Átmenet – tágulás és kitolás között

Janet Balaskas Aktív szülés című könyvében egy bábaasszonyt idéz, aki a vajúdást egy magas hegy megmászásához hasonlítja.

A fárasztó, meredek hegymenet után van egy olyan időszak – ez megfeleltethető a vajúdás első szakaszának – amikor egy még nehezebb, sziklás, kaptatóhoz érünk, ahonnan ugyan karnyújtásnyira van már a csúcs, a tisztás a gyönyörű kilátással, de mégis úgy érezhetjük, ezt az utolsó „megpróbáltatást” már nem bírjuk: erőnk elfogyott, mindenünk sajog, legszívesebben feladnánk.

Ez az átmenet időszaka, a vajúdásnak az a fázisa, amikor a kontrakciók a legerősebbek lehetnek, hiszen a méhszáj teljes kitágulása történik, az utolsó centiméterek vannak már csak hátra. A méhösszehúzódások eltarthatnak akár másfél-két percig is, és közöttük már csak kéthárom, vagy még kevesebb perc telik el.

Ezt az intenzív szakaszt olyan testi történések kísérhetik, mint;

  • csuklás, böfögés, hányinger, esetleg hányás
  • remegés
  • ingerlékenység, dühös megnyilvánulások
  • sírós, kétségbeesett, „feladom” hangulat
  • gyors testhőmérséklet változások: fokozott fázósság vagy épp erős hőhullámok
  • erős hátfájás
  • fokozódó székelési inger
  • kezdődő tolófájások

 

Ennél a fázisnál több nő ki is mondja;

„Nem bírom tovább!”, „Kiszállok!”, „Hazamegyek”.

Jónéhány órás vajúdás után, általában fáradtan fogadja már az átmenetet kísérő (kellemetlen) jelenségeket, amiket rtékelhet úgy, mint „utolsó csepp a pohárban”.

Érdekes, hogy az átmenethez közeledve a kismama elutasíthatja az addig jóleső forróvizes hasborogatást, viszont segítheti a folyamatot a víz; akár zuhanyban állva, akár kádban ülve, térdelve.

 

Jóleshet ilyenkor különböző pozíciókkal kísérletezni, és megtalálni a legkényelmesebbet, ami nagy valószínűséggel a baba szempontjából is a legkedvezőbb lehet.

 

Lassú, ringó mozgású tánc is segíthet „átvészelni” ezt az időszakot, és ha jólesik a kismamának, finom érintésekkel is lehet enyhíteni testi fájdalmait, lelki feszültségeit.

Gyakran megtörténik – bár az orvosi szakkönyvek nem nagyon tesznek említést róla, és ezért előfordulhat, hogy a kórházi személyzet félreértelmezi a jelenséget és indokolatlanul beavatkozik– hogy a teljes kitágulás és a tolófájások megindulása között hosszabb idő, akár órák is eltelhetnek. Ezt a bábák a „pihenj és légy hálás” időszaknak nevezik, mert ilyenkor lelassulhatnak a kontrakciók, sőt lehet, hogy az anyuka tényleg pihen, elbóbiskol, és így lehetősége nyílik arra, hogy erőt gyűjtsön az utolsó „nagy menethez”; a kitoláshoz.

Vannak nők, akikben ilyenkor tudatosul, eljött az ideje, hogy kisbabájukat elengedjék, hogy megbarátkozzanak a gondolattal, rövid időn belül testi egységük megszűnik, és már mint külön kis embert fogadhatják az újszülöttet.

A szülő nőt támogató személy/ek az átmenet időszakában jó, ha még fokozottabban figyel/nek a kismamára, hiszen testileg is, lelkileg is nagy igénybevételnek van kitéve. Jól eshet neki, ha ilyenkor finoman bíztatják, bátorítják, hiszen ezek a jelek mind arra utalnak, hogy a tágulás a végéhez közeledik, és nemsokára megkezdődik a kitolási szakasz.

Lehet a kismamát arra is emlékeztetni, hogy már csak egy kis kitartásra van még szükség és megszületik a baba, lehet azzal is segíteni, hogy figyelmét a légzésére irányítjuk, ez főleg akkor jó, ha a teljes kontrollvesztettnek érzi magát.

Ugyan a vajúdás folyamatának ez a legintenzívebb, ugyanakkor általában a legrövidebb szakasza is, és tényleg belátható közelségben van már a varázslatos pillanat, amikor az anyuka kezébe foghatja várva várt gyermekét.

Megjelent a Zsebibabafüzet 2009. márciusi számában

Szerző: