Aki a rezgést hallja - Interjú Weisz Fannival és édesanyjával a jelnyelvről

A némaság, siketnémaság oka veleszületett süketség vagy kora gyermekkorban szerzett siketség lehet. Weisz Fannival, Pécs Arcával – akinek családjában többeket is érint ez a betegség – és jeltolmács édesanyjával, Lénárt Ágnessel az ANK-ban indult jelnyelvi szakkör megnyitója alkalmából beszélgettünk.

-Mikor vettétek észre, hogy siketen születtél?

-W.F.: Három éves koromban vették észre a szüleim a problémát a hallásommal, attól függetlenül, hogy a családban a mamám és a bátyám szintén süketek, és anyáék a testvéremnél már tizennégy hónapos korában észlelték a siketség jeleit. Én viszont olyan sokat tanultam a tesómtól, és reagáltam például olyan rezgésekre, mint az ajtó becsapódása, hogy sokáig átvertem a szüleimet, és azt hitték, velem minden rendben.

14_11_weiszfanni_290

- Hová fordultatok, miután megbizonyosodtatok a siketségről?

-L.Á.: Fannit először elvittük egy objektív „BERA” nevű hallásvizsgálatra, ahol megállapították, Fanni hallása még rosszabb, mint a bátyjáé. Az orvos rögtön azt mondta, ne tanítsuk Fanninak a jelnyelvet, mert akkor nem fog később beszélni, de anyaként a korábban szerzett tapasztalatok alapján tudtam, ez az egyetlen olyan kommunikációs forma, amellyel Fanni tudást szerezhet, mielőtt implant vagy bármilyen más eszköz segítene a helyzetén.

-  Mennyi időbe telt, mire megtanultál jelnyelvvel kommunikálni?

-W.F.: A családi jelnyelvet pillanatok alatt megjegyeztem, mert a mama és a bátyám is így kommunikáltak, anyukám pedig velünk együtt tanulta meg a metakommunikáció e formáját. Anya kialakította a saját jelnyelvét, mivel nem volt akkoriban lehetősége ennek a tanulására, így kitalált bizonyos szavakra egyszerű jeleket, amiket minden kisbaba használ, például az enni, inni, aludni kifejezések megfelelőit. Később ezek mellé nehezebb vizuális kommunikációs jelek is társultak, a labda, a cipő, és ahogy nőttünk, mi gyerekek is mindig rámutattunk újabb tárgyakra, vagy próbáltuk érzelmeinket kifejezni a jelek segítségével. Az évek során megtaláltuk a közös jelnyelvünket, amit a mai napig sikeresen használunk, és emellett azóta elsajátítottuk a hivatalos jelnyelvet is.

- Miben voltál ezen kívül más, mint a többi gyermek?

-W.F.: A tévében nézett meséket nem hallottam, csak a képek alapján értettem meg, miről szólnak, de akadt rá példa, hogy anyáék eljátszották a meséket, így a bátyámmal megismerhettünk olyan történetet, mint a „Piroska és a Farkas”.

-L.Á.: Egy siket baba a halló családban hátrányosabb helyzetbe kerül, mert a hallók sokkal nehezebben találják meg a megfelelő kommunikációs módot, míg ez egy siket családban adott. Egy baba nyolc-tízhónaposan már egyes jeleket használ, gondoljunk csak arra, amikor a babánk kifejezi az éhséget, a fájdalmat. A verbális kommunikáció helyett ezek az érthető és egyértelmű jelnyelvi kifejezések, amik segítik a szülőket is. Nagyon divatossá vált manapság a baba jelnyelv, nem véletlenül.

14_11_weiszfanni_640

- Miért tartjátok a baba jelnyelv elsajátítását hasznosnak?

-L.Á.: Erre egy jó példát szeretnék megemlíteni. Amerikában halló gyerekeket vizsgáltak, és két csoportra osztották őket. Az egyik csoportnak csak a verbális kommunikációját fejlesztették, míg a másik csoportnak vizuális kommunikációs gyakorlatokat is tartottak. Tíz éves korukra a halló és vizuális kommunikációs jeleket is tanulók IQ szintje tízzel magasabb volt, mint a csak verbális jelekkel kommunikálóké. A jelnyelv kiválóan fejleszti a beszédközpontot, és nem igaz az a sztereotípia, hogy aki jelnyelven kommunikál, az nem fog tudni beszélni. Fog tudni, mert a beszédnek egyetlen függvénye van, az pedig a hallás. Ha valaki hall, akkor beszél, és képes visszaadni az információt, ha nem hall, akkor nem tud beszélni. Egyébként a jelnyelvvel sokkal nyitottabbá válik az ember. Elkezded használni, mozgatni a kezed, a tested, jobb a mimikád. Kifejezőbb vagy, többet tudsz a kommunikáció során adni az embereknek, és ennek érzed a hatásait.

- Visszatérve Fanni gyermekkorára, milyen nehézségekkel szembesültél az óvodai, iskolai közösségben siketséged miatt?

-W.F.: Őszintén bevallva nem igazán emlékszem az óvodás koromra, akkor jól éreztem magam a gyerekek között, nem emlékszem, hogy egyáltalán jeleltünk-e. Öt éves korom után kerültem speciális óvodába, de az artikulációs módszerrel sajnos nem kaptam semmiféle tudást. Nyolcévesen kezdtem az első osztályt Kaposváron, beültem a padba, mivel azonban nem hallok, nem értettem az órán elhangzottakat, hiába figyeltem a tanár száját. Unatkoztam az órán, ezért jeleltünk titokban a pad alatt, amiért meg is kaptuk a büntetésünket. Ez az időszak nagyon nehéz volt számomra, többek között azért is, mert el kellett szakadnom a családomtól, akik a biztonságot jelentették számomra. Nem értettem, miért nem járhatok halló iskolába, ahol egy jeltolmáccsal tanulhatnék a hozzám hasonló korúakkal. Tizenhárom éves koromban sikerült anyának elintéznie, hogy a pécsi Illyés Gyula Általános Iskolában folytathassam a tanulmányaimat, és nagyon hálás vagyok az ottani pedagógusoknak, amiért türelmesen és kedvesen elmagyarázták a tananyagot, próbálták a tanulást könnyebbé tenni. Akkor és most is Pécs segített, és óriási boldogság huszonegy évesen itt lenni, és látni az egyik nagy álmom megvalósulását, hogy a pécsi gyerekek végre jelnyelvet tanulhatnak az ANK-ban, ennek a most kezdődő szakkörnek a keretein belül. Ezt személyes sikerként fogom fel, ezért harcoltam, mert nem szeretném, ha a siket gyerekeknek úgy kellene szenvedniük, ahogy nekem annak idején.

- Mit tanácsolnál azoknak a gyerekeknek, akik hasonló problémával küzdenek?

-W.F.: A legfontosabb, hogy nyissanak a külvilág felé, legyenek bátrak, és merjenek a saját jelnyelvükkel kommunikálni. Én is tapasztaltam gyerekek és felnőttek körében is, milyen sokan megijednek tőlünk siketektől, mert nem tudják, hogyan reagáljanak, miként értessék meg magukat velünk. Mi azonban mutathatjuk feléjük, hogy nincs mitől tartaniuk, és a testbeszédünkkel, a mimikánkkal bátoríthatjuk őket, ekkor sikeres lehet a kommunikáció. A hallókat megértjük, ha szépen artikulálnak, és használják a hétköznapi vizuális kommunikációs elemeket. A másik jótanácsom önmagunk elfogadása, és az egyenlőségben való hit, mert mi süketek is ugyanúgy a közösség, a társadalom részei vagyunk, mint bárki más. Szerintem nekünk és a hallóknak is nyitnunk kell egymás felé, akkor biztosan nem érezzük magunkat hátrányos helyzetben.

- Végezetül mit tanácsoltok a szülőknek, akiknek a gyermeke nem jól vagy egyáltalán nem képes hallani?

-L.Á.: Bíztassák a gyerekeiket, és ne féljenek a jelnyelvtől, csak előnye származik abból egy babának, ha megtanulja a jelnyelvet. A szülőnek pedig ez egy lehetőség, hogy másfajta kommunikációs formával tartson fenn kapcsolatot a gyermekével.