Jöjjön-e házhoz igazi Mikulás?

Közeledik a tél legfontosabb két jeles napja, ami különösen, ha gyermekeink vannak, nem csupán felhőtlen örömet, hanem gondokat, megválaszolni való kérdéseket is hoz. A cipőket mifelénk Mikulás tölti meg finomságokkal december 6-át megelőző este, a karácsonyfát pedig Jézuska, angyalkák helyezik a nappaliba, feldíszítve, olykor csupaszon…

Titokzatos akciók ezek általában, de hogy a mi gyermekünknek a legszebb ünnepet varázsolhassuk, olykor élő, pót-személyeket veszünk igénybe, hogy történetünk minél hitelesebb legyen…

Mikulásnak öltözött férfiak, nők járják a várost, manók, krampuszlányok, ördögfiókák kíséretében, hogy örömet vigyenek sok kisgyereknek. A legjobb szándék vezeti azokat a szülőket, rokonokat, akik ilyen élethű megoldásokat vásárolnak.

Életem legszebb, havas estéi voltak a Mikulás és Jézuska érkezésének csillagos várakozásai. Arra vágytam, hogy ha majd saját gyerekem lesz, én is ugyanúgy „csinálom”, mint nekem tették családom tagjai.

Az első évben úgy történt minden, ahogyan szerettük volna. Sokat meséltük a következő évben a világ egyik legszebb meséjét, Jézus születésének történetét. Szent Miklósról kicsit megfeledkeztünk, de amikor közeledett névnapja, jelenléte nyilvánvaló lett, mindenütt ott volt.

A nemes-lelkű jótevő helyett sokszor a „barter-kereskedelmet” gyakorló, néha kicsit zsarolva ajándékozó Mikulásokkal találkozhattunk. Volt jóságos öregapó-attitűddel, bíztató szóval, egy szem szaloncukorral ajándékozó, volt méltóságteljesen a téren átvonuló, a körülötte nyüzsgőgyerekeket észre sem vevő… Sokféle volt, de egyik sem hasonlított a szívemben őrzött, sosem látott Mikulásra, aki titokban, egészen halk neszezés közepette hagyta ajándékát kifényesített csizmámban.

Fejtörést okozott, hogy a biztonságosan, belülről zárható, spalettás ablakunkat hogyan tudta kívülről megnyitni… aztán megnyugodtam, hiszen sok jót hallottam szegény gyerekeket, aztán meg a világ minden gyerekét megajándékozó személyéről. Közeledett kétéves kisfiam 2. december hatodikája..

Keresztanyja telefonált 4-én: „Rendeltem egy élő Mikulást, nem olcsó, de irtó jó lesz, meglátod, két krampusszal”. A lehengerlő, tudtuk, nagy szeretetből fakadó gesztusát elfogadtuk. Aggódva vártuk a nagy találkozást. A „mi Mikulásunk” jól elő volt készítve, csak akkor kaphatta meg gyermekem a csomagot, ha megígéri, nem szopja többé az ujját.

Gyermekem azonnal elzavarta az egész kompániát krampuszostul, még az előszobából mondván, „Te nem lehetsz az igazi Mikulás, mert annak csizmája van nem ilyen cipője”… Sírt, hogy hozzá miért nem az az öreg Mikulás jött, aki nekem hozta a diót, mogyorót, pici Boci csokikat és puhakaramellát, ablakba…

Az a képzeletbeli Mikulás kéne minden gyereknek, aki titokzatos. Nem jön személyesen, hiszen belőle csak egy van. Aki éjszaka, álmunkban tehet csodát a világ minden gyerekének, egyszerre.

Ez a varázs, meg a meséink csodái jobban kellenek, mint a minden sarkon lesipuskásként ólálkodó mű-Mikulások zajos kavalkádja. Varázslatos, csodavárós közös mesélések, igazi együttlétek kellenek a mieinknek is. Ahogyan nekünk is ezek a régi, magunk alkotta-képzelte történetek azok, amik után vágyunk. Amikre Istenáldotta pillanatainkban visszagondolunk, hogy egy picit visszarepülhessünk gyerekkorunkba, hogy mintát vehessünk, majd adhassunk a legdrágábbjainknak, gyermekeinknek.

Szerző: