A 10. napon

- Mióta járok iskolába? – kérdezte tőlem a fiam éppen a 10. napon.

Én számoltam, ő pedig már nem is tudta a rá zúduló élményhalmazban.

A tanévnyitón Apával egymás kezét szorítottuk, és izgultunk, hogy ne durranjon ki az ajándékba kapott kék lufi, vagy ne kiabálja bele az ünnepi áhítat csendjébe, hogy ez milyen unalmas, és hogy rettentő meleg van. Szerencsésen megúsztuk, csak az igazgató néni beszéde közben sétált kicsit, megnézni az aranyhalakat. Az első napon remegő lábbal, és büszkeségtől dagadó arccal hagytam ott a teremben. Kicsit még ácsorogtam a folyosón, hátha sír utánam.
Pedig fordítva volt. Az első pirospontnál családi üdvrivalgásban törtünk ki, a piros karikánál összevissza ölelgettük, az első bunyónál szentbeszédet tartottunk… a másodiknál is.

10 nap alatt nagyot fordult a világ. Egyedül cipeli a táskát, és már a kapuig sem kísérhetem. Szerepemet a reggeli feltálalására, a szállítmányozási feladatokra és a táska hátára illesztésére korlátozta. Új szabályt vezetett be a közterületen való heves érzelemkitörések ellen is, miszerint tilos a puszi és az ölelgetés. Az ugyanis ciki. Hű társától, Napocskától is megvált, pedig a pelenkával ajándékba kapott, egykor citromsárga kedvenc gyakorlatilag a teste részévé vált néhány év alatt. 10 nap alatt nagyot nőtt a fiam. De esténként, amikor belebújik a sárkányos pizsamába, hallgatja az esti mesét és elszenderedik, újra kicsi lesz (vagy ahogy ő mondaná: megpicül). Apával felváltva osonunk be a szobájába és jól megpuszilgatjuk, álmában ugyanis nem védekezik.

- egy anya feljgyzései -