Félelem

– Kit tetszik keresni? – kérdezi gyanakodva a délutános nővér, amint meglátja sötét sziluettemet az ajtó előtt. Mögöttem orgonaillat bámulja a csillagokat. Elmondom neki, hogy a hétéves lányomnak hoztam pizsamát, mesekönyveket és még néhány holmit.

(Ma vették fel a fertőző osztályra, jóllehet a betegsége nem fertőző, de valamilyen oknál fogva úgy alakult, hogy itt tartják megfigyelés alatt, amíg ki nem derül, valójában mekkora is a baj.) Sejtem, hogy a neve úgysem mondana semmit, szobaszámot meg nem tudok, ezért inkább a tünetek felvázolásával segítek beazonosítani az osztály új lakóját.

– Ja, igen, erre tessék! A pillangós szoba lesz az, ott balra.

A nővér emléke elporlad egy fehér ajtó mögött, egyedül maradok a folyosón. A falakról barátságosnak rajzolt állatfigurák, megannyi rémisztő kísértet, közömbösen hallgatják lépteimet a homályban. Vírusok és sötét árnyak szorongatják a torkomat.

Belépek az ajtón, ez még csak a rövid átjáróra nyílik. Zsiliprendszer. A második üvegajtó mögül viszont máris kíváncsi szempár tekintetét érzem magamon. A lányom szobatársa az. Mellette az infúziós állvány, riasztó felkiáltójelként juttatja eszembe, hol is vagyok. A buksi fej fáradtan zuhan vissza a párnára. Tudom, ő is ma került ide, magas láza van. Valamilyen vesebetegség. Belépek a kórterembe. Az én kis tündérem mintha először meg sem ismerne, de aztán megjelenik a számomra oly kedves mosoly és szeméből eltűnik az egykedvű beletörődés.

– Apa! – kiáltja lelkesen, és a nyakamba ugrik. - Talán nincs is olyan nagy baj. A betegségről persze az elmúlt néhány órában mindenfélét összeolvastam, azt mondják, nagyon ritka, az okáról még vitatkoznak a szakemberek, akárcsak a megfelelő gyógymódról. Van, ami felett nincs hatalmunk... Persze. Csak ha az embernek a gyereke beteg, ezt valahogy sokkal nehezebb elfogadni. De a toporzékolás nem segít. Remény és csüggedés hullámai futnak végig a lelkemen, ahogy átölelem a kicsi testet, melyben ott tombol a titokzatos kór. „Miért pont velünk történik mindez?” – kérdi ilyenkor mindenki. Én már nem kérdezem. Tudom, hogy a sors mindig akkora pofont ad, amelyből még éppen fel tudok állni. És hiába unom, hogy újra és újra a padlóra küldenek, attól ez még nem fog megváltozni. De mielőtt igazán belemerülhetnék az önsajnálatba, felhangzik a legfontosabb kérdés:

– A kisegeremet behoztad?

Persze, hogy behoztam. És hoztam mindent, ami kell. Pizsamát, törölközőt, fogkefét, papucsot. Gépies mozdulatokkal pakolom a táska tartalmát egy ütött-kopott polcra az ágy mellett. Akárcsak az orvosok, kitérő válaszokat adok, amikor azt firtatja, miért nem jöhet haza, meddig kell itt maradnia, majd felajánlom, hogy gyorsan lefürdetem, pizsamába bújik, és olvasom tovább a könyvét. Kicsi még, könnyű elterelni a figyelmét. Kivonulunk a lehangoló fürdőszobába. Nagy nehezen beállítom a víz hőfokát, és kérem, számoljon vissza húsztól, s ígérem, mire ő végez, már készen is leszünk. És ő számol. Most, amikor látom, milyen ártatlan valójában, milyen védtelen, milyen sebezhető, vakon bízik bennem, elhisz nekem mindent, szégyellem magam, hogy valaha is dühös voltam rá, hogy mérgesen kiabáltam vele, amikor elfogyott a türelmem.

Talán ezért jött ez a betegség, hogy kicsit magamba szálljak? Hogy eszembe juttassa, mennyire szeretem? Mintha a sors azt mondaná:

„Azt hitted, nehéz az életed, mert van három lányod, akik nap mint nap nyúznak, kikészítenek, elszívják az életedből a maradék időt és elmédből a béketűrést, azt hitted, nehéz? Hát, akkor jól figyelj, mert most megmutatom neked, mi az a nehéz!”

Hiába unom, hogy a sors folyton orrba vág. Az élet iskolájában nincs tanulói érdekvédelem. Más is szereti a gyerekét, másnak is fáj, ha beteg. Vagy ha meghal. Próbálom elhessegetni lelkemből ezt a gondolatot, hiszen semmi okom a „legrosszabbra felkészülni”, de az aggodalom elveszi az eszemet. Erősen magamhoz szorítom, vacogva bújik a pizsamájába. Ha nem tudják meggyógyítani, majd ott állok a sírjánál, és tudni fogom, hogy fent a végtelen égből mosolyogva néz le rám, és nem fog haragudni... Tiszta hülye vagyok!

Bebújik az ágyába. A kis szobatársát megkérdem, nem zavarja-e, ha felolvasok. S bár ő idősebb, egyáltalán nem zavarja. Figyelmesen hallgatják a bátor kisegér történetét, akit elraboltak a kalózok, s most egy sötét, földalatti labirintusban tartják fogva. De közben odafent, a bazár zegzugos utcáin már közeledik a segítség...

Két fejezet után látom, elfáradtak mindketten. Becsukom a könyvet. Majd holnap folytatjuk.

Betakarom, puszit adok. Nem sír, nem hisztizik, hogy maradjak.

Odakinn a fekete égen a csillagok közönyösen bámulnak a képembe. Nem értik, mi bánt. Hiszen ezerszer olvastam már, hogy nem okos dolog a ragaszkodás. Semmi nem örök. Az életünk egy gyertyaláng, s lágy fuvallat a halál... Elmúlik minden. Vagy mondott valaki olyat, hogy csak az öregek halnak meg? Mondott valaki olyat, hogy csak más veszítheti el a gyermekét? Dermedten állok. Megbénít a tehetetlen rettegés. A lányom, akit tegnap még falmászásra kísértem, és büszkén mutatta meg, hogy fel tud mászni a fal tetejéig, most ott fekszik a sötétben, sok apró beteggel együtt, akik mint elrabolt kisegerek várják, hogy odakintről jön majd a segítség.

Értetlenül nézem, ahogy a sorsba vetett bizalmam, az a rengeteg bölcsesség, amit eddig összeolvastam, az életről vallott nagy nézeteim… akár a por, semmivé lesznek a gyermekkórház kapuja előtt...

Tompa szívvel indulok haza. Otthon vár a feleségem és még két kicsi lány. Nekik is szükségük van rám. Nem borulhatok ki ennyire azért, mert az orvosok úgy döntöttek, a biztonság kedvéért megfigyelésre bent tartják a lányomat néhány napig.

Mondják, akinek nincs gyermeke, el sem tudja képzelni, hogy ennyire lehet szeretni valakit. De az ellentétek ebben a világban kéz a kézben járnak. És az eszemmel már régóta tudtam, hogy a szeretet ellentéte a félelem. De a szívem csak ma érezte meg, mit is jelent ez igazán.

Szerző: