szerinte a gyermeke számára a legjobb: szerető családba kerül, ahol gondoskodnak róla, óvják, féltik.
Életünk legszebb karácsonyát éltük át. Izgő-mozgó gyermekünk volt a legszebb ajándék, amit az élettől kaphattunk.

Azóta kimondhatatlan boldogságban telnek napjaink. Már elröppent az a sok-sok küzdelmes év, amíg várakoztunk rá, vágyódtunk utána. Minden nap egy új csoda, amit megélhetünk Lénával. Megtapasztalhattuk, hogy milyen az igazi boldogság, hiszen a világ legédesebb és legjobb természetű kisbabája a mi Lénánk.

Így lettünk mi hárman igazi családdá.