Holbok Kata és Rita születése kapcsán

Már régóta foglalkoztat a gondolat, hogy leírjam én is szüléseim történetét, hogy megosszam azokat más kismamákkal. Mindig is optimista ember voltam, ez határozta meg mindkét várandósság alatt a várakozást.

Házasságkötésem után még 5 évet dolgoztam, nagyon szerettem a munkámat és úgy éreztem, akkor szeretnék gyermeket vállalni, ha minden porcikám ezt kívánja és nem a munkám lesz a fontosabb.

Körülbelül három évvel azután, hogy lakásunkat nagyobbra cseréltük és az új otthonunkban jutott hely gyerekszobának is, ami a felújítás után még üresen maradt. Ekkor kezdett motoszkálni a fejemben a gondolat: gyermeket szeretnék, és ahogy múltak a napok, egyre erősebbé vált a késztetés mígnem minden gondolatomat ez foglalkoztatta. Azon szerencsés párok közé tartozunk a férjemmel, hogy szinte ahogy elhatároztuk, hogy itt az ideje, rögtön megfogant az első gyermekünk.

Az első gyermekemmel a pocakomban az idő csodálatosan telt. Nem émelyegtem, nem volt hányingerem vagy rossz közérzetem. Amellett, hogy a nyolcadik hónapig dolgoztam, tervezgettem a gyerekszobát, csinosítgattam a lakást, „fészket raktam”. Már több éve ezt megelőzően, Dr. Siklós Pálhoz (Szent István Kórház) jártam nőgyógyászhoz, nagy volt a bizalmam benne -ami számomra a legfontosabb – mert egy nagyszerű, nyílt egyenes embert ismertem meg személyében, aki humorérzéknek sincs híján. Nagy örömömre szolgált, mikor kiderült, hogy gyermeket várok - és jobban kezdett foglalkoztatni a szülés, annak lefolyása a kórház és az orvos szemlélete, hozzállása az egész témához stb, - hogy ebből a szempontból sem csöppenhettem volna jobb helyre.

Ugyanis a már említett orvos és kórház szemlélete kiegészülve választott szülésznőmmel Csűrös Erzsikével a tökéletes választás volt számomra. Mikor férjemmel elkezdtünk járni a szülésre felkészítő foglalkozásokra, nagy örömmel tapasztaltam, hogy egy olyan, a hivatásába szerelmes, pozitív értelemben megszállott csapat verődőtt itt össze, hogy egy a kórházat választó kismama a gyermekével csak a legjobb helyre kerülhetett.

Nem tudom miért, de számomra az első szülésem előtt a „mumus” a gátmetszés volt, így szokásom szerint optimistán el is határoztam, hogy nekem ilyen nem lesz. Ez a környezetemben nem kis mosolygást váltott ki, de én hittem benne, hogy elkerülhetem. Elkezdtem kismamatornára járni a Sportkórházba Egedi Andrea gyógytornászhoz ami gáttornát is tartalmazott. A gáttornát, vagy intimtornát gyakoroltam amikor csak tehettem. Megkérdeztem a családom nőtagjait is, kinek, hogy zajlott a szülése. Kiderült, hogy a most 82 éves nagymamám három nagysúlyú babát hozott a világra akkor még bábával, mindhármat gátmetszés és repedés nélkül. Ettől csak még erősebb volt bennem a hit, hogy ezt meg lehet úszni.

A terhesség 32. hetében kiderült, hogy lányunk lesz, akinek a nevét - Kata - már nagyon régen kiválasztottuk. Lassan eljött a szülés ideje, 1999. Február 29-re voltam kiirva. A babaszoba kész volt, a kórházi csomag összepakolva, készen álltam hát, várva a nagy napot. Közben meglátogattuk a szülőszobát, ahol szintén nagyon örültem a hírnek, hogy ebben a kórházban nem alkalmazzák már sem a borotválást, sem a beöntést. Ez is egy olyan „apró” kellemetlenségtől kíméli meg a kismamákat, ami remegő térdekkel megérkezve a kórházba nem mellékes.

1999 február 22-én hajnali 2-kor kezdett szivárogni a magzatvíz, gyenge fájásokkal kísérve. Felkapva a csomagomat azonnal indultunk a kórházba. Nagyon kedvesen fogadtak minket, óvatosan megvizsgáltak - 3 centire volt nyitva a méhszáj -, majd értesítették a választott szülésznőt és az orvosomat. A CTG is elég erős fájásokat mutatott, ezeket már éreztem is. Ekkor kezdett elképzelésem lenni a további megpróbáltatásokról. Azt is reméltem, hogy ha fájások elég erősek akkor talán érnek is valamit, így talán nem fogok túl hosszan vajúdni.

Erzsike, a szülésznő közben felajánlotta, hogy talán üljek be egy kád meleg vízbe, hátha az jólesne. Így is tettem. Reggel 6 óra körül már benn is ültem a kádban. A férjem végig mellettem volt, szegénynek minden fájásnál egyik kezemmel a pólójába, másikkal a karjába kapaszkodtam, szükségem volt a fizikai közelségére. Többször felajánlottam neki, hogy most már átveheti tőlem ezt a feladatot, de nem sikerült meggyőznőm. A tornán tanult légzéstechnikát próbáltam használni, ami annyiban segitett, hogy a légzésre próbáltam koncentrálni. Ez egy kicsit elterelte a figyelmemet a fájásról.

Mire reggel 7 óra körül kiszálltam a kádból, már az elviselhetőség határán lévő fájásokkal, Erzsike megvizsgált és ekkor már 7 centire volt nyitva a méhszáj. Örömmel mondta, hogy na nemsokára szülünk, erre én két fájás között visszakérdeztem: miért eddig mit csináltunk? Ő persze szülés alatt a kitolási szakaszt értette.

Ezután az orvosom elmondta, hogy a gyerek feje meglehetősen nagy és még nincs lenn a szülőcsatornában, így nem tudja megmondani, mikorra várható. Előszőr azt kell megtudnunk, befér-e a feje. Azután lesüllyedt a baba és a feje sem bizonyult nagyobbnak a helynél amelyen át kellet férnie. Ekkor még megkérdezte, hogy mi legyen azzal a gátmetszéssel, mire én azt válaszoltam, hogy nem szeretnék sem repedni, sem gátmetszést. Ő csak mosolygott, de azért reméltem, hogy sikerül. Az első tolófájásnál bizony meglepődtem, mert számomra nem volt fájdalmas, legalábbis annyira nem fájt, mint egy tágulási fájás, de olyan elemi, belülről fakadó erő késztetett tolásra, hogyha már egy csepp saját erőm nem lett volna, akkor is ki tudtam volna tolni a babát. A kezemet, mikor már majdnem kinn volt a pici fej, odavezették, hogy érezzem, miért küzdünk. 2-3 tolásra kinnt volt a fej és már csak egy kicsi tolás kellett, hogy megszülessen a kislányunk, Holbok Kata.

1999 február 22-én reggel 8 óra 05 perckor 3920 grammal 60 centivel és 36 cm-es fejkörfogattal érkezett. Szegény férjem pólójának a nyaka köldökéig kinyúlt, a sok belekapaszkodástól. Mindketten sírtunk a boldogságtól. A hasamra rakták ezt a csodálatos kis csomagot, és rögtön elkezdett szopni. Mosolyogva mellém lépett Erzsike és megkérdezte, lehet-e egy jó híre. Azt jött tudatni velem, hogy nem volt szükség gátmetszésre és nem is repedtem, hála a gátvédelemnek, a tornának. Ez rengeteget jelentett.

Miután mint újdonsült család két órát együtt töltöttünk a szülőszobán, Katát elvitték a szokásos gyermekorvosi vizsgálatra. Addig én lezuhanyoztam és úgy éreztem magam, mint a terhességem előtt, egy különbséggel: határtalan boldogságot éreztem, még a szülést követő kb. 20 órában szinte nem tudtam aludni, hiába éreztem a kitolás előtt nagyon fáradtnak magam, most egyszerűen energia szállt meg és csak néztem, néztem az ágyamon édesen alvó nagy csodát, az élet értelmét, első gyermekemet. Már ekkor bennem volt az elhatározás: jöhet a következő.

15 boldog hónap telt el hármasban. Ebből Kata 11 hónapig szopott, amikor elérkezettnek láttuk az időt férjemmel egy újabb gyermek vállalására, Ő is szinte azonnal megfogant. Ez a várandósság is minden probléma nélkül boldogan telt, bár talán a Katával való törődés mellett kicsit kevésbé lehetett meghitt, csöndes. Nem tudtam csak a pocakommal és a bennem növekvő pici élettel foglalkozni, de sokat hallhatott azokból a gyerekdalokból, mondókákból, amit Katának énekeltem. Hála a családomnak a kismamatornáról nem kellett lemondanom, ami nagyon sokat jelentett most is. Kicsit aggódtam, bevallom, hogy vajon hogyan lehet megosztani az amúgy már fokozhatatlan szeretetet, amit Kata iránt érzek, hogyan leszek képes a kicsit ugyanúgy szeretni mint a nagyot. Édesanyám megnyugtatott: amilyen természetesen öntött el a szeretet érzése Kata születésekor, olyan természetesen fog most is érkezni. Igaza lett.

Mivel az AFP eredményem nem lett jó, át kellett esnem egy méhlepénymintavételen, ami inkább lelkileg viselt meg. De itt is elővettem optimizmusom és a másfél éves Kata is elterelte gondolataimat. Így három nehéz hetünk volt, míg megjött az eredmény: egészséges kislány fejlődik a hasamban. Édesapja kivánságára a Rita nevet adtuk neki. A hasam valahogy gyorsabban nőtt és a nehézkesség is előbb jelentkezett, mint Katával. Természetesen az István kórházban szerettem volna második gyermekemet is világra hozni, ugyanazok segédletével, férjemmel, az orvosommal, és a választott szülésznővel.

2001. január 16-a éjszakáján ugyanarra az érzésre ébredtem, mint Katával, szivárgott a magzatvíz, felkeltem, de mire pár lépést tettem hallottam egy kis pukkanást a hasamban és már ömlött is a víz. Három héttel voltunk a kiírt időpont előtt. Ez egy kicsit aggasztott, de mivel Kata is nagy baba volt, gondoltam három héttel előbb Rita sem lehet nagyon kis súlyú.

Természetesen összepakolva még nem volt, gyorsan a lista alapján összekapkodtuk a szükséges holmikat és elindultunk a kórházba. Hajnali 5-re értünk be. Ami furcsa volt, nem éreztem fájásokat, azután a CTG megnyugtatott. 10 percenként azért voltak fájások, de én nem nagyon éreztem őket.

Így reggel 8-ig az alternatív szülőszoba franciaágyán aludtunk férjemmel. Ezután felkeltem és elkezdtem járkálni, hátha ez segít abban hogy elinduljon valami. Ekkor már az orvosom és Erzsike is megérkezett. Azután kilenc körül kezdődtek az 5 perces, már érezhető és ismerős fájások. Tudtam, hogy ezek már elég erősek ahhoz, hogy táguljak is tőlük. Fél óra múlva már 4 centire volt nyitva a méhszáj, ekkor szokás szerint megcéloztuk a kádat tele langyos vizzel. Közben kértem Erzsikét, hogy most is figyeljen a gátra, csakúgy mint legutóbb. Azt mondta, most sokkal nagyobb esélyem van elkerülni a gátmetszést, mivel másodszor szülök és a baba sem olyan nagy, mint az első volt.

A férjem végig masszírozta a derekamat a fájások alatt. Húsz perc sem tellett bele és már 2 perces nagyon erős fájásaim voltak. Gyorsan kiszálltam a kádból és szóltunk, Erzsikének és az orvosomnak, aki megvizsgált és közölte, hogy eltűnt a méhszáj. Ahogy ezt kimondta, jöttek is a tolófájások és a második tolásra 10.23-kor kibújt Rita 3250 grammal, 54 centivel, 33 cm fejkörfogattal. Itt jött a meglepetés: a köldökzsinór ötször volt a nyakára tekeredve. A kislányomnak odabenn elege lett az köldökzsinórral való birkózásból, úgy döntött megszületik.

Gátmetszésre most sem volt szükség. Most három hetes múlt, 800 grammot gyarapodott, szépen szopik. Szóval már négyen vagyunk, és a boldogság ugyanúgy érkezett, mint Katával. Azt szereném történetemen keresztül üzenni minden kismamának, hogy legyen optimista, higgyen erősen abban, hogy minden rendben lesz, és olyan boldog terhessége és könnyű szülése lesz, mint nekem volt. Ezúton köszönöm a Szent István Kórház szülészetén és csecsemőosztályán dolgozó minden munkatársnak, azt a sok segítséget és kedvességet, amit az ott töltött néhány nap alatt kaptunk lányaimmal.