Apa a deszkán – Interjú Köles Ferenc Jászai-díjas színművésszel

Az apaság egy olyan főszerep, ami a legtöbb férfinak megadatik.

Köles Ferenc sok-sok egyéb főszerep után ebben is otthonosan mozog már több, mint három éve. A kétgyerekes édesapával gyerekekről, színházról, nevelésről, lehetőségekről, nehézségekről, művészi pályáról, de legfőképpen a családról beszélgettünk.

-fotó: Kállai-Tóth Anett Kállai-Tóth Anett

Sokat vagy itthon?

- Szerencsém volt, mert három hónapja született a kislányunk és ebben az évadban viszonylag sokat voltam itthon, három bemutatóm volt összesen. Így, hogy viszonylag kevesen vagyunk a színháznál és mindenki játszik mindent ez nem számít soknak. Szülés előtt és utána is sokat voltam itthon. Reggel én szoktam vinni Boldizsárt a bölcsődébe kilenc körül, így beérek tízre próbára, kettő körül végzek, akkor érte is tudok menni. Sokat vagyok itthon és tudok Boldizsárral foglalkozni, a feleségem (Várnagy Kinga, színésznő) addig nyugodtabban van a kicsivel. Nagyon-nagyon féltünk, hogy milyen lesz majd két gyerekkel, szinte sokkoló híreket hallottunk róla. Szerintem annyira „túlkészültünk” erre, hogy ahhoz képest nem lett meglepetés. Most optimális a dolog és jól vagyunk. A következő nagy feladat a következő évad lesz, amikor tudom már, hogy rengeteget fogok próbálni és játszani. Arra készülünk, hogy nagyon nehéz lesz, így talán nem ér meglepetés.

-Hogyan foglalkozol velük?

- Borka még csak három hónapos, nagyon függ az anyjától, még csak szokjuk egymást, puszilgatom, szagolgatom. Amikor abba a korba ér majd, hogy már meg lehet nyomorgatni, föl lehet dobni, onnantól enyém a pálya. Boldizsár 3 éves múlt, ő már jó barát. El lehet vele menni biciklizni, hintázni, focizni és közben jókat beszélgetni az életről. Ez az a kor, amivel én már tényleg tudok mit kezdeni.

-Az ember hajlamos azt gondolni, hogy egy művészcsaládban minden kicsit bohémebb, lazább. Hogy van ez nálatok?

- Folyamatosan változik az életünk. Kinga művészcsaládban nőtt fel, az apukája zenész (Várnagy Attila fagottművész), az anyukája színésznő (Sólyom Katalin, Jászai-díjas színművész). Ők nem akarták, hogy Kinga művészi pályára menjen, de ezt nem lehetett megkerülni. Ők sem voltak bohém család. Nekem nem is volt művész felmenőm, nagyon erőskezű családból jövök. Itthon a rendszer ugyanaz, mint amit mi hoztunk otthonról. Kicsit lazább, meg viccesebb, de néha idegbeteg is vagy szigorú. Mi is belefutunk olyan nevelési helyzetekbe, amiről azt gondoltuk, hogy velünk sosem történhet meg. Most tanuljuk, hogy hogyan lehet összeegyeztetni ezt a kétféle életet, hogy művészi pályán dolgozunk, de lett két gyerekünk.

-Érezted már, hogy amikor benne vagy egy szerepben, akkor kevesebb a gyerekekre fordítható energia, türelem?

- A következő év lesz ennek is a tesztje. Most ez a kettő működni látszik egymás mellett, sőt segít is egymásnak, de nem voltam még ilyen terhelés alatt az elmúlt jó pár évben, csak amikor Boldizsár megszületett. Arra figyel az ember, hogy munkát ne hozzon haza, meg feszültséget. Persze néha előfordul, hogy feszülten jövök haza, de ezt megpróbáljuk altatás után Kingával megbeszélni. Néha elkerülhetetlen. Buddhista dolog lehet, hogy hogyan döccenjek át egyik lelkiállapotból a másikba. A realitás és az álomvilág sokszor összemosódik. Egy jól sikerült próba után más vérnyomása, lelkiállapota van az embernek, máshogy dübörögnek a nedvek benne, valahogy rá kell törni magát arra ilyenkor, hogy most sétálás van, meg biciklizés. Eddig sikerült.

-Sok szép történetet hallani a színházi öltözőben felnőtt hajdani színészgyerekekről.

- Azok szerintem annyira nem szép történetek. Nem irányítjuk a színház felé, nem ott tartjuk az öltözőben. Be szokott menni, volt már olyan, hogy Kinga színpadon volt utána pedig én kezdtem és váltottuk egymást. Viszonylag komoly előadásokat is látott már a Boldizsár. A Picasso kalandjaira is beült már kétszer is. Otthon megbeszéljük, hogy mit csináltam én ott, de azt hiszem megfejteni még nem tudja, csak kezdi sejteni. Semmiképpen nem fog a színházban felnőni, nem fogják a takarítónők babusgatni. Tudja, hogy ott dolgozom, van, hogy bejön és megnézzük a színpadot, a kollégákat, néha egy-egy előadást is. Aztán látja őket a büfében is és talán érti, hogy ez két különböző dolog: a színpad és a valóság.

-Változtatott rajtad az apaság?

- Nem tudom, sok minden csúszott össze. A mi generációnk később vállal családot, mire mi is odaértünk, már 30 fölött voltam bőven. Közben beérett az a rengeteg munka, amit a színészetbe fektettem. 1997 környékén kezdtem az egyetemi színháznál és 2012-ben, amikor megkaptam a Jászai-díjat az volt a koronája az eddigi pályámnak. Adott is hozzá az apaság és én is ott tartottam már az érési folyamatban. Nagy "nőklapjás" dolgokat nem tudok mondani, hogy a gyerek szétfordított és most újra önmagam vagyok és a csillagok is másképp csillognak az égen. Ilyeneket a színésznők szokták mondani. Magamról kézzel fogható dolgot nem tudok mondani, csak a fiam keresztapjáról, Ács Norbertről. Neki nincsen még gyereke, de Boldizsárral nagyon közeli a kapcsolata, amit bele is fogalmazott egy bábelőadásba (Pettson és Findus, Budapest Bábszínház). Már nem ülök annyit a színházban. Időben le kell feküdni, mert akármi van, a gyerek 7 körül kel. Ez nem zavar, bohóckodtam, meg játszottam, meg hülyéskedtem már annyit, hogy nem is hiányzik az, hogy ott maradjak a büfében előadás után. Máshogy intenzív a dolog: az az időm van, amikor ott vagyok próbán, nem élek egész nap a színházban, mint fiatalon. Célratörőbb lesz az ember és talán hasznosabb lesz a munkája.

A Picasso Kalandjait, amelyben Picasso apját játszod beválogatták a POSZT idei versenyprogramjába. Milyennek tartod ezt az előadást?

- Nagyon jónak. Nagyon örültem a sikerének is. Rengeteget hülyéskedtünk és dolgoztunk vele. Szerencsére az első bemutató volt az évben és még frissek voltunk. Mindent bele tudtunk tenni: hülyeséget, ízléses poént, élettapasztalatot. Nekem ez a fajta színház az egyik ideálom. Van alja is a dolognak, egy híres ember életén keresztül bemutatni a 20. század összes nyomorát, és mindezt viccesen tálalja, ahogy azt a film annak idején tette. Rá is áll erre a stílre a hangulatom. Sok ötletet beletettünk. 2006-ban ment már ez az előadás a Vígszínházban. Azt hozta ide a Méhes Laci és a Horgas Ádám. Nem azt akarja megismételni, ami Pesten volt, kifejezetten ennek a társulatnak készült, az itteni hangulatra lett hangszerelve.

-Fontos, hogy bejutott be a POSZT-ra?

- Boldog a színházvezetés, boldog a rendező, boldogok vagyunk mi is, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Ennek is az a titka, hogy nem szabad tőle túl sokat várni. Ez társasjáték, mi is futhatunk egy jobbat, vagy egy rosszabbat. Tud hamisat fogni bárki, a legnagyobb Kossuth díjas is. Nyilván a legjobb tudásunk szeirnt fogunk nekiugarni kétszer aznap.

Ismeritek a többi versenyprogramot?

- Természetesen. Mindig eltervezem, hogy megnézek sok előadást, egyiket a kolléga miatt, másikat a a híre miatt, az írója miatt. De nem szokott összejönni, mert a POSZT egy nagy zánkai tábor ilyenkor, annyi ismerőssel találkozok, hogy nem jutok el az előadásokig. Két gyerekkel meg már nehezebb is. Vagy elmegyünk felváltva Kingával, vagy megkérjük a nagyszülőket. Anyósom is nagyon aktív, idén többet játszott, mint én. Ha próbál vagy játszik, akkor nem ér rá. Ilyenkor apósom szokott segíteni, most pedig édesanyám jön majd Debrecenből.

-Debrecenből származol, de többször vallottad már magad pécsinek. Milyennek látod ezt a várost és saját magadat benne?

- A hangulata tartott itt és a lehetőségei. De a lehetőségek nem szólnak mindenkinek. Szerencsén, csillagok állásán, sok mindenen múlott, hogy én ezekkel tudtam élni. Nagyon nagy öröm számomra, hogy itt tartok. Nagy pofonokat nem kaptam az élettől és a várostól. Szép út volt, aztán jött a kapcsolat, a házasság, a gyerekek és most már ezer szál köt ide. Pécs nekem olyan komoly bázis, amit nem szívesen hagynék itt.

-Szeretted volna magad kipróbálni Budapesten?

- Az az igazság, hogy soha nem volt bennem ilyen ambíció. Kinga szeretett volna fölmenni Pestre. Anyósom is mindig azt mondta, ez a szakma azért Budapestről szól. Nem tudnám ott jól érezni magam. Akkor tudok igazán jó lenni színpadon, ha komoly bázis van mögöttem, egy működő háttér kisvárosi létbe csomagolva. Ha Pesten előadás után haza kellene vergődnöm valamelyik külső kerületbe, amit jobb híján hazának hívunk, azt nehezen viselném. Az emberek neurotikusak ott és a színész érzékeny ember, egy ilyen környezetben nagyon hamar bemerevedik, bemohosodik. Ha van rá mód, szívesen elmegyek játszani máshová. Jövőre egy kaposvári koprodukció lesz, azt is elég nehéz lesz megoldani.

-Vidéken jobb színésznek lenni?

- Nem hiszem, hogy jobb, hacsak nem a hangulat miatt. Nyugodtabb, családiasabb, társulatibb. Egymásra vagyunk utalva, egymásra figyelünk. Nem rohannak az emberek, előadás után a szinkronba, filmezni. Ez egyébként baj, mert az ember ki szeretné magát ilyenekben is próbálni, több lehetőség az ismertségre, több munka. De a hangulat az vidéken ideálisabb, nekem legalábbis ez való.

-A Janus Egyetemi Színházból indultál és azóta is folyamatosan megjelensz ott. Szívügyed a JESZ?

- Ott kezdtem, olyan, mint egy család. Egy tábor volt, ami olyan jól sikerült, hogy folytattuk. Most már van saját helye és infrastruktúrája, egy működő színház. Sokszor visszacsábítottak vendégnek. Tavaly, amikor visszahívtak egy nagyon jó szerepre, a Platonovra, akkor kaptam a Jászai-díjat is. Nagyon érdekes helyzet volt: ott kezdtem és 15 év múlva pont ott próbálok, amikor jön a hír a minisztériumból, hogy megkaptam a Jászai-díjat. Most pályáztunk egy olyan darabra, amit egy barátom, Keresztesi József ír, a JESZ-es fiatalok játsszák majd, egy baráti csapat rakná össze és én lennék a “rendező”. Odáig jutottam, hogy kipróbálnám magamat rendezőként is és hol, ha nem ott.

-Nincs színészi végzettséged. Sokan kerültek így a pályára?

- Nem, nem jellemző. Sose gondoltam volna 15 évvel ezelőtt, hogy most itt fogok tartani, ilyen előadásokkal, ilyen múlttal a hátam mögött. Mindig azt csináltam, ami jött és mentem előre. Ez egyrészt a szerencsén is múlik, meg a lehetőségeken, amikkel jól kell tudni élni. Ezt sokkal nehezebb út. Úgy tudnám ezt összefoglalni, hogy rengetegen indulnak, nagyon sok tehetség van, sokak kapnak lehetőséget is, de vagy sikerül neki, vagy nem. Annyiban nyilván az én érdemem, hogy sikerült, de láttam olyat is, aki nálam sokkal tehetségesebb volt és elkallódott. Személyiség kérdése, bázis hiányának a kérdése, de ki mit kíván. Már merek egy kicsit büszke is lenni magamra, bár az nem szerencsés ebben a szakmában.

-Az apaság nem fordított a gyerekszínház felé?

- Nem. Kinga nagyon sok mindenbe belekóstolt, játszott a Bóbita Bábszínházban is. Én úgy érzem, hogy nem lenne hozzá türelmem. Igaz, sose próbáltam ki, nem is tudom pontosan miről van szó, de úgy gondolom, hogy amit csinálok az mindenkinek szól. Nem csinálunk Feri és Kinga játszóházát, így az energiáimat tudom a két gyerekemre fordítani, hogy az a Feri és Kinga játszóháza - már amennyire ez játszóház. A gyerekszínházra nálam sokkal ügyesebb emberek vannak.

-Talán minden színésztől megkérdezik, akinek gyereke van: akarod, hogy gyereked művészi pályára menjen?

- Azt szoktam mondani, hogy kezét-lábát eltöröm, ha színházi pályára megy, de ez nyilván nem igaz. Nem nő föl színházban, mert itthon nő fel. Hála Istennek. Persze sokkal többet van a színházban, mint a kortársai. Ha akarjuk, sem tudjuk elkerülni, hogy megérintse ez a világ. Ha nagyon ezzel akar foglalkozni, akkor nem fogok az útjába állni. Ez nehéz szakma. Tele van buktatóval, csalódással, mocsokkal. Hiába vagy felkészült és tehetséges is, a lehetőségeken sok múlik. Nem tudod a saját magad kezében tartani a művész sorsodat, mert fölötted áll. Nem egy augusztus 20. tűzijátékkal. Csak szívvel lélekkel lehet vállalni. Akkor viszont szívvel lélekkel megy az ember akár a bukásig, akár a meg nem értettségig, a legnagyobb csalódásig. Csuja Imre azt mondta, hogy olyan a színház, hogy ha 7-10-ig elhiszed magadról, hogy király vagy, akkor hülye vagy, ha nem hiszed el, akkor rossz színész. Ez egy paradoxon. Ezért nehéz a színház. Ha félvállról csinálod, akkor nem létezik. Sok szeretetet kap az ember, de egy család tükrében ezek azért nem olyan nagy dolgok. Tapsoltak, megismernek, de a család szempontjából normálisnak kell maradni, mert onnan nézve ez a hiúságok vására. De hinned kell benne és éhesnek és magamutogatónak kell maradnod, mert anélkül semmit sem érsz. Bohóckodni majd negyvenévesen ugyanúgy, mint korábban. Ez van a Picassoban is, hogy felveszek egy kalapot, ragasztok egy bajszot és egy spanyol apuka vagyok, egy fura figura. Sok csapda van ebben a szakmában és az ember a saját vérét ettől félti. Ha nem halsz bele, akkor nem vagy érdekes.

-Szerettek együtt dolgozni Kingával?

- Most már igen. Régebben nem akartam a feleségemmel együtt dolgozni, de a Gyárturistákat a Zsolnay Negyedben tavaly is, most is együtt csináltuk, büszke is voltam Kingára.

-Az emberek a színészeket úgy képzelik, hogy a normális dolgokat, a hétköznapi életet nem veszik annyira komolyan. Azt látom, hogy ti nagyon komolyan veszitek azt, hogy egy család vagytok.

- Igyekszünk. Itthon más energiákat égetsz, máshogy vagy befogva: fürdetés, fektetés stb. Amikor elszabadulsz, akkor ott sokkal nagyobbat tudsz robbanni. Abban frissülsz meg. De a főszerep az, hogy apa vagy.

Szerző: